Pedig a sztori viszonylag röviden összefoglalható: van egy fiatal ápolónő, a harmincat éppen betöltő Liza (őt játssza Balsai Móni), akinek az élete másból sem áll, minthogy kiszolgálja a japán nagykövet mozgásképtelen özvegyét (Molnár Piroska). Az egyhangú mindennapokba némi színt csak Tomy Tani, a fiatalon elhunyt japán táncdalénekes szelleme hoz, akit csak Liza lát, és akivel a főzés, mosás, ágytáltakarítás közben vicces duetteket adnak elő. A japán romantikus regényeket (pontosabban egyet, de azt rongyosra) olvasó lány azonban szeretné végre megtalálni a tökéletes szerelmet, udvarlói azonban – Tomy Tani legnagyobb örömére és Liza bánatára – rendre meghalnak.
Balsai Móni és Schmied Zoltán
Ez azonban eddig csak egy történet, pontosabban egy a sok megvalósuló filmes alapsztori közül, de ami miatt sokáig emlékezni fogunk Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjére, az a kockára kitalált és megtervezett, motívumgazdag látványvilág, amelynek egyes kiragadott poszterképei szinte beleégnek a retinába. A rendező és csapata egy elképzelt, hetvenes évekbeli, kvázi kapitalista Budapestre álmodta meg a Lizát, ahol a miniruhás, lakkcsizmás csajok a Cosmóból tanulnak meg pasizni, a randikat a belvárosi gyorsétterembe szervezik („két forint a hamburger”), a kazettás magnón pedig a csehszlovák csalogány nótái helyett japán táncdalok csendülnek fel.
Egy erősen stilizált, valós és mesebeli elemeket vegyítő világ ez, amely egyszerre idegen és ismerős. A jobb napokat látott polgári otthonok lelakott eleganciája, a retró enteriőrök hangulata, a hétköznapi történésekbe beleavatkozó szellem és a japán mítoszok légies képei valami egészen furcsa, szürreális egyveleget képeznek, amely radikálisan eklektikus, mégis egységes és nagyon erős atmoszférát teremt. Szatmári Péter operatőri munkájának, Hujber Balázs designjának, a kellékesek és vizuális trükkmesterek munkájának köszönhetően pedig a néző is elvarázsolódik és belefeledkezik a mesébe. Ebben persze nagy szerepe van a frenetikus soundtracknek is, mely Csengery Dániel és Tövisházi Ambrus munkája – utóbbi a filmben felcsendülő hatvanas évekbelire hangszerelt japán dalokat írta és énekelte fel.
Dance Dance Have A Good Time
Melyeket azután David Sakurai ad elő zseniálisan a filmben. A jólfésült, mentaszínű selyemöltönybe bújtatott szellemalak mellett a film tele van bizarr paranoiák és beteges rögeszmék által foglyul ejtett mellékszereplőkkel, akik közül van, aki a csülkös csokipuding (Cserna Antal) vagy a bezárt szekrények (Kovács Lehel) iránt érez furcsa vonzalmat. Némelyikük talán túl gyorsan el is tűnik a süllyesztőben, így szinte csak villanások jutnak a titokzatos bérgyilkost játszó Szabó Győzőnek, vagy az alsó lakásban pajzánkodó Ingének (Gubík Ági). Jól hozza a blazírt rendőrezredest Reviczky Gábor is, és az igazán nem az ő hibája, hogy ezt – a magyar nyelvvel hadakozó, annak szabályaiba időnként belegabalyodó, amúgy pedig tekintélyre és feltétlen tiszteletre törekvő – figurát máshol, más közegben, de nagyon hasonló defektussal mintha már láttuk volna.
Ujj Mészáros Károly a nekünk adott interjúban arról is mesélt, hogy intenzív storyboardozás előzte meg a forgatást, ami a beállításoktól kezdve az enteriőrökön át a történetvezetésig érződött is. Mint ahogy az is, hogy teljesen bele van esve a japán mesevilágba, ahol a szépség és a halál kéz a kézben jár. A Lizában azonban a halál inkább abszurd, a végzet pedig falatnyi csipkeruhában közeleg. Balsai Móni tökéletesen hozza a szende naivát, aki akaratán kívül válik pusztító démonná. Egy-egy szemvillanása, szemöldökvonása elég ahhoz, hogy a hallgatag helyszínelő, amúgy a finn western nagy rajongója (Bede-Fazekas Szabolcs), vagy a bájgúnár Henrik (Schmied Zoltán) a lábai előtt heverjen, pláne azt követően, hogy a szemünk láttára alakul át szürke cselédlányból angyali femme fatale-lá.
Liza és a kis piros autó
Nyolc év nagy idő, és nagy eséllyel az alkotók akaratán kívül húzódott el ennyire a produkció. Ez azonban arra mindenképp jó volt, hogy kompromisszummentes alkotást hozzon létre a hatalmas stáb. A Liza persze nem tökéletes, a szürreális betéteknél (álmok, mellékszálak, ábrázoló jellegű, trükkasztalon készült epizódok), illetve az időnként szájbarágósnak ható narrációnál lehetett volna kicsit feszesíteni, viszont azt kevesen vitathatják, hogy az egyik legjobban várt magyar filmből kétségtelenül az idei év egyik legszerethetőbbje lett. És még csak február van.
