A természetbe kivonuló, huszonegyedik századi Emersont játszó családfő távol a civilizációtól szeretné felnevelni ölének gyümölcskosarát, egy családi tragédia miatt azonban fel kell adnia szeparatista gondolatait. Hogy végleg vagy ideiglenesen, azt nem azért nem áruljuk el, mert jó fejek vagyunk és nem szeretnénk szpojlerezni, hanem azért, mert mi sem tudjuk. Ennek borzasztó banális oka van: nem sikerült bejutni a filmre. Fesztiválon megesik az ilyesmi, az viszont meredek, hogy egy hétfő, kora délutáni, második időponttal is telt házat produkált a film. Kövér piros pont a műsorfelelősöknek – a Captain Fantastic is nagy közönségsiker –, halvány fekete pont nekünk – hogy lehet, hogy átvesszük a sajtóigazolványt és nem tudunk bejutni egy vetítésre?
Például úgy, hogy nem is akartunk. Vagyis dehogynem, szerettünk volna, de találtunk valamit a műsorban, ami überelte Viggo hippiskedése iránti érdeklődésünket. A Lomtalanság című doku, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetében végző Bognár Szilvia első nagyjátékfilmje, egyben diplomafilmje már a szinopszisával levett a lábunkról. Road-doku a fővárosban rendre feltűnő lomisokról, vagy magáról a lomizásról, mint megélhetési forrásról, a kultúránk kitörölhetetlen részét képező jelenségről. A CineFesten tizenegyedik alkalommal jelentkező ROMA-KÉP program keretei közt mindig egy, az Intézetben készült munka kerül vetítésre, és a program az egyetem szakmai felügyeletével valósul meg.
Az idén elkészült, de éveken át forgott dokumentumfilmjével Bognár tökéletesen húzza tovább a magyar dokumentarizmus legjobb hagyományait, pontosan olyan távolságba tolva a kamerát a vizsgált témához és annak demonstrálójához, ami páratlanul intim, mégsem zavaró közelséget eredményez. A rendező évekkel ezelőtt ismerte meg a lomin Sándort, a nagy dumás roma seftest, akinek már szülei sem kicsiben űzték az ipart, ezt a hivatalosan soha el nem ismert, mégis tömegek megélhetését jelentő, komoly szakmai eszköztárral bíró tevékenységet. Sándor amellett, hogy profi lomis, természetesen életművész – ez nem csak a másfél órás, üresjárat nélküli, egy svunggal magával rántó filmből, hanem a bemutatót követő beszélgetésből is kiderül, ahol alkalmanként a rendezőnek szánt kérdéseket is csípőből válaszolja meg.
Nagyon direktben kell tehát Bognár Szilviához (Bogihoz) fordulnunk, amikor azt tudakoljuk, Sanyit ismerte meg korábban, vagy a téma iránti kíváncsiság hajtotta a lomisok közegébe. Bogi elmondása szerint egyértelmű volt, hogy a lomisokról, a lomizásról készít filmet, ez indokolja a több, bemutatott szereplőt a filmjében. Fel tudta, fel szerette volna mérni, hogy mennyire különbözőképp lehet ezt csinálni, Sanyiban viszont megtalálta azt az embert, akinél pontosabban senki sem fedhette volna föl előtte a szakma legapróbb rejtelmeit – így válhatott ő a film főszereplőjévé. A fesztiválpremiert követően remélhetőleg minél előbb a közönség elé kerül a Lomtalanság, Bogi ugyanakkor már a következő témán gondolkodik: hasonló mélységbe próbál ásni a romákat sajnos igen kellemetlenül érintő jelenséget, az új pogányságot illetően is. „Megnézzük, hogy mi van most: revival vagy survival” – mondja, vagyis arra kíváncsi, milyen stádiumban van a sámánokba, táltosokba vetett hit. Szittya körökben még mindig a divat mondja meg, hogy ki vagy, esetleg már leszálló ágba került ez az őrület, hovatovább a túléléséért küzd. „Újabb hosszú évek, amikor mindened beleadod egy projektbe” – villantja fel Bogi az alkotói attitűd egy dicséretes elemét.
Éles váltás a lomizás jelenségét körbejáró szoció után beülni egy versenyben lévő, amerikai függetlenfilmre, és talán nem is tettük volna meg, ha nem Kelly Reichardt legújabb filmjéről van szó. A Sundance kijelölte terepen több mint két évtizede jelen lévő Reichardt korábbi filmcímeit fölösleges volna idecitálni – aki ismeri az életművet, annak minek, aki pedig új jövevényként érkezik a rendezőnő világába, az az Egyes nők (Certain Women) láttán sajnos nem túl valószínű, hogy ott is marad. Reichardt akár a montanai ember is lehetne a felvevőgéppel. Végtelenül keveset tesz hozzá szereplői mikrotörténeteihez, csak leállítja elébük a kamerát és hagyja, hogy forogjon. A főszerepekben megint A-listás Hollywood-i színészek, akiknek már-már kitüntetés egy Reichardt-filmben játszani. Kristen Stewart, Laura Dern és Michelle William – három valódi self-made woman, akik kisebbet vagy nagyobbat, de segítség nélkül gurítva szálltak be a versenybe, és akiknek alkalomadtán még egy-egy tarolás is összejön. Banális történet-töredékek, helyenként folytogatóan lassú tempó, vetítés utáni üresség, majd a dolgok rendbetétele fejben: mit vártunk? Röpködő szuperembereket nyilván nem, de még pörgős, kimunkált cselekményt sem. Felvillantott sorsokat, esetleges találkozásokat annál inkább, mindezt pedig remekül hozza a film.
Toni Erdmann
A felismerés persze csak másnap érkezik, Reichardt nem egy azonnal fejbenyomós fajta. Addigra már túl vagyunk a Toni Erdmann első harminc percén, ami kedves gesztusnak ígérkezik, nem úgy, mint az este tizenegy órás kezdés egy közel három órás film esetében. Semmi gond, majd megnézzük a Szemrevalón, vagy a korábban említett, hazai moziforgalmazásban. Közben beszélgetünk a kollégákkal, esélyeket latolgatunk, és ugyan kinek a véleményére lennénk a leginkább kíváncsiak, mint a zsűriben részt vevő Köbli Nornertéra, aki szerint a legjobb film a… Köbli nyilván nem árulhat el ilyesmit, még zsenge véleményt sem mondhat a sajtónak a hivatalos eredményhirdetésig, azt viszont megtudjuk tőle, hogy korábban Berlinben volt zsűritag és nagyon élvezte. Ne gondoljunk a Berlinaléra – az egyik legtehetségesebb forgatókönyvírónk egy televíziós filmeknek rendezett fesztiválon (hol máshol) volt az ítészcsapat tagja, ahol szembesült a német tévéfilmek első osztályú minőségével. Már tovább is kérdeznénk, hogy mit gondol például a Cobra 11-ről, de dolog van, kezdődik a következő versenyfilm.
Mi is eltesszük a tollat és a diktafont, és elkezdjük magunkat szellemileg felkészíteni John McTiernan 1987-es remekművének este tizenegykor kezdődő, retrospektív vetítésére. Elsőként alapos légzőgyakorlatokkal próbáljuk bedobozolni a fesztivállal, meg úgy általában az élettel kapcsolatos gondolatainkat, krómacél péncélszekrényekbe zárva a dobozokat, nehogy megsérüljenek, amikor Arnold Schwarzenegger az első kiló ólommal próbálja majd megkínálni a dzsungelben rejtőzködő Vadászt. Az éjszakai vetítések első darabja tehát a Die Hard-filmek vagy a Vadászat a Vörös Októberre zseniális rendezőjének egyik első munkája, az igen komoly franchise-t beindító Ragadozó, Kalifornia állam majdani testépítő-kormányzójával a főszerepben. Ha túléljük a nagyvásznas ütközetet és a gondolatainkat is sikerül a vetítés után a helyükre tenni, ki tudja, talán még az élménybeszámolót is folytatni tudjuk.
Borítókép: Kelly Reichardt - Certain Women / Forrás: Jameson Cinefest
