L.-R. Ch.: Legelőször is az artisztikuma a filmjeinek, szeretem a képeket, amikkel dolgozik. De nagy hatással van rám az is, ahogy a személyiség mélységeit feltárja, engem nagyon érdekel az árnyékos, a kegyetlen oldal, aminek a megragadásában François nagyon erős. Azt is szeretem, ahogy rendez, mindig meg tudja lepni a színészeket valamivel.
filmhu: Hogyan jött a filmzeneszerzés a képbe?
L.-R. Ch.: Adódott a lehetőség, hogy ha már zenélek, akkor miért is ne az én zeném legyen a filmben. François akart egy különálló dalt is, amit bölcsődalnak szánt. Először a már meglévő számaim közül válogattunk, de aztán az az ötletem támadt, hogy inkább megírom újonnan. Ahogy haladt előre a forgatás, egyre nehezebben álltam neki, ránéztem a zongorára, és úgy éreztem, semmi se jut eszembe. Végül megszületett a mű, amit a film végén Isabelle-lel együtt éneklünk, és a legújabb lemezemre is felkerült.
filmhu: Miből merítetted az inspirációt a megírásához?
L.-R. Ch.: A film hangulatára támaszkodtam, meg arra, ami a forgatókönyvből és Paul figurájából áradt. A dalban benne van a gyász, az a hiány, az az elhagyatottság, amivel mindkét szereplő küzd. De a tengerparti ház atmoszférájához is jól illeszkedik.
filmhu: A film első felében, amíg a nő, Mousse meg nem érkezik a tengerparti házba, érdes gitárdallamokat használsz, majd onnantól a film végéig zongorát. Ettől a jelenetek még bensőségesebbé válnak, legszebb talán, amikor Paul a karjaiba veszi a várandós Mousse-t, és úgy úsztatja a tengerben.
L.-R. Ch.: Ezt a két testvér személyiségének különbözősége is indokolta. Louis, a heroinista báty egy sokkal keményebb, erőteljesebb karakter, akihez jobban passzolt a gitár. Paul törékeny, szelíd, érzékeny lényének kibontakozását viszont jobban segítették a lágyabb zongorafutamok.
filmhu: Nem okozott neked gondot, így hogy először vállaltál filmszerepet, ebben a nagyfokú intimitást igénylő témában elmerülni a kamerák előtt? Miközben a forgatás, ugye, műfajából adódóan nem kedvez az ilyesminek.
L.-R. Ch.: Valójában amíg el nem kezdtük vágni a filmet, minden ilyen gátlásomról elfeledkeztem. Mindegy volt, hogy mi van körülöttem, megéltem a szerepet. Belefeledkeztem. Ahogy Paul egyre inkább magára talált a cselekmény folyamán, elmondhatom, hogy úgy lettem én is egyre magabiztosabb a szerepben. Aztán amikor a vágás fázisában néztem a felvételeket, az visszahozott a földre.
filmhu: Volt köztetek egyet nem értés Ozonnal? Volt olyan, amit máshogy gondoltatok?
L.-R. Ch.: Nem, én hagytam magam vezetni, mint egy marionettbábu. Teljesen megbíztam benne. Zeneszerzőként egyébként megszoktam, hogy nem vitatkoznak velem a zenészeim, hiszen a szolgálatomba állnak, így én is rábíztam magam.
filmhu: A film nőalakjával nagy átalakuláson ment keresztül Paul kapcsolata. Milyen volt Isabelle Carréval eljátszani ezt a sok finomsággal árnyalt, bensőséges viszonyt?
L.-R. Ch.: Isabelle nagyon kedves, nagyon nyitott személyiség, és nagyon nagyvonalú is. Rengeteget tudott nekem adni. Hatalmas szerencsém volt, mert mindannak ellenére, hogy én amatőr vagyok, ő meg még kisbabát is várt, működött köztünk az összhang. Akárhányszor úgy éreztem, elvesztem, ő megadta nekem a kellő ritmust. Egyszerűen csak hagytam magam Isabelle-lel ringatni.
filmhu: A filmben Paul-ban újra felkavarodnak az emlékek és érzések azzal kapcsolatban, hogy örökbeadott gyerek, az anyja elhagyta – és a tengerparti házban Mousse-szal van együtt, aki mindjárt anya lesz. Itt vannak ebben a menedékben, mintha egy burokban lennének, amiből aztán megszületik valami új. Paul úgy tűnik, magára talál, és kész lesz a teljes életre. Mit vittél tovább magaddal mindebből?
L.-R. Ch.: Azt mindenképpen, hogy az életet föl kell vállalni. Szembe kell menni a nehézségekkel, és azokat fel kell dolgozni. A forgatásnak köszönhetem, hogy érzékenyebb és fogékonyabb lettem a világra. Azt is nagyon fontos volt látnom, hogyan dolgozik François, ez nagyon sokat segített nekem később, amikor a zenészeimmel dolgoztam. Hogy mindig pontosan el kell döntenem, mit akarok, és nem szabad szem elől vesztenem, mire megy ki az egész, mi a lényeg. Nem szabad hezitálni, amikor valamit mégis ki kell hagyni, mindig a lényegre kell összpontosítani. Amúgy meg hagyni kell az energiát a maga útján áramolni.
filmhu: Azóta játszottál Mikhael Hers Memory Lane című filmjében is, miben volt más az az alkotói folyamat?
L.-R. Ch.: Totálisan különbözött a Menedék-étől, ott nem volt előre megírt történet, amibe kapaszkodhattam volna, ezért sokkal nehezebb volt megformálnom a szerepemet. Kortársabb volt bizonyos értelemben. Sokkal nagyobb szabadságom volt, és sokkal többet kellett improvizálnom. François-nál nem igazán lehetett szó improvizációról. Ott nagyon pontosan megvoltak a keretek, amelyeken belül persze adódott némi mozgástér, de szorosan kellett tartanom magam a megírt anyaghoz. Nem is nagyon lehetett volna improvizálni, hiszen a csendnek is nagyon pontosan kitalált szerepe volt.
filmhu: Továbbra is vannak színészi ambícióid?
L.-R. Ch.: Most a következő lemezemen dolgozom. A zenész szakma továbbra is közelebb áll hozzám, önállóbb, ott nem engem irányítanak. Aztán meglátjuk.
