Guadagnino neve kapcsán mindig előkerül az érzékiség, a szexualitás, a már-már giccsbe hajló romantikától vezérelt dramaturgia. Filmjeit nézni olyan, mint újraélni a kamaszkort, az első nagy változást, a tébolyító önmegismerés és a szexualitás iránti csillapíthatatlan éhség korát. Teljesen mindegy, hogy Dario Argento kultikus horrorjából készít remake-et (Suspiria), tiltott homoszexuális románcról mesél (Szólíts a neveden), Timothée Chalamet-ből csinál kannibált (Csontok meg minden), vagy éppen túlfűtött olasz vakációra viszi a popénekes Tilda Swintont (Vakító napfényben), az olasz rendező filmjeiben mindig elveszik valakiből valami, hogy aztán a gyönyör és a borzalmak útját járva újra rátaláljon önmagára.
A 2009-es I Am Love kevésbé hatásvadász, de ha jól megfigyeljük, rafináltabb és kegyetlenebb az életmű utóbbi filmjéhez képest. Havas Milánó, egymást váltó utcaképek, izgatott tempót diktáló zene, épp, hogy nincs kiírva, hogy hány nap van karácsonyig – így kezdődik a film, aztán a hideg tél és a klasszikusnak tűnő expozíció elől egy mediterrán villába menekül a kamera. Emma (Tilda Swinton), az orosz hajadonból olasz feleséggé avanzsált Ricchi matriarchája áll az asztalnál, a vacsorára való előkészületeket végzi. Egyszerre elegáns, mint egy hölgy, de gyakorlatias, mint egy házvezetőnő. Mintha a tér határozná meg a szereplők mozgását, Emma és a személyzet a zenét ellenpontozva, feszült illedelmességgel sürög-forog benne.
Egy átöltözéssel később megérkezik a család, a rangidős nagyapa kinevezi az örökösét, aki egy helyett két férfi, Emma férje és legnagyobb fia, Edoardo (Flavio Parenti) lesz. Aztán előkerül egy félig barát, félig idegen, aki behoz egy tortát, de sokadik unszolásra sem marad. A férfiról a cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy Edoardo barátja, Antonio (Edoardo Gabbriellini), szakács, aki villa és kapitalizmus helyett egy hegyi kis házban, a kert termésében találja meg az élet értelmét. Antonio gyakori szakácsa lesz a Ricchi rezidenciának, és a főztjén keresztül nyit Emma felé, akivel egymásba szeretnek. Az első közös aktus az evés (hommage á Greenaway), Guadagnino kizárja a külvilágot, árnyékba teszi a vacsora többi résztvevőjét, privát teret adva Emmának az érzékeléshez, és egyúttal örökre elvágja őt a családtól, háztartásbeli nő szerepétől.
Az I Am Love-ban kicsit mindenki szerelmes valakibe, az anya-gyermek viszonyokban is van valami túlcsorduló, nem odaillő, még a melodráma keretein belül is sok. Emma szereti a családját, mély és intim viszony fűzi gyerekeihez, de közben mégis egy távoli idegen, egyszerre cseléd és királynő, ez az enigmatikusság pedig nemcsak Antoniót, hanem a nézőt is magával ragadja.
Guadagnino filmjének első felét a nyugtalanító formalizmus jellemzi, majd ahogy betör Emma életébe a szerelem, a film nyelve is átalakul, ahogyan az évszakok, úgy az elbeszélés módja is megváltozik. Télből nyár lesz, a kitartott képeket felváltja egy néha versszerű, avantgárd tempó, tele subtextekkel, ritmusváltásokkal. Az addig tartalékolt, elfojtott érzelmesség hirtelen szembe spricceli a nézőt.
Emma megtudja, hogy lánya (Alba Rohrwacher) szerelmes egy nőbe, és ez a tény ráébreszti arra, hogy neki is vannak vágyai, amik eddig nem jutottak kifejezésre. A szerelmesek első igazi találkozását Guadagnino párbeszéd nélkül mutatja meg, a kamera szinte üldözi Swintont, aki szintén üldözi a férfit. A hitchcocki csavarokkal tarkított jelenet találkozásba torkollik, Antonio elviszi Emmát a házához, mi az autón kívül figyeljük őket, intim terükbe nem enged be a kamera. Távolról, vagy az autó agresszíven döcögő nézőpontjából látjuk az utat, majd életlenben az aktust, aztán újra távolról Emmát hazaérve a mosdóban zaklatottan, de boldogan.
Emma tehát szerelmes lesz, és ahogy kimondhatatlan vágyai eluralkodnak rajta, Tilda Swinton márványszerű, rideg szépsége is életre kel, és kezd összhangba kerülni élénk színű ruháival. Már közhely Swinton színészi képességeit dicsérni, de tényleg csodálatos nézni, ahogy átjárja az egész testét az az érzés, amikor a szerelemtől mindenre képes az ember, de közben semmit sem tud kezdeni magával. Guadagnino viszonylag kevés arcközelivel dolgozik, rengeteget látjuk a színészt sétálni, a házban járkálni, főzni és sokszor szeretkezni is. A rendező teret ad Swintonnak teljes valójával jelen lenni, amit maradéktalanul ki is használ, sőt, a szerep miatt olaszul és oroszul is megtanult.
Emma identitása ugyanis kettős – oroszból megtanult olasznak lenni, de a fellángoló érzései újra visszaviszik gyökereihez, az igazi nevéhez, anyanyelvéhez és a természethez. A magunkra erőszakolt identitás elvesztése a család szintjén is megjelenik, Edoardo karakterét az örökség súlya formálja át, testvérét és anyját pedig a szerelem alakítja. Míg a családban az érzelmek és az újító szellem vezérelte nők újjászületnek, a kapitalizmust és a hagyományokat ápoló férfiak elbuknak. Kevés film van, ami ennyire érzékletesen mesél szavak nélkül és ilyen bátran rendeli a szabadságot a halál fölé; és kevés rendező van, aki ilyen folyékonyan beszél a film nyelvén.
Senki sem húszéves, de olyan, mintha mindenki először lenne szerelmes egy olyan élethelyzetben és életkorban, ahol nem számítanak a következmények. De a szerelem túl nagy ajándék, áldozatot kell fizetni érte, és mint egy görög tragédiában, a forgatókönyv egy kegyetlen húzással nagy csapást mér a családra. Míg Antonio és Emma szerelmét zene, természet képeivel váltott szeretkezés képei, gyors vágások, levegős terek, és elcsúszott kompozíciók jellemzik, a halál csend és kitartott képek kettőse.
A finálé szembeállítja a két nőt, anyát és lányát, és egyszerre a két színésznőt is, akikre a rendező a forgatókönyvet írta. Rohrwacher és Swinton karakterei tükörszerűen ismétlik egymást, erre Guadagnino a film végén a kompozíció és a vágás szintjén is rájátszik. Két rövid szőke hajú, törékeny, élénk tekintetű nő összenéz, olyan, mintha egymás valódi tükörképei lennének, közben a férj egy valódi tükör előtt áll, és valaki egy mozdulattal bejelenti, hogy várandós, mindez egymás után vágva. Az I Am Love vége ízig-vérig melodrámai és egyben katartikus, a szabadság melletti kivételes demonstráció, mely erős vágyat teremt a szerelembe esésre, menekülésre, újrakezdésre. Aligha van film, ami jobban illik a virágba borult tavaszhoz.
Az I Am Love-ot április 12-én este 7 órakor vetítik a Corvin moziban.
