„Vallom azt, hogy minden gyerek tehetséges, csak meg kell találni azt a műfajt, hogy miben… Az a gyerek, aki jól tud fogalmazni, annak a szövegeit használom, aki jól tud rajzolni, az rajzol…, aki szépen fest, az csinálja a háttereket. Természetesen az a gyerek fog animálni, aki egy nylonzacskóban behoz nekem kétszázötven pörgető füzetet. Minden gyereknek próbálok valami olyan műfajt találni, amiben ő jó, és amiben ki tud bontakozni.“
Ha valamely történész egyszer a távoli, s bizonnyal szebb jövőben, amikor összegabalyodott korunk csomóit próbálja bontogatni, s megérteni, milyen feszültségek, milyen problémák, milyen bánatok és örömök szálaiból kapaszkodtak össze gubancaink, felfedez a zűrzavaros időszak dokumentumai közt néhány fura mozgóképet viccesen mozduló gyerekrajzokkal, talán elmosolyodik a vékonyka vagy éppen mutáló „narrátorok“ hangján, s ha érti még nyelvünket, a nevetés után nem sokkal elkomorodik mindazon, amit látni és hallania adatott. Mert ékesebb és árulkodóbb dokumentum aligha kerülhet a kezébe a huszadik század utolsó, s az új évezred első évtizedeiből, mint Macskássy Kati gyerekek közreműködésével készült animációs filmjei, riportműsorai. E filmek szólnak a kimondhatatlanról: a családok széthullásáról és a szeretetért való kétségbeesett kapaszkodásról (Családrajz, 1983), a diktatúra és a „legvidámabb barakk“ ideológiai zűrzavaráról, s a történelemtanítás hiábavalóságáról a kötelezően előírt ünnepek árnyékában (Ünnepeink, 1975-81). E majdani kutatót lenyűgözi majd Macskássy Kati egyszemélyes tolerancia-kampánya, amelynél hatékonyabban és nemesebb eszközökkel kevesen küzdöttek a cigányság jelenéért és jövőjéért, kultúrájának elismeréséért és tehetségeinek kibontakoztatsáért („Nekem az élet teccik nagyon…“, 1976, Sosemvolt cigányország, 2004).
Ha majd ez a múlt-búvár a hetvenes évek gyermekeinek jövővízióját (Gombnyomásra, 1973), összeveti a rendszerváltás utáni új Magyarország hiteles helyzetelemzésével (Van itt jó is, rossz is, 1997), eltöprenghet, hová lesznek a szép remények… És hová lesz a gyerekekből a játék könnyedsége és komolysága, hová menekül a nyíltság és a kreativitás, amikor bedarálják őket a felnőtteknek kitalált játszmák?
Talán azok a gyerekek megőriztek valamit az őszinte lelkesedésre való képességből, akik egykor abban az életreszóló élményben és tapasztalatban részesülhettek, hogy Macskássy Kati alkotótársai lehettek, hiszen meglehet, életükben először találkoztak az alkotás, a teremtés fáradságos gyönyörűségével. S félek, volt, aki ekkor utoljára…
Macskássy Kati munkatársnak tekintette „gyerekeit“, határozott volt és lenyűgöző, kis kollégái évtizedek múltával is felidézik öltözetét, megjelenését, a közös munka mozzanatait. Személyisége mintát adott, neveltetésével kódolt értékrendje színvonalat biztosított, következetes és kitartó munkastílusa pedig tiszteletet követelt. Bár feltűnően csinos és jól eleresztett úrilányként csilloghatott volna az apai örökség fényében, akár másolhatta volna a jól bevált mintákat, vagy válhatott volna belőle elkényeztetett feleség is, de hál’Istennek Macskássy Kati öntörvényű, makacsul önálló személyisége, nyughatatlan és hivatása iránt elkötelezett kemény karaktere kizárta a kényelmes megoldások lehetőségét. Napjai a végső hetekig munkában teltek, tervektől és vállalásoktól zsúfoltan, harcosan és mozgalmasan. Küzdelmeiben győzedelmes volt, diadalt egyedül a gyógyíthatatlan kór arathatott rajta.
Korát nem tudtuk, nem volt fontos. A szemében csillogó érdeklődés a világ összes dolgai iránt a fiatalokhoz kötötte, az ifjú kollégákban bízott, szeretett és féltett ügyét, a magyar animációsművészet értékeinek átörökítését rájuk kívánta testálni, a szakma belharcait elsimítani óhajtotta, s nem állt semmilyen szekértábor pártjára. Az egészet képviselte művészként, szakmai vezetőként, kollégaként, de barátként is, hisz tiszteletben tartotta a személyes vélemény szabadságát. Ennyiben ápolta és tartotta életben apja, Macskássy Gyula örökségét, akit hivatásában és emberségében példaképének tartott.
A távoli jövőből visszatekintő néző, persze, mindezt nem fogja tudni, neki a művek maradnak, Macskássy Kati utánozhatatlanul egyedi életműve, amely korunk sajátos látlelete, szocio-animációs természetrajza. Nekünk pedig, kor- és pályatársaknak a feladat marad: a magyar animáció értékes hagyományait megőrizve a műfaj lehetőségeinek gazdagításán, az alkotói szabadság kiteljesítésén, az emberi és műfaji tolerancia elmélyítésén munkálkodni, s mindenekelőtt az animációs művészet helyzetének megszilárdításáért és sokszínű, dinamikus jövőjéért közösen tevékenykedni. A váratlanul korán elszólított Macskássy Kati ügye tehát arra a generációra hagyományozódott, amelynek tagjai akár alkotótársai is lehettek filmjeiben, talán vannak is köztük, akik tőle, általa kaptak kedvet a művészetekhez, esetleg felnőtt hivatásukhoz. S ha így van, remény is van, hogy a fentebb említett jövőnek lesz még emberi arca.
„A mai napig szeretem csinálni ezeket a filmeket, sokszor nevetnek is rajtam, hogy még mindig lelkesedem a gyerekrajzokért, a gyerekszövegekért… Voltak más kísérleteim is, de ebben lettem sikeres és ezt szeretem. Persze megfoghatatlan dolog, hogy kinek mi a siker. Én boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom, és szerintem, ha ötös lottót nyernék, akkor is ugyanezt csinálnám… A gyerekektől rengeteg újat kapok gondolkodásban. Ez tart frissen, fiatalon, és boldoggá is ez tesz.“ (M. Tóth Éva)
A Magyar Filmművészek Szövetsége Animációs Szakosztálya tisztelettel és szeretettel emlékezik elnökére, a 2008. március 7-én elhunyt Macskássy Katira, akitől április 2-án 14 óra 15 perckor a Farkasréti temetőben vehetünk végső búcsút.
