Magyar koprodukció, seftes bolgár nyugdíjasok és dán keresztelő – Kedvenc versenyfilmjeink Karlovy Varyból

Roma nők elhallgatott kálváriája

A nyolcvanas évek Csehszlovákiájában, valahol Felvidéken játszódik Ivan Ostrochovsky komótos ritmusú, kiemelkedő vizualitású filmje, a Forrás. A cseh-szlovák-magyar koprodukcióban készült film egy járási kórházban dolgozó nőgyógyász szemszögén keresztül mutatja be, miként igyekezett a kommunista rezsim pénzzel és az orvosokra helyezett nyomásgyakorlással elérni a roma nők tömeges sterilizációját. A papíron a szociális életkörülmények javítását szolgáló intézkedés barbár és többszörösen diszkriminatív: a helyi romák nagy része a magyar anyanyelvű kisebbséghez tartozik, ennélfogva a rezsim számára duplán nemkívánatos a jelenlétük az országban. Az intézkedés erkölcstelen mivoltát a főorvosi pozícióra pályázó Ingrid (Anna Geislerová) is érzi, ám tiltakozás helyett inkább saját magának is megmagyarázza, miért elfogadható az, amit tesznek.

Hiszen a kórház tele van magukra hagyott csecsemőkkel, a férfiak zöme börtönben és az abortuszon átesett tizenéves lányok is mindig újra visszatérnek, hogy elhajtsák a nem kívánt magzatot. A magánéletében megrekedt, férjétől elhidegült Ingrid világát alaposan felforgatja, amikor egy új nővért osztanak be hozzá, a félig roma származású Agátát (Simona Boledovičová). Kettejük kapcsolata fokozatosan elmélyül, egyre több időt töltenek együtt a kórházon kívül is: moziba járnak, a folyóparton napoznak, később már saját magánéletükbe is betekintést engednek a másiknak. A két nő közötti ragaszkodás igencsak sajátos természetű, egyszerre válik egyfajta (pót)anya-lánya viszonnyá és mély barátsággá is, amit a két főszereplő visszafogott és intim játéka tesz igazán hitelessé.

Agátá sorsát megismerve, Ingrid fokozatosan bizonytalanodik el orvosi hivatásában és néz szembe a ténnyel, hogy praxisa nem segítségnyújtás, hanem fogaskerék egy elnyomó rendszer működtetésében. A didaktikus felhang ellenére Ostochovsky filmje képes felülemelkedni a kelet-európai melodrámák bejáratott konvencióinak többségén. Úgy képes szembenézni a csehszlovák történelem sötét fejezetével (egyébként számos másik országban is próbálkoztak hasonló romákat célzó módszerrel), hogy nem akar a fehér többség nevében álszent módon erkölcsi elégtételt szolgáltatni.

Mint a legtöbb hasonló filmben, úgy itt is sajátos ízt és plusz árnyalatokat ad a filmhez a multietnikus környezet, ráadásul a felvidéki magyar színjátszás olyan remek színészei bukkannak fel kisebb szerepekben, mint Bandor Éva vagy Mokos Attila, de egy-egy cameo szerepben Farkas Franciskát és Bárnai Pétert is kiszúrhatjuk.

Több – jellemzően nyugat-európai és amerikai – kritika is felrótta a filmnek, hogy egy kényelmes körülmények között élő, fehér nő szempontjából közelít a téma felé az áldozatok helyett. Miközben ez az a perspektíva, amely a hasonló művészfilmekre befizető értelmiség életével egyezik, és amiből sokan csak felületesen látnak rá szociális állapotokra. Ingrid fokozatos ráeszmélése saját ignoráns viselkedésére és bűnrészességére egy kizsigerelő rendszer működtetésében pont az a munka, amit nagyon sok hozzá hasonló embernek el kellene végeznie, és ennek a kényelmetlen folyamatnak az ábrázolása miatt válik a Forrás lényegesen hitelesebbé filmé, mint számos, hátrányos megkülönböztetést elszenvedő főszereplőt felvonultató társa.

A Forrás az idei fesztiválon elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját, magyarországi bemutatója várhatóan 2027 első felében lesz.

A skandináv családi összejöveteleknek sosincs jó vége

A Születésnap óta legalábbis nem sok jóra számítunk, ha egy dán család apraja-nagyja összegyűlik valamilyen jeles eseményt megünnepelni. Mads Mengel The Guest (vagyis A vendég) című filmjét pedig nem csak hasonló alaphelyzete – jelen esetben keresztelőre, pontosabban névadó ceremóniára gyülekezik egy jómódú, progresszív család – de a főszerepben brillírozó Trine Dyrholm személye is összeköti Thomas Vinterberg klasszikusával. Ő alakítja ugyanis Vibekét, azt a bizonyos vendéget, akire a cím is utal és aki meghívó nélkül állít be a buliba – ami annak fényében igazán kellemetlen, hogy ő a kisbaba nagymamája.

Fia, Karl (Simon Bennebjerg) évek óta megszakította Vibekével a kapcsolatot, mivel a nő rendkívül súlyos indulatkezelési és mentális problémákkal küzd, ami miatt fél tőle és képtelen megbízni benne. Ám ezt a jelenlévők közül rajta kívül csak a nővére, Rikke (Josephine Park) tudja, ő pedig váltig állítja, hogy az anyjuk jobban van és nem lesz gond vele. És kezdetben Vibeke viselkedése tényleg normális, sőt kimondottan rokonszenves, ahogy igyekszik mindenkivel megtalálni a közös hangot és sokkal inkább Karl feszült, gyanakvó viselkedése az, ami irracionálisnak tűnik.

Persze, már az első perctől egyértelmű, hogy egy ponton elszabadul majd a pokol, ám a The Guest megőrzi azt a skandináv filmekre hagyományosan jellemző karakterközpontú és árnyalt történetszerkesztést, aminek fókuszában nem egyszerűen a konfliktus fokozása, hanem a szereplők viselkedése mögötti pszichés háttér, valamint a múltbeli történések fordulatos és roppant hiteles felrajzolása szerepel. Mengel remek tempóban adagolja az információkat és vet be éles, de következetesen felépített fordulatokat a cselekményben ahhoz, hogy folyamatosan változzon a véleményünk Karl és Vibeke kapcsolatáról.

Hol az édesanyának, hol a fiúnak könnyebb együttérezni a helyzetével: Vibeke küzdelme azért, hogy visszanyerje fia bizalmát és újra a család részévé váljon szívbemarkoló és könnyen átélhető, máskor pedig Karl rettegése az, ami nagyon is jogosnak tűnik, amikor Vibeke elkezdi átlépni azokat a határokat, amik normálisnak nevezhetők. Például amikor nevetgélve apró, de határozott mozdulatokkal ütlegelni kezdi a saját lányát, mert az nem úgy viselkedik, ahogy elvárná tőle, hogy a film csúcspontjának számító „keresztelési szertartást” ne is említsük.

Mengel érezhetően személyes élményanyagból gyúrta össze a transzgenerációs traumáktól és közös múltjuktól terhelt főszereplőket, az egész helyzetet pedig még felkavaróbbá teszi, hogy egy még ártatlan, pár hónapos baba keresztelője adja a történet keretét, aki ilyesformán már az eszmélése előtt „konfrontálódik” azokkal a neurózisokkal, amit felmenői kénytelenek elhordozni.

A The Guest a legjobb rendező díját és a zsűri különdíját is elnyerte. Magyarországi bemutatóról egyelőre nincs hír.

Utoléri a karma az ügyeskedő bolgár házaspárt

Abszurd balkáni szatírának indul, később sötétebb drámai árnyalatokat kap a bolgár Black Money for White Nights című film, amelynek nyugdíj előtt álló főhősei, Gosha (Ivan Savov) és Marina (Tanya Shahova) hosszú évek óta gyűjtögetnek – nem mindig törvényes eszközökkel – egy országokon átívelő álomutazásra. Marina leghőbb vágya, hogy lássa a Dosztojevszkij által is megénekelt szentpétervári fehér éjszakákat, amikor a város földrajzi elhelyezkedése miatt a naplemente utáni szürkület összeolvad a pirkadattal, így az éjszakák is világosak maradnak.

Marina ápolónőként a kórházi betegek hozzátartozóitól gyűjt be hálapénzt, míg a vasutasként dolgozó Gosha egy kis kenőpénzért hajlandó szemet hunyni afelett, hogy piti bűnözők üzemanyagot szívnak le az állomáson várakozó tehervonatokból. Nem érzik úgy, hogy bárkinek ártanának, nem mohók és gonoszak, épp csak annyi simli van a dologban, ami a felszínen maradáshoz és életük első közös utazásához szükséges. Álmaik kapujában – a pénz kifizetve az utazási irodának, a repjegyek megvásárolva, a bőröndök bepakolva – azonban minden összedől, amikor a cselekménybe beszűrődik a rögvaló.

Oroszország megtámadja Ukrajnát, ennek következtében pedig légtérzárat rendelnek el az uniós tagállamok. És ha ez még nem lenne elég, az is kiderül, hogy az utazási iroda, akinek minden összegyűjtött pénzüket odaadták egyik napról a másikra eltűnt, az üresen kongó helyiséget pedig már másnap kiadásra kínálják, amikor odamennek kideríteni, hogy mi történt. A szomorú fordulat egészen másképp csapódik le a pár tagjaiban. Gosha önkéntes nyomozásba kezd és a tehetetlennek tűnő rendőrség után alvilági figuráktól próbál segítséget kérni a pénz visszaszerzéséhez. Ezzel szemben a mélyen vallásos Marina isteni büntetésként értékeli a történteket, amiért éveken át becstelen úton tettek szert egy kis mellékesre. A folyamat egyre messzebb sodorja egymástól a párt és évtizedes sérelmek is a felszínre törnek.

Kristina Grozeva és Petar Valchanov párosa számos filmet rendezett már együtt (2019-es Az apa fődíjat is nyert Karlovy Varyban), ráadásul házastársak is. Az összeszokottság és a bejáratott dinamikák pedig a karakterek személyiségére és különbözőségeikre építkező frappáns és humoros helyzeteken különösen tetten érhetők. A film első fele sziporkázó könnyedséggel gyúrja össze a szatirikus és burleszk humort – például, amikor az esetlenül csetlő-botló pár egy buszmegállót próbál megtalálni, de elsodorja őket egy pride felvonulás, majd az ellentüntetők is – miközben hibáikkal együtt is könnyű átérezni tehetetlenségüket és megalázottságukat.

Noha a filmnek egyértelműen rosszabbul áll a második felére jellemző drámai tónus, mint az oldottabb első negyvenöt perc, és lényegesen érdektelenebb házasságuk sérelmeinek felszínre törése, mint a cselekményt eredetileg beindító abszurd helyzet, a Black Money... így is emlékezetes élmény marad. A felvázolt társadalmi viszonyok és az abból fakadó karcos humor nagyon is könnyen dekódolható Magyarországról, mert legyünk bármennyire is Európa közepén, bizony életünknek meglehetősen balkáni lüktetése van. A főszerepben Ivan Savov és Tanya Shahova drámai és komikusi képességeik széles spektrumát vonultatják fel, egyaránt parádés alakítást nyújtva. Joggal bízunk hát benne, hogy a Black Money for White Nights és az egyre több figyelmet és nemzetközi elismerést kivívó bolgár filmművészet egyéb gyöngyszemei is hamarosan a magyarországi mozikínálatot színesítik majd.