Márkos Albert

Akkor láttam, hogy a zenélésnek vannak más módjai fotó: Széll László

filmhu: Úgy kezdődik az önéletrajzod, hogy ’92-ben Erdélyből Magyarországra jöttél, abbahagytad a komolyzenélést és belecsaptál a kísérletezésbe. Mi volt ez a nagy váltás?

Márkos Albert: Kamaszkoromban nem akartam megváltani a világot. Sokat gyakoroltam, bekerültem a Zeneakadémiára, ott is sokat gyakoroltam, közben filharmonikus zenekarban is játszottam, és konszolidált életet éltem. A végén azt láttam, mint más az alagút végén a fényt, hogy iparos lett belőlem. Nincs ebben semmi rossz, nagyon sokan csinálják, s nagyon jól, de úgy éreztem, ez nem nekem való életforma és hivatás, ezért abbahagytam a klasszikus zenei tanulmányaimat, sőt a zenélést is egy évre. Akkor éltem a kamaszkoromat. Elkezdtem olvasni mindenfélét, filozófiát, vallást, színpadi szerzőket, s olyan voltam, mint amilyen az ember 15 éves korában szokott lenni. Amikor azt gondolja, hogy annyi erő van benne, hogy felforgathat mindent, kifordítja a sarkából a vaskaput. Na én ezt 24 évesen éltem meg.

filmhu: Miért pont Magyarországra jöttél? Miért nem mondjuk Franciaországba mentél? Erdélyből sok művész megy oda.

M. A.: Itt volt az öcsém, ő beszélt a buddhista főiskoláról, mondta,  nézzem meg. Megnéztem és itt ragadtam.’93 elején elkerültem a Tilos Rádióhoz. Akkor láttam, hogy a zenélésnek vannak más módjai is. Aztán megismerkedtem egy vajdasági fiúval, Keszég Lacival. Elhívtak az egyetemi színpadra játszani egy kiállítás-megnyitóra. Szép képek voltak, harmonikus színkezelés, kiegyensúlyozott formák, és akkor Laci azt mondta: „Te Berci, ellenpontozzuk mi ezt, játsszuk el a háborút!” Na aztán olyan vad csapkodásba kezdtünk, hogy csak néztek.  Egy csellóval és egy bőgővel. Aztán felkért, hogy szerezzek zenét egy előadásához, Beckett: Szöveg és Zene. Azóta legalább 50 darabot csináltunk együtt.

filmhu: Hogy kell ezt a munkát pontosan elképzelni? Megnézed az előadást, aztán beindul a fantáziád? Vagy éppen fordítva?

A színháznak az a varázsa, hogy egy előadás olyanná válik, mint egy élőlény, amit etetni kell fotó: Sig

M. A.: Hál’ Istennek, ezek nem egyformák. A színház, a tánc, a film mind alkalmazott zenével dolgozik, de minden egyes munka más és más. Dolgoztam én már koreográfussal úgy is, hogy kért, írjak zenét. Megírtam, megszerkesztettem, odaadtam neki a kész anyagot, arra talált ki koreográfiát. De a legtöbb esetben fordítva megy. Leül a zeneszerző és a koreográfus, jó esetben az egész alkotó csapat, és elkezdenek brain storming-olni.  Az is előfordul, hogy improvizálunk. Elmegyünk egy próbaterembe a táncosokkal, s lépésről lépésre születik az előadás. Ez a jó az élő szerzőben, hogy lehet vele kommunikálni, át lehet vele íratni a darabot. Sokszor menet közben is változik a zene.  A színháznak az a varázsa, hogy egy előadás olyanná válik, mint egy élőlény, amit etetni kell. Mint egy növény, amit gondozni kell, s ha az ember vigyáz rá, nem fásul meg, nem üresedik ki, nem válik sztereotíppé, s nem válik unalmassá a játszók számára, hanem élő marad.

filmhu: Hogy megy ez a filmnél?

M. A.: Eddig egyszer se volt olyan szerencsém, hogy a filmnek az előkészítő fázisába bekerüljek. Általában már nagyjából le volt forgatva az anyag, már vagdosták is a filmet, amikor bekapcsolódtam.  A fény ösvényei-be úgy kerültem bele, hogy vágás közben jöttek rá, kell alá zene, mert eredetileg Mispál nem akart zenét, csak minimális, funkcionális aláfestésre gondolt. Az akkori anyag teljesen lineárisra volt vágva, később keverték össze az idősíkokat. Mispál elmondta, hogy mit gondol a történetről, és mit gondol arról, ami a képekből nem derül ki, rákérdeztem sok mindenre, s akkor elkezdtünk zenéket válogatni, vagdosni a kész anyag alá, s ez működött. A Csodálatos vadállatok-ba azért kerültem, mert Török Feri azt akarta, hogy amit én csinálok, az is legyen benne a filmben. De a zenét együtt csináltuk Zságer Balázzsal, s inkább az ő ötletei domináltak. 

filmhu: A Taxidermia zenéjét viszont Amon Tobinnal jegyzed közösen…

M. A.: Ott a producerek hívtak el egy találkozóra, és én akkor láttam  először Pálfi Gyurit, aki nyílt kártyákkal játszott. Elmondta, hogy 3-4 zeneszerzővel tárgyal egyszerre, várja az ötleteket, s amelyik tetszik, azt veszi meg. Beültünk a vágószobába, néztük a filmet, ami alá Gyuri és Réka, a vágó már alápakolt zenét – össze- vissza mindent. Az első lépés számomra az volt, hogy egységesítsem a zenét. Fontos volt, hogy ne reprezentáljon kort, hiszen a film különböző korokban zajlik, de ezt minden más megmutatja, nem kell még a zenében is megjelennie. Akkor jutott eszembe Amon Tobin zenéje, sejtettem, hogy passzolni fog hozzá. Gyuri megnézte, s azt mondta: „Ez az! Megtaláltad!” Ekkor elkezdtem győzködni, hogy azokra a helyekre, ahova Amon Tobin meglévő számait tettük be, inkább írathatnánk vele valamit, aztán Pálfi rábeszélte erre a producereket is.

filmhu: Akkor végül te magad nem is írtál a filmhez zenét?

A zene tudat alatt is tökéletesen hat - Hans van Vliet-vel fotó: Francia Gyula

M. A.: Tobin írta a főcímzenéket és az úgynevezett pillérzenéket, s én írtam a jelenetek, a monológok alatti zenéket, azokat, amiket nem is értelmezel zeneként, mert annyira halkak, annyira beleolvadnak az atmoszférába. A jó filmzene olyan, hogy semmire nem emlékszik belőle az ember. Kivéve az olyan filmeket, mint például a Volt egyszer egy vadnyugat, ahol nagyon fontos, emblematikus a zene. De ha csak egy kísérőzenéről van szó, nem kell emlékezni semmire. Nekem az a feladatom, hogy minél többet üljek a vágószobában, s minél több dolgot próbáljak ki. S ha kipróbálok valamit, ezt Gyurival is alkalmaztuk, akkor rögtön csináljak egy ellenpróbát is. Alávágtuk a zajzenéket és a hideg zenéket, megnéztük, éreztük, hogy nagyrészt működik, másnap alávágtunk Beethovent, Mozartot, Debussyt, kipróbáltuk azzal is, aztán elővettük a klasszikusokat, A Keresztapát például. Nagyon ironikussá tudja tenni az egészet, ha a zene elviszi más irányba a dolgot. Ha viszont idézel valamit, az egy csomó mindenre visszautal egy pillanatra. A zene épp úgy, mint a többi művészeti produktum, magán viseli a kulturális örökségünket, ezért aztán lehet vele operálni, nagyon finoman irányítani a dolgok jelentését és hatásmechanizmusát, mert tudat alatt is tökéletesen hat.

filmhu: Most dolgozol valamin?

M. A.: Mátyási Áron rendezett egy főiskolás vizsgafilmet. Megnéztem, s komoly ügyet láttam benne. A színészvezetés, a drámai helyzetek kezelése és az egésznek a minősége bennem Mike Leigh igényességét vagy stílusát idézte. Ez a rövidfilm megmutat egy férfi és egy nő közötti helyzetet, de valójában a végén nesze semmi, fogd meg jól. Nekem a nyelvezete tetszett meg nagyon. Azt hiszem, hogy arra gondolok, amit ti filmnyelvnek neveztek. Áronnak pontos elképzelései voltak arról, hogy hol szóljon zene és mennyi ideig.  Végül rátaláltunk egy zeneszerzőre, akinek a munkája nagyon passzolt oda, Áron úgy fogalmazta meg a lényegét, hogy introvertált zene. A jogdíjak miatt végül én írom a zenét. Nem akarok másolni, de a magába forduló zene koncepciója marad. Ezen gondolkozom három hete, néha aludni se bírok. Egyszerre két dolog is foglalkoztat…

filmhu: Egy másik film?

M. A.: Shakespeare-nek van 154 szonettje, ebből mi kiválasztunk néhányat és megzenésítjük. A zenét többnyire én írom, a verseket ugye megírta Shakespeare, Gryllus Samuval, G. Szabó Hunorral és Senával pedig előadjuk.  Ha a próbák jól mennek, decemberben már koncertezünk. Három héttel ezelőtt megkértem Nádasdy Ádámot, hogy meséljen nekem a Shakespeare-szonettekről. Két és fél órán át értelmezte őket. Teljesen fellelkesített.

filmhu: Vagyis az a lényeg, hogy valami lelkesítsen? Van olyan, hogy nem vállalsz el egy felkérést?

M. A.: Ha nincs pénzem, azt is elvállalom, ami kevésbé inspirál, de nem csak ezen múlik. Van olyan, hogy nem érek rá. Ha egyszer már elvállaltam valamit nem tudom lemondani egy érdekesebb vagy egy jobban fizető dolog miatt.

filmhu: Ezek szerint nagyon elfoglalt vagy. Lehet mondani, hogy életednek egy jó korszakát éled?

Alkotó ember vagyok, lehetnek indulataim... önarckép

M. A.: Nem. Összevissza csapkodok csak. Próbálkozom ezzel, próbálkozom azzal, játszom más ember zenéjét, játszom a saját zenémet, foglalkozom alkalmazott zenével. Amit nagyon szeretek, az improvizatív zenét, meg nem nagyon tudom csinálni, mert egyáltalán nincs fellépési lehetőség. Legalábbis Magyarországon. Külföldön régebben több fesztiválon is játszottam. Egyszerűen ez egy avantgard műfaj, ami bár támogatott, nincs olyan nagy hírértéke, szűkkörű közönséghez szól, nem vonzza a szponzorokat. Az igazi baj az, ha a kulturális közintézmények is abban a szemléletben támogatják a kultúrát, mint a magáncégek. És akkor is baj van, ha csak azok a rendezvények kapnak kiemelt állami támogatást, amelyek idehozzák a turistákat.  Erre nyilván szükség van, jó biznisz az operaturizmus például, de a kultúrtárcának nem az lenne a feladata, hogy jó üzletet csináljon és termékeket forgalmazzon, hanem hogy értéket közvetítsen.

filmhu: Merre halad ma a modern zene? Elektronika, improvizáció, hagyományok hogyan férnek meg?

M. A.: Ha jól csináljuk a dolgunkat, megférnek. Nincs ezzel semmi baj. De nem értek hozzá igazán, mert sem kultúrpolitikus, sem zeneesztéta, sem zenetörténész, sem szubvenciót osztó ember nem vagyok. Zenész vagyok és zeneszerző. Megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam egy zenére, amit hallok, hogy engem idegesít, ennek most nincs itt a helye. Nem kell bölcs politikus módjára nyilatkoznom. Alkotó ember vagyok, lehetnek indulataim...

filmhu: Hogyan képzelnéd el magad egy tökéletes világban? Mi volna az ideális helyzet a számodra?

M. A.: A világ most ahogy van, tökéletes. Csak dolgozni kell benne. Ennél nem lesz se rosszabb, se jobb. Választottam, és azt csinálom, amit szeretek, még ha nem is mindig, de háromnegyed részt igen.