Született már jobb film, termelt már mozi több dollármilliót, a Mátrix mégis azon kevés celluloid-álmok közé tartozik, melyek a vásznon lepergett 120 perc után is tovább élik világukat – sőt mi több: sokszorosan kiterjesztik azt. A rajongók univerzumot teremtenek a felkínált alakokból, filozófiát az átadott eszmékből és mitológiát az egészből, annak minden vallásos színezetével együtt. A kultusz azonban ez esetben nem váratlanul, fű alatt dolgozva nő ki, hanem egy filmalkotás minden egyes atomjának tudatos megtervezésén és tökéletes kivitelezésén alapul. De ébredjünk föl – milyen alkotóelemekből áll össze a Mátrix rendszere?

Egy pint Krisztus, két pint Buddha

A Mátrix minden vallás gyökérsztorijáig ás le: egy Kiválasztott megváltja az emberiséget a földi élet nyomorúságától. A nevek beszélnek hozzánk, s javarészt a Bibliából szólnak. Neo – nem csak hogy újat jelent, de a három betű többszörös anagrammaként szolgál: One – az Egy, a Kiválasztott, a megjövendölt Megváltó; de ugyanúgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül Noét – a hétköznapi embert, akit kiemel Isten (Morpheus), hogy a világ elpusztítása után (a Mátrixban élő emberek az ellenségeid, a rendszer szolgái) újraalapítsa, s ismét benépesítse azt (Mátrix 2, 3). Még a főhős polgári neve is tartogat érdekességeket: Anderson – a görög andros= ember, férfi és az angol son=fiú összekapcsolása, azaz - Jézus gyakori neve az Újszövetségben - az Ember Fia.

További bibliai utalások a beszélő nevekben: Trinity=Szentháromság, Cypher=Lucifer (emlékezzünk csak Louis Cypherre az Angyalszívből!), Apoc=Apokalipszis. A százszázalékos, „tiszta” emberiség utolsó mentsvára Zion városa – a Bibliában Siont sokszor alkalmazzák az Ígéret Földjére, Izraelre, valamint Jeruzsálemre, sőt a Mennyei Jeruzsálemre is – ahová csak a Kiválasztottak juthatnak el (adjunk az ökumenizmusnak, s ne hallgassuk el: Zion a rastafari mennyország neve is). A lázadók a Nabukodonozor nevű hajón szállnak – a zsidókat babilóni fogságba hurcoló király álomlátásairól nevezetes a Bibliában. S ha már álomnál tartunk, mártózzunk meg a görög mitológiában és ismerjünk rá Morpheusra, az Álom istenére; az Orákulum, a jósnő alakja is tipikus görög mitológiai elem beemelése a sztoriba. A lázadókkal szemben viszont a Mátrix ügynökei a leghétköznapibb angolszász tulajdonnevekkel bírnak: Smith, Jones, Brown – betagozódnak, részei és foglyai a rendszernek.

A nevek csak segítenek, hogy ráébredjünk a Krisztus életéből ideköszönő számos alapszituációra. Morpheus, Neo és Trinity hármasát nem botorság szó szerint a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek leképezéseként fölfogni. Cypher fordított Faustként lepaktál az Ördöggel, s nem a lelkét, de a testét adja el a Mátrixnak – a földi örömökért árulja el Júdás Jézust. De az Evangéliumok és a Mátrix katartikus csúcspontja is egybevág: a Megváltó meghal, majd porhüvelyének minden gátját levetve föltámad, és az égbe száll.
A kereszténység messianisztikus jellege az, ami a filmet pörgető akciószálat szolgáltatja – a mozi alapvetően mégis az örök világtörvény távol-keleti vallásainak filozófiája révén van szellemi tartalommal megtöltve. „Nincs kanál” – a valóság objektíven soha meg nem ismerhető, mindenki csak saját szubjektumán keresztül szűrve érzékeli. A valóság csak az éned kivetülése. A valóság látszat, illúzió. Ébredj föl belőle! „Ébredj!” – a Mátrix filozófiáját kifejező kulcsszót a buddhizmusból kölcsönzi. A budh szó jelentése önmagában is ez: felébredni. A Mátrix szerkezete egy sztúpaként értelmezhető, melyben a spirálisan emelkedő stációkon keresztül egy vezető segítségével elindulva Neo-Buddha leküzdi minden földi szenvedélyét – Morpheus lökésére ráeszmél a Mátrixra, majd fokozatosan kikerül uralma alól, s végül önállóan eljut a Megvilágosodás állapotába.

A buddhizmus szerint a világ tovább nem bontható, alapvető szubsztanciákból, a dharmákból áll, melyek ugyanakkor a köznapi halandó számára a folytonos változás miatt meg nem ragadhatóak – a Mátrix folyamatosan lefelé örvénylő zöld adathalmaza a számítógép monitorján, melyet csak a felébresztettek képesek átlátni.

A Megváltó, az első ember, aki felébredt a Mátrixból, s képes volt uralni azt, egyszer már megszületett, s megjövendölte, hogy visszatér egy új testben – Neo testében. A reinkarnáció s lélekvándorlás nyilvánvaló tana ez. A Megvilágosodás felé vezető utunk nem csak egy emberöltőn, hanem több életen átívelően tart. S ha már itt tartunk: az Út, a Tao, önmegismerésünk útja. A sorsunk meg van írva, de ésszel föl nem fogható, mert nem a Végzet, hanem az Én formálja folyamatosan – mint azt Neo is előszeretettel hangoztatja, s ez a tanulsága az Orákulum paradox negatív jóslatának is.

A Mátrix egy Evangélium, melynek már első könyvében véghezviszi Krisztus a legnagyobb csodát, a Feltámadásét; a Mátrix befejezett megvilágosodás-történet, melyben Buddha végigjárja a Megvilágosodás stációit, s mindjárt meg is szabadul az anyagi lét rabságából – a Mátrix a nagy vallások legélvezetesebb jellemzőit már az első részbe összesűríti. Kérdés, mi marad a mítoszból és szakralitásból trilógia hátralevő epizódjaira: az emberiség felébresztése (Buddha a tanító), apokaliptikus küzdelem a Gonosz ellen (Krisztus, a pantokrátor), esetleg az első rész emléke?

Cyberpop és film noir

Nem kell azonban évezredek távolában ásnunk, hogy ráleljünk a Mátrix építőelemeire, elég ha végigtekintünk az elmúlt század populáris kultúráján, s felfedezhetjük: a Mátrix világának szinte minden darabja készen állt már, csak össze kellett rakni. Ahogy a Star Wars leszívta, leegyszerűsítette A Gyűrűk Ura mitológiát, s ahogy egy fiktív jövőképben tulajdonképpen az akkori amerikai társadalom összetevőit képezte le – úgy hasznosítja és szabja emészthetővé a Mátrix a cyberirodalom által váteszien kifundált bonyolult világokat, s úgy emeli be a forradalmát élő információs társadalom negatív utópiába hajtott vízióját a filmvászonra.

A háttérben megbúvó hatalmak által manipulált illuzórikus valóság, a virtualitás Philip K. Dick műveiben születik meg. A legtisztább példa az Emlékárusítás nagyban és kicsiben című novellája, melyből végül el is készült az Emlékmás (Total Recall) című mozi. Akivel kapcsolatban azonban nem egyszerűen párhuzamokról és allúziókról, hanem elemek egyértelmű átvételéről beszélhetünk, az a cyber-írók másik guruja, William Gibson és az ő főműve, a Neurománc. Egy zseniális hacker hazardírozik a virtuális valóban, míg ki nem derül, hogy őmaga is egy Mesterséges Intelligencia által irányított álrealitásban él. S hogy hívják itt a multik ellen lázadók központját? Zion. S hogy hívják magát a virtuális rendszert? A mátrix. Ilyen szempontból a Mátrix-trilógia a Neurománc továbbgondolásának tekinthető, míg az eredeti regény a nulladik résznek, mely az M.I. a Mátrixban is emlegetett hatalomátvételének a krónikája.

A cyber-írók virtualitásról szőtt álmainak legfőbb forrásai az illuzórikus drogok, LSD és más szintetikus anyagok voltak. A valóságot elfedő esőfüggöny a Mátrixban is a Neónak felkínált kék kapszula által lebben föl.

Természetesen ezen írók hatása és a virtualitás eszméje más mozikat is alapvetően inspirált. A már emlegetett Emlékmás, a Johnny Mmemonic, a Dark City közvetlen felmenői, míg a 13. emelet és az eXistenZ intelligensebb testvérei a Mátrixnak. Sőt a Cronenberg-film ugyanúgy fejleszti tovább Neurománc metódusát a rendszerhez való kapcsolódáshoz: a virtuálvalóba már nem a testedhez, hanem a testedbe rögzített csatlakozókon léphet be a személyiséged.

Különösen érdekes a virtuálfilmek vonzódása a sötét megvilágításban fölsejlő negyvenes-ötvenes évek Amerikáját idéző díszletekhez – azaz a film noirhoz (ld. Dark City, 13. emelet). A Mátrix egyenesen egy korabeli fekete-fehér Warner logóval indít, de Bill Pope operatőri munkája és a megválasztott ódon házfalak, az ódivatú bútorok és levitézlett televíziók, a nosztalgikus rendőrruhák és batár járgányok díszletei mind kielégítik a sötét filmek esztétikáját, és furcsa anakronisztikus hangulatot kölcsönöznek a mozinak. Ennek magyarázata talán az atmoszferikus látványvilág mellett az lehet, hogy a série noir érzelmektől lecsupaszított világa kiváló játszótérré válik, rideg kortalanságot és szándékolt műviséget kölcsönöz az 1999-es idősíknak egy névtelen metropoliszban, mely által lelepleződik az álvaló.

Ugyanakkor a Mátrix csak látványban kölcsönöz a film noirtól, sokkal inkább idéz a fekete film korszakában is alkotó Alfred Hitchcocktól. Valljuk be: Neo egészen a film befejezéséig bizony egyáltalán nem az emelkedett szellemű Kiválasztott, inkább egy külső erők által dobált, korlátozott elméjű, csetlő-botló hétköznapi hős, akit kiemelnek az unalomból s belekerül a slamasztikába – tipikus hitchcocki kisember, egy James Stewart. A film első akciójelenete, az üldözés és ugrálás a háztetőkön például egyértelmű tisztelgés a szintén a  megtévesztésről szóló Vertigo nyitójelenete és a Mester iránt.

S ha már a film képiségét kóstolgatjuk, közelítsük is meg a Mátrixot a filmkészítés technikai oldaláról.

Rendszer tökéletesen kivitelezett vázon

A szakrális és populáris mitológiai elemek beemelése a filmbe mit sem érne, ha nem volna felöltöztetve a tökéletes hollywoodi filmkészítési technikával. A filozófiai (vagy inkább elméleti fizikai?) allúzióktól bizony még akkor sem szabadulhatunk, ha elemezzük a Mátrix-védjeggyé vált akciójeleneteket, a nagy vizuális újítást. A harcjelenetekben lehetetlen módon szökellnek az égbe, futnak föl a falakra s győzik le a gravitációt a küzdőfelek, míg máskor irracionális pózokban megdermedve járja őket körbe a kamera. A normális mozgások 24 kocka per másodperces kockaszámának emelésével illetve csökkentésével történő belassítását és gyorsítását a ’90-es évek vége felé már számos innovatív akciófilmben láthattunk, gondoljunk csak John Woo emblematikus akciójeleneteire vagy a technikát a végsőkig feszítő Guy Ritchie-re. A jelzővé vált „mátrixos” mozgás eredője a két másik gyakorlati újítás, melynek valóban ősszülője ez a mozi. A gravitáció leküzdése a szereplők green box háttér előtt való egyszerű gumikötélre való felfüggesztéséből és annak kiretusálásából fakad. A szoborként megdermedt alakok körbekocsizásának titka a fotófahrt nevű eljárás – mely szerint a mozdulatot egy azon időben a 360 fokos körben szakaszonként elhelyezett gépekkel fényképezik le, a köztük lévő képi űröket pedig digitális grafikával imitálják és kötik össze, a folytonos körmozgás illúzióját keltve. A számítógépes effektek révén képessé válunk arra, hogy megdermesszük a pillanatot és úszkáljunk benne, képessé arra, hogy egy hangsebesség többszörösével kirobbanó puskagolyóval együttmozogva, annak szemszögéből tekintsünk a lelassult külvilágra. Mi más ez, ha nem a nyugati civilizációt szűk évszázada jócskán megkattantó einsteini relativitáselmélet gyakorlati tapasztalása?

A Mátrix akciójelenetei persze jóval hagyományosabb filmes eszközök tárházának is bizonyulnak.  Lássuk, hogyan lehet igazán dinamikussá és meggyőzővé varázsolni egy jelenetet (s aminek megvalósítására sajnos a magyar filmesek még igen kevéssé képesek, pedig nem ördöngösség)! Egy verekedés jó megjelenítése a vásznon csak kisebb részben múlik az ötletesen kitalált koreográfián – az alapokat minden esetben a vágások adják, s a képek között biztos kézzel megtalált kapcsolódási pontok nyújtják a hitelesség érzetét. Ehhez persze alapfeltétel a sokoldalúan, eltérő szögekből és különböző méretű képkivágásokkal felplánozott jelenet. Jó példa erre Neo és Morpheus kung-fu párbaja. A tempót rendkívül jól tudják fokozni a fahrtok, különösen az ellenfahrtok, amikor a kamera a szereplővel ellentétes irányú mozgást folytat – lásd, hogy rohan egymással szembe Pope kamerája és Smith ügynök a nyitó tetős üldözésben. Az izgalmas vizualitást szolgálják a szokatlan szögekből fölvett beállítások – melyekkel rendszerint fölülről, nagylátószögű optikával tűnik föl új megvilágításban a hétköznapi környezet – Trinity átugrik két felhőkarcoló közt, alatta az utca forgataga.

Kiléphetünk a harcjelenetek boxringjéből s megfigyelhetjük, miként szolgálják a finomabb ráfahrtok és a variók a részletkiemelést – Neo fölfedezi a fehér nyulat a punklány vállán. A lényegkiemelés és feszültségkeltés igen hatásos módszere az élességáthúzás egy képen belül – Neo megtalálja a mobiltelefont, és az meg is szólal. Az idő múlásának érzékeltetését áttűnések és le-felblendék szolgáltatják – a frissen felébresztett Neo rehabilitációjának képsorában.

Ahogy közeledik a mozi a drámai csúcspont felé, úgy nyúl egyre erősebb klasszikus izgalomfokozó eszközökhöz. A Morpheus kiszabadítása utáni tetőpárbaj ansnittjei és bokáig érő lengő hosszúkabátja a Volt egyszer egy vadnyugat katartikus beállításait idézik.

Neo utolsó menekülése az ügynökök elől már korántsem a korábbi akciójelenetek kifinomult fahrtokkal operáló eleganciáját hozza – itt bizony már a Neo szubjektívjeként rázkódó kézikamerával rohanunk s lihegünk együtt, itt már számunkra is lét a tét. De a Wachowski fivérek a klimaxban előveszik a feszültségteremtés legklasszikusabb módszerét, a Griffith-féle párhuzamos vágást is: Neót egyszerre üldözik a Mátrix ügynökei a digitálvalóban, míg a Nabukodonozort a valóságban ostromolják a robotjárőrök.

A film atmoszférájának megteremtésében a legnagyobb szerepe az egységes látványvilágnak van. A Mátrixon belül mindig nagyon sötétek a képek, legtöbbször éjszaka van, a színek kizárólag feketék, szürkék és barnák – míg a képek zöldre vannak fényelve. Olybá tűnik, mintha mindenen ott pulzálnának a számítógép monitorján futó zöld adatsorok. A technicitás univerzális érzetét a zenei rendezés is erősíti, szinte kizárólag gépekkel megtámogatott, dark tónusú rockzenék szólalnak meg a filmben.

A filmnyelvi eszközök perfekt kihasználása mellett a siker záloga a szakmai tudással kivitelezett forgatókönyv is. A film szerkezetében olyan jól megtervezett strukturális elemek hatnak, melyeket már Arisztotelész is feltárt előttünk Poétikájában. A klasszikus hármas drámai tagolódás itt is működik: van egy körülbelül 25 perces expozíció, melyben megismerkedünk az alapvető szereplőkkel és képességeikkel, s ahol Neót kiemelik a Mátrixszal szembeni küzdelemre, és először konfrontálódik a rendszerrel; ezt követi a második felvonás, a tárgyalás, a film leghosszabb, kb. 80 perces része – Neo felkészítése a Mátrix legyőzésére; s végül a szintén kb. 25 perces megoldása a történetnek, melyben Neo fölülemelkedik a Mátrixon. Kiegyensúlyozott, szimmetrikus szerkezet.

Ezeket a legnagyobb történeti egységeket több sztorielemre lehet bontani. Az expozícióban szinte a legelején fölvetődik a film alapvető kérdése: „Mi is az a Mátrix, és hogy lehet legyőzni azt?”, melyre aztán a harmadik felvonásban kapjuk meg a kielégítő választ. Szükség van egy ösztönző eseményre, mely kizökkenti a főhőst szürke hétköznapjai megszokott menetéből – ez jelen esetben mindjárt Neo első képében megtörténik, az „Ébredj Neo…” megszólítással. A felvonásokat a fő történeti fordulópontok kötik össze: az első és második felvonást az, mikor Morpheus felkínálja Neo számára a kapszulákat, s a piros választásával indul el a film tényleges története. A második és harmadik felvonást is egy nagy, bár kevésbé konkrétan meghatározható fordulópont köti össze, mely aztán befordítja a mozit a megoldás irányába: Neo nem hagyja feláldozni Morpheust, és úgy dönt, hogy kiszabadítja. Ez a főhős első önálló lépése tulajdonképpen, az addig reaktív s csak a kihívásokra válaszolgató figura aktívvá válik, valódi Hőssé, aki megmérkőzik a Mátrixszal.

A nagy forgatókönyvírói feladat az, hogy a film leghosszabb részét, a második felvonást megtöltsük történettel, s elkerüljük, hogy unalomba fulladjon. A nézői figyelem fenntartásának érdekében kell felbontani apróbb történeti egységekre, több jelenetből álló szekvenciákra a középső részt, melyben Neo a felkészülése során egyre újabb és újabb akadályokkal szembesül s küzdi le azokat, vagy épp elbukik velük szemben. A szekvenciákon belül a sztori klasszikusan a megoldás csúcspontja felé tartó ívét közelebbről szemügyre véve apróbb hullámzást fedezhetünk föl, ahol akciódús, mind növekvő feszültséggel teli jelenetek váltják egymást nyugodtabb részekkel, melyekben Morpheus filozofál a Mátrix felől Neo számára – így kerülhető el a mindig egy irányban ismétlődő hatások tompultsága. Ezen szekvenciákat is kisebb fordulópontok kötik egymásba – sőt a film közepén egy nagyobb csavar bontja két drámai félre a középső felvonást – mikor kiderül, hogy Cypher az áruló. Ezzel kapcsolatban még finomabb szkriptírói húzásokra is felfigyelhetünk. Az ügynökök már a filmet nyitó üldözés sikertelensége után tudatják velünk, hogy van egy besúgó a lázadók közt – ezzel már a film elején exponálják a problémát, majd a film közepén kiderül a nézők, de csakis a nézők számára, ki is az áruló. Ezt követően a néző plusz tudása az árulásról mit sem sejtő hősökkel szemben feszültséget biztosít. Bizony, ez is Hitchcockra vall. Klasszikus suspense-szel akadtunk itt össze.

Mítosz előregyártott elemekből

Az eredetiséget fel nem mutató, ugyanakkor a bejáratott elemeket legjobb szakmaisággal használó forgatókönyv alapvető fontosságú a film sikerében. A hollywoodi perfekcióval kivitelezett filmnyelvi s narratív technikák csak a kasszasikert garantáló hibátlan vázat és külcsínt adták meg a produkciónak. A filmen túli mítosz az a metódus keltette életre, mellyel a Wachowski fivérek összegereblyézték a világ vallásainak archetipikus összetevőit, avagy az emberi lét legalapvetőbb kérdéseit, s az azokra globálisan adott univerzális válaszokat egyetlen rendszerbe sűrítették. Mindehhez hozzáillesztették  a huszadik század populáris kultúrájának asszociációkész paneljeit, leegyszerűsítették az egzisztencialista filozófia alapkérdéseit, befogadhatóvá téve a hétköznapi néző nehezen emésztő gyomra számára. Ez a Mátrix mítosza.