Filmhu: Mi a véleménye a filmes mezőnyről?
Szergej Loznitsa: Először is azt kell mondjam, hogy bár csak három napon vagyunk túl, de nagyon egyenletes, erős mezőny jött össze. A filmekről alkotott véleményét persze a zsűri majd a fesztivál végén a díjazásban foglalja össze.
Filmhu: Mi a véleménye a helyszínről?
Sz. L.: Eddig csak nagyon kevés élményem volt, de talán lesz pár napom, pontosabban egy, amikor majd többet is láthatok a városból. De érdekes középkori város.
Filmhu:
Vagy inkább barokk.
"Reflexió nélkül ugyanis nincs történelem"
Sz. L.: A város alaprajza, az utcák rendezetlensége középkori. Nagyon könnyen megtalálhatjuk a városközpontot, induljunk el bármely pontból is.
Filmhu:
Beszéljünk egy kicsit az Ön filmművészetéről! Matematikusi tanulmányokat folytatott. Hogy került a képbe a mozi?
Sz. L.: A kérdés megválaszolására van egy könnyű és egy nehezebb mód. Nehéz megmondani, hogy történik valami, vagy csak sokkal a később tudjuk meg, hogy is volt. Abban az időben, 27 éves voltam, egyszerűen csak tanulni akartam, méghozzá valami mást, valami nem technikai jellegűt. Az írói mesterség és a filmezés között vacilláltam. Az utóbbi mellett döntöttem, és tetszett a dolog. Kétszer jelentkeztem a főiskolára, mindkétszer elbuktam. Ezek után elkezdtem egyszerűen órákra, a mesterkurzus előadásaira bejárni. Ez akkoriban, 1991-ben lehetséges volt. A Szovjetunió széthullása után szabadabb lett a légkör, az egyetem meghívott pár népszerű, érdekes, független előadót. Két grúz rendező, Nana Giorgadze és Irakli Kvirikadze keze alatt tanulhattam, akik két osztályt vihettek végig az öt éven. Aztán elkezdtem filmeket csinálni. És a második után éreztem azt, hogy megtaláltam a hivatásomat. Most már nem aggódom annyira, hogy kontárkodom.
Filmhu:Személyiségének matematikusi része mennyire meghatározó a filmezésben?
Sz. L.: Nagyon sokat segít. A filmkészítés során először meg kell alkotni a konstrukciót, hisz eleinte minden lóg a levegőben. Ki kell alakítani a feltételrendszert, milyen beállításokat alkalmazunk, mindent meg kell határozni abból a folyamból, amit káosznak hívnak. Ha eldobtuk a felesleges dolgokat, megkapjuk a formát, a híres michelangelói elv jegyében: a szobor már megvan a kőtömbben, csak le kell faragni a felesleget. Ez, a konstrukció pedig elsődlegesen matematikai kérdés.
Filmhu:Tehát a forma meglelése után jöhet a filmezés.
Sz. L.: A formára mindig más és más módon talál rá az ember. Nincsenek kész sémák. Az embernek választania kell, színes vagy fekete-fehér, színészek, jelmez és a többi, de a legfontosabb kérdés magunknak teendő fel: a miért. Még akkor is, ha nincs rá válasz. A kérdésnek viszont léteznie kell.
Filmhu:Értelmileg vagy érzelmileg közelít a filmhez, amikor forgat?
Sz. L.: A 19. század egyik népszerű tudományos problémája volt, hogy vajon hol lakozik a lélek a békában? Aztán jól felboncolták őket, mire a lélek eltűnt. Én sem tudom, az agyam melyik részében lakozik a racionalitás vagy az érzelem, hogy épp melyik része működik. Bárcsak tudnám.
Filmhu: A véletlennek nagy jelentősége van a művészetében.
 |
| "Minden filmem forgatásakor jött egy jel, ami támogatott az elképzeléseimben" |
Sz.L.: Eddig minden filmem forgatásakor jött egy jel, egy megerősítés, ami támogatott az elképzeléseimben, és meggyőzött arról, hogy a helyes utat járom. Hisz az emberben mindig nagy a bizonytalanság a filmjének befejezését, jellegét tekintve. A vágásnál többször átéltem, hogy az eredeti elképzelésemhez képest valami teljesen más keletkezett. Így amikor ez az égi megerősítés eljön, mindig megnyugszom kicsit. A táj című filmemben van egy jelenet, amikor a kamera, jó távol az utasoktól, egy buszpályaudvar előtti pocsolyára közelít rá, amiben egy madár ül. És amikor a csipegető madár a kép közepébe ér, valaki elkapja a madarat anélkül, hogy bármit is tudna a forgatásról. Ennél a filmnél ez azért is volt olyan fontos, mert a forgatás közben alakult ki a film szerkezete, a végén vettük fel az elejét, nem tudtuk, hogy alakul majd. Ez a bizonytalanság szükséges az alkotáshoz, mert enélkül nem filmet forgatunk, csak saját zsarnoki akaratunkat visszük végbe. Nem tudjuk, mit hoz a jövő. És a nagy filmek, a tévés produkciók ennek nem tudnak teret adni, muszáj előre tudni mindent. Egyrészt azért, mert a nagy társaságok azt gondolják, hogy az emberek konzervatívok, és ragaszkodnak a lét állandóságához, a mosthoz, és félnek a jövőtől. Márpedig nem lehetünk biztosak semmiben, legfeljebb valószínűsíthetünk bizonyos dolgokat.
Filmhu:Mondana egy konkrét példát?
Sz. L.: Így volt ez a Szovjetunió esetében is. A 80-as évek elején mindenki biztos volt abban, hogy az ország még hosszú ideig megmarad. Álmodni sem mertem arról, hogy külföldre mehessek. És az egész összedőlt. Semmit sem tehetünk az ellen a nagy folyam ellen, amit életnek hívnak. Inkább éreznünk kell ezt, hinnünk kell egy jobb jövőben, hogy létünk ne váljon folyamatos konfliktussá magával az élettel. Ezért nem jósolok nagy jövőt a tévének sem. A társaságok nagyon konzervatívak, folyton a közönség óhaját lesik, holott a közönség mindig valami újra vágyik, valami kreatívra. Ezért aztán a közönség más források, más lehetőségek után néz majd. A személyre szabott internettévé ezért nagyon hamar le fogja gyűrni a hagyományos tévéket, ahogy pár év múlva a hagyományos újságok is eltűnnek majd. Kapaszkodnak, próbálkoznak, de már késő.
Filmhu:Mi a véleménye a mai Oroszországról?
Sz. L.: Ez egy nagyon szerteágazó kérdés, a fő problémát abban látom, hogy nem találtuk még ki, mit is gondolunk a múltunkról, hogy értékeljük a történelmünket. Enélkül ugyanis nem tanulunk a múltból, és könnyen megismételhetjük a hibáinkat. Mi volt 1917? Forradalom? Puccs? Hogy viszonyulunk ehhez? A polgárháborúhoz? A kommunista párthoz? Mit gondolunk a népirtásról? A második világháborúról. Amit megnyertünk – bár mi kezdtük Németországgal közösen, felosztva Európát, Lengyelországot, megtámadva Finnországot. Szóval rengeteg a nyitott kérdés, és sehol nincs válasz. Reflexió nélkül ugyanis nincs történelem.
