A film első jelenetében Driver egy korabelinek látszó felvételen robog egy versenyen, és Ferrari szerény sikerrel zajló autóversenyző-karrierjéről nagyjából ennyit is tudunk meg a filmből. A színész ezúttal nem a játékos, mindenféle őrületre kész arcát mutatja, hanem azt, amivel egy komoly, befutott olasz autógyárost kell eljátszani: a történet idején, 1957-ben Enzo már tíz éve tervez autókat és vezeti a Ferrari-gyárat keménykezű, jól számoló feleségével, Laurával (Cruz), akivel egy évvel korábban vesztették el közös, izomsorvadástól szenvedő gyermeküket, Alfredót.
Bár alaposan próbára tette őket az élet, egyiküket sem mutatja Mann rögeszmésnek, megszállottnak, esetleg a gyásztól eltorzultnak, bár megvannak a maguk őrültségei – néhányra úgy derül fény, hogy a színészek kicsit még komédiázhatnak is, egészen a fő konfliktus, a botrány kirobbanásáig. Két pragmatikus ember házasságáról van szó, olyan emberekéről, akiknek megvannak a maguk kis gyermeteg játszmái, de átlátnak egymáson, és ez láncolja össze őket.
A Modenához közeli villa hálószobájának reggeli fényében, ahol az ősz hajú Drivert először megpillantjuk, nem a felesége fekszik mellette, hanem egy másik nő, a Ferrari ugyanis nem dinasztia-történet az autómágnás famíliáról, hanem egy tökéletes, régimódi melodráma, szerelmi háromszöggel, mérhetetlen gyásszal, az anyagi csőd fenyegetésével. Ferrari a háború óta él kettős életet, és erre ugyanazokban a napokban döbben rá a felesége, amelyeken a gyár sorsát eldöntő, ezermérföldes versenyre, a Mille Migliára is sor kerül.
Első közös jelenetükben a feleség, a furcsa járású Laura, mint egy rosszul kezelt nyitott kapcsolatban, úgy emleget egy vagy több szeretőt, de amikor a vagyon rendezgetése közben, véletlenül valóban fény derül arra, hogy Enzónak titkolt ingatlana, kiadásai vannak, úgy torzul el az arca, mint aki végig tudta, de azért mégsem hitte el.
A másik nő, Lina (Woodley) saját magát modern olasz nőként aposztrofálja, s valóban, megjelenésében, abban, ahogyan akcentussal töri az angolt, halványan a klasszikus olasz feleség, Laura ellenpólusát látjuk felderengeni. Csíkos férfipizsama vagy csipkés hálóing, a háttérben csendesen kérdező, türelemmel váró szerető és a mérgében a falba puffantó, érzelemtől fortyogó feleség között ingázik Enzo. Kettőjük közül Lina a visszafogottabb: míg Laurának, aki elvesztette a fiát, egyetlen kívánsága maradt az életben, hogy az elkobzott pisztolyát visszakaphassa, Lina csak abban reménykedik, hogy a fia, immár Enzo egyetlen örököse, egy nap viselheti apja nevét.
Patrick Dempsey, Michael Mann és Adam Drive Velencében a vörösszőnyegen
(fotó: La Biennale di Venezia / Facebook)
A Ferrari harminc éve dolgozott Mann fejében, de szerencsére ennek a súlya egy pillanatig sem nyomja a filmet, a centiméterre megtervezett miliő, az ötvenes évek 3D-vel tökéletesített Ferrarijai élethűek, könnyedek, ízlésesek, ahogyan a rövid, de annál inkább mellbevágó balesetek is. Enzo meggyőző monológban fejti ki, hogy a korabeli autóversenyzés szörnyű örömöt nyújt azoknak, akik részt vesznek benne, de Mann ezt a furcsa megszállottságot is csak az iparoscsalád, az elkötelezett mérnök feladataként ábrázolja. A comandante pedig úgy terelgeti versenyzőit, mint egy versenyistálló nagy becsben tartott lovait, mintha ők is mindannyian a gyerekei lennének.
Driver alakításában Ferrari egyszerre terhelt és felszínes: kiismerhetetlen, minden kalandba belebonyolódó nagypályás, ugyanakkor megtört apa, aki úgy tudja elmagyarázni a kisgyerekének egy motor működését, mintha esti mesét mondana, és bolondosan lopja el szerelmének a hotelrecepció virágcsokrát, ahogy arra csak egy igazi olasz dzsigoló képes.
A Ferrari története valójában a fiúk elvesztéséről szól. Enzo, aki az első világháborúban apját és bátyját is elveszítette, egyszerre szembesül saját mérhetetlen gyászával és a felesége vádló haragjával. Az anyja is úgy nyilatkozik, hogy a háborúban nem azt a gyermekét veszítette el, amelyiket kellett volna, és a film időről időre visszatér a rosszabbik elvesztésének témájához, hiszen Enzo és Laura maguk is lemondtak volna csodás birodalmukról, ha egyetlen közös gyereküket megmenthették volna.
A gyászoló szülők ugyanazon a reggelen, de külön látogatják meg a húsz esztendősen elhunyt fiúk sírját, ahol megrázó, de nyilvánvalóan mindennapos párbeszédüket folytatják: a férfi beszél hozzá, a nő minden szónál hatásosabb arcjátékkal elegyedik szóba vele. Egyetlen jelenetből értjük, hogy férj és feleség két külön világ, de össze vannak láncolva.
Az 1957-es Mille Miglia tragikus baleseténél Mann egy környékbeli család epizódját is beékeli a letaglózó eseménysorba, a békésen ebédelő szülők két kisfiai izgatottan szaladnak ki, hogy a versenyzőket láthassák, az apa a kicsi után rohan, visszahozza az úttól, de a nagy, vesztére, ott maradhat az út szélén bámészkodni – a két fiú közül csak az egyik maradhat életben.
A film elején még ketyegő órákkal mérik az egyre gyorsabb kocsik csodás teljesítményeit, a végén már nyilvánvaló, hogy az igazi hajsza nem a sikerért, hanem a Ferrari-gyár megtartásáért zajlik, melynek sorsa nem csupán a versenyzők és a tervezők kezében van, hanem az Enzót körülvevő, bejegyzett és eltitkolt családtagokéban is: a feleségében, a szeretőjében, és az egyetlen életben maradt fiúéban.
Mann 2015-ös filmje, a Blackhat üzleti és kritikai értelemben is kudarc volt, így most a Ferrari sikerén is múlik, hogy a kora ellenére lenyűgözően aktív rendező leforgatja-e a Szemtől szemben folytatását, mely regény formájában tavaly jelent meg. Ahogyan Mannél általában, úgy itt is minden az időn múlik.
A Ferrarit a magyar mozikban december 28-tól lehet megnézni.
