Mennyit szabad elárulni egy olyan filmről, ami magyarul a Teljes titoktartás címet kapta (eredetileg Les traducteurs), és amiben mindent elkövetnek, hogy ne szivárogjon ki idő előtt egy nemzetközi könyvsiker lezárása? Nyilván keveset. Annál is inkább, mert a legfőbb élvezeti forrást a sűrűn érkező csavarok jelentik.
A fordulatok közti szusszanásnyi időben, illetve a stáblista után érdemes számot vetni azzal a sejtéssel, hogy valójában egy thrillernek álcázott paródiát láttunk arról, hogy a spoilerfóbia meghökkentően irracionális, kívülről nézve nevetséges cselekedetekre készteti az embereket. Bezárkóznak, mert attól félnek, egy interneten elkapott információmorzsa elrontja a szórakozásukat.
A Teljes titoktartás azzal indul, hogy bezárnak kilenc műfordítót egy francia kastély alagsorába, ahol a napfénytől megfosztva, szigorú szabályokat követve, de azért luxuskörülmények között kell a saját nyelvükre átültetniük a Dedalus-trilógia utolsó kötetét. Az alaphelyzet különlegessége és a szolidan elégedetlenkedő értelmiségiekre vigyázó, oroszul beszélő fegyveres őrök rögtön felcsigázzák az érdeklődést, de a cselekményt egy rejtélyes üzenet indítja be igazából. A névtelen zsaroló pénzt követel, különben részletekben kiszivárogtatja a könyvet. A pánik hatalmas, hiszen hatalmas profittól eshet el a kiadó, a gyanú árnyéka pedig természetesen a fordítókra vetül.
Teljes titoktartás (fotó: Mozinet)
A Pánikszoba és Agatha Christie által egyaránt inspirált, a művészet és az üzlet ellentmondásos viszonyát felszínesen boncolgató krimi a Teljes titoktartás, amelyben az egyre inkább börtönként funkcionáló szűk tér növeli a feszültséget, illetve elégséges izgalmat biztosít a zsaroló kiléte utáni időben is ugráló nyomozás.
Régis Roinsard azért nem egy David Fincher, valóban torokszorító csapdahelyzetek híján csak kellemesen borzolja a kíváncsiságot a film, és amíg Rian Johnson mesterien űzte a félrevezetés művészetét a Tőrbe ejtvében, és még arra is volt ereje, hogy emlékezetes karakteret teremtsen, addig Roinsard látványosan küzd azért, hogy egyben tartsa az egyre csak bonyolódó történetet. Ennek leginkább a szereplők látják a kárát, például hiába indul érdekfeszítően az orosz műfordító szála, nem kap méltó lezárást. Olga Kurylenko éteri jelenségként száll alá a földalatti luxusbörtönbe, számára ez sokkal több, mint egy jól fizető meló, érzelmileg teljesen azonosul a Dedalus női áldozatával.
Olga Kurylenko (fotó: Mozinet)
A csavarokat viszont szépen fűzi egymásra Roinsard, a nagy számuk miatt biztosan lesz olyan, ami váratlanságával örömet okoz majd a nézőtéren. Ezt nem szánták fordulatnak, azért merek róla írni, de például kifejezetten tetszett, hogy egy javarészt szűk terekben játszódó film egy éles kanyarral megidézi a Francia kapcsolat híres üldözős jelenetét, amiben kocsival próbálják útolérni a magasvasutat.
Messze áll attól, hogy a Tőrbe ejtvéhez hasonlóan hivatkozási ponttá váljon, ha a kortárs krimikről beszélünk, de szórakoztat, folyamatos találgatásra késztet, és ez bőven elég a mostani mozifilmhiányos időkben. Aki pedig mindenképpen többletjelentést akar találni a Teljes titoktartásban, nézheti úgy, hogy az Európai Unió körülményes működését modellezi a sok nyelven megszólaló film.
A legritkább esetben van egyetértés a különböző nemzetiségű műfordítók között, megy a helyezkedés, a klikkesedés, a többiek, de különösen a legszegényebbnek tartott görög froclizása, és amikor közös cselekvésre van szükség, az is csak nagy nehézségek árán jön össze. Van köztük egy kínai, mert Kína mindenhol jelen van és befolyást szerez a világban, Kelet-Európa EU-tagországai viszont feltűnően hiányoznak a csoportból, mintha nem lennénk fontosak. És mégis, a nyilvánvaló hibák ellenére egy olyan csapat benyomását keltik, ahová érdemes tartozni.
