Johnson az utóbbi évtizedben leginkább sci-fi blockbusterekkel (Looper – A jövő gyilkosa, Star Wars: Az utolsó Jedik) volt elfoglalva, de a pályája elején egyszer már eljátszadozott a detektív-zsánerrel, aminek a zseniálisan tinidrámába oltott neo-noir, a Beépülve lett az eredménye. A rendező ezúttal a krimi egy másik népszerű fajtájához, a főként összetett gyilkossági ügyek elkövetőjének leleplezéséről szóló “whodunnit”-hoz nyúlt. A párhuzam így is egyértelmű: amíg a Beépülve tinédzser nyomozójának képében a klasszikus hard-boiled krimik keményöklű detektívjét ültette át egy 21. századi középiskolába, most az Agatha Christie és követői által népszerűvé tett zsáner tipikus karakterei és környezete landoltak napjaink politikailag és társadalmilag is megosztott Amerikájában.
(fotó: Freeman Film)
A Tőrbe ejtve végig úgy működik, mint egy profin előadott bűvész-show: amikor az illuzionista elhiteti, hogy most leleplezi az előző mutatványát, de mindig kiderül, hogy a látszólagos magyarázattal csak a következőről akarja elterelni a figyelmet. Még azt a trükköt is szenzációsan kivitelezi, amivel sokan orra esnek: sikerül úgy beleépíteni az amerikai társadalommal kapcsolatos kritikát, hogy az nem válik tolakodóvá, ugyanakkor fontos részét képezze a cselekménynek.
Mert a társadalmi repedések még a jómódú, hangsúlyozottan felsőosztálybeli családban is jelen vannak: a gyakran egymás torkának eső Trumpista és liberális családtagok, bár ők maguk anyagilag az idős családfőtől (Christopher Plummer) függnek, a fényűző háztartást dél-amerikai bevándorlók viszik helyettük. Az idős íróval is csak a latin-amerikai ápolónő törődött. A Blade Runner 2049 szívdöglesztő hologramja után Ana de Armas most a hazugság gondolatától is kényszeresen okádni kezdő, jószívű Marta szerepében is elbűvölő.
A Thrombey családnál a legnagyobb konfliktust természetesen a végrendelet okozza, ami a nagypapa hatalmas vagyona mellett egy kiadóvállalatot és magát az óriási házat is tartalmazza. Elképesztően erős gárdát sikerült egy fedél alá zsúfolni a gazdagon berendezett, gyertya és kandalló-fénnyel megvilágított díszletek közé: Linda, azaz a Halloween-filmek nagy túlélője, Jamie Lee Curtis rideg, mégis megingatható az apja halála után rangidőssé váló sarjként.
(fotó: Freeman Film)
Az általában fenyegető fickókat hozó Michael Shannont pedig aligha láthattuk még ilyen legyőzött roncsként, mint a híres író árnyékából kilépni képtelen Walt szerepében. A Miami Vice-os macsó szerepekből már kissé kiöregedett Don Johnson Linda gerinctelen férjeként sikerrel demonstrálja, hogy a néha csurranó-cseppenő cameoknál több keresnivalója is van a vásznon. Most, hogy a makulátlan Amerika Kapitány pajzsát szögre akasztotta, Chris Evans is rendesen el meri engedni magát az arrogáns, fekete bárány Ransomként.
De a film csodafegyvere mégiscsak a rejtélyes ismeretlen által felbérelt sztárdetektív, aki nekiáll megkapargatni a felszínt. A régivágású gentleman, Benoit Blanc kifinomult, mégis csetlő-botló alakja sokban idézi Hercule Poirot-ot, sőt már-már a paródia határán mozog - Daniel Craig kiegyensúlyozott játéka viszont nem lépi át a finom határt, a film remek humora ellenére sem csap át vígjátékba. Craignek nagyon jól áll a délies kiejtéssel megszólaló magándetektív figurája, olyan látható élvezettel játssza, hogy nem lennék meglepve, ha a 007-es után ezt a karaktert alakítaná az elkövetkező években.
Az utolsó Jedik-el minden idők legmegosztóbb Star Wars filmjét elkészítő Rian Johnson ismét emlékeztetett arra, hogy mire képes, amikor nem lihegnek a nyakába egy óriási franchise kreatív producerei, a másik oldalról pedig az elvakult rajongók. Rendhagyó krimijével nem rúgja fel a zsáner játékszabályait, de mesteri módon állít csapdát a hasonló történetek kapcsán rögzült elvárásainknak, és ezzel frissítően újat tud mutatni a sokszor újrahasznosított műfajban.
