Kivétel nélkül vegyes érzelmekkel hagytam el a termet az egyes blokkok után. A szervezőknek nehéz dolguk lehetett a filmek összeválogatásával, mégis, ügyesen megoldották: súlyosabb rövidek és türelmünket próbára tevő hosszabbak váltogatták egymást a vetítéseken.

Az előzsűrizés hiánya sok előnnyel járt, különösen az alkotók szempontjából, tanulságképpen, egymás megismeréséül szolgáltak a különböző forrásokból származó művek. Ám a betévedő-kíváncsi néző - mert hál'istennek, erre is jócskán volt példa - nagy eséllyel tévedhetett el a filmrengetegben, nem tudván hova tenni egyes próbálkozásokat. Nem hiszem, hogy értette, miért is kell több, mit húsz percen át elcsúszó utószinkronnal néznie egy szappanoperára emlékeztető, ám azt mélyen alulmúló filmet, amelyben a főszereplő fiú művi helyszíneken próbálkozik a másik nemnél. Az említett alkotás, a Wo man, amely mégis jól sült el, előbb diszkrét kuncogást, majd egyre nagyobb derültséget váltott ki a nagyrészt alkotókból álló, egymást egyébként kölcsönösen elismerő közönségből. Egy hajszál választotta el a filmet attól, hogy  műfaji paródia legyen - ez akkor juthatott eszünkbe, amikor az „akkor járunk?” és a „biztos, hogy akarod?” közhelyeit hallottuk a főhős szájából -, sajnos azonban szerzői mindezt véresen komolyra vették. A nagyravágyás veszedelmére több példát is szolgáltatott a fesztivál, többek között a KGB-s akciófilm felnőtt-utánzó serkenő bajuszú főhőseit megmutatva.
Meskó Zsolt: Somlói galuska
A fogadtatás azonban ezen alkotások esetében még mindig pozitívabb volt - vagyis vidám perceket szerzett -, mint a nagyravágyás másik kategóriájánál. Ahol nagy gondolatok, mély mondanivaló és ezek filmre vitelének erős igyekezete látszott a vásznon. Még mindig jobb ugyanis végignézni nyolc percben egy étel készítésének premier plánjait, ha harminc percben megőrülnénk is tőle (Közelkáposzta), mint idézetek és motivációk után rohanni egy nehezen értelmezhető történetben (A szánalom démona, avagy a nyugtalan szív).

A tanulságok miatt is megérte beülni a fesztiválra, a hibák, hiányosságok mellett ígéretes filmeket is láttunk, ne hamarkodjunk el az ítélkezést, ki tudja, hol találkozunk egyes nevekkel néhány év múlva. A dokumentumfilmesek közül például a Tanyavilág Budapesten (Szádvári Lídia) jó érzékkel dokumentált pillanataival. Ha már dokumentumfilm: Az Ashi luma - lóvilág készítői talán nem is gondolnák, hogy mi miatt lett nagyon emberi és sokszor mókás a filmjük. Mert nem attól, amit az alkotói szándék kimondottan a feloldás, a vicc kedvéért ültetett bele, hanem a megszólalók öreges túlbeszélése, vagy kedves bárgyúsága által. (És nem azért, mert váratlanul egy nagy piros szív jelenik meg a fekete háttérben, amikor hőseink lovuk iránti érzelmeiket ecsetelik).

Volt, aki a tabuk döntögetésével kísérletezett, több film is használt pornófilm-részleteket (Rendes szex, Das Abendessen aus der Damon), láthattunk gyönyörűen kidolgozott animációt a fotó történetéről keringőzenére (Fotolife), vagy ötletes melodráma nyolc percben és egy beállításban (Schwechtje Mihály: Bohóc). A szabad kéz, a kísérletezés tágas terét sokan nagyon jóra használták szűkre szabott lehetőségeik határain belül.

Fliegauf Benedek: Hypnos
A kevésbé szűkre szabottak sem okoztak csalódást. A korábban már látott filmeket is megérte újranézni - például a díjazott Carla Barotti (Vécsi Márton) brutális és ködös történetét, vagy a közönségkedvenc Legkisebb film a legnagyobb magyarról (Kálmánchelyi - Stefanovics - Végh) kíméletlen paródiáját. Meskó Zsolt kellemes desszertjéből, a Somlói galuskából is érdemes volt repetázni. Könnyen fogyasztható és nagyon jól működik, akárhányszor vetítették, rendre ugyanazok a jelenetek váltották ki a nézőkből a nevetést: a melankolikusan szenvedő Kamarás Iván arcát látva, vagy amikor az angol nyelvű zenés betétben felhangzott a „somlói” szó, senki nem bírt ellenállni.

„Este van, este van, este mindig jó” - mondja egy kislány Fliegauf Benedek filmjében, a Hypnosban. Nem is kislány, nagylány már, mégis úgy látja, „bogárkarika forog a lámpa körül”, amikor hipnotizált állapotba kerül. A rendezőt a Beszélő fejek óta rögeszmésen izgatja az emberi lélek bugyrainak felkavarása, ebben az esetben egy, pszichoanalízisről beszélve kissé közhelyszerű gyermekkori rémképet, a nemi erőszakot önt képekbe, közhelyesnek azonban cseppet sem mondható, eredeti módon.

„Rövidfilmet nézni jó” - írták a szervezők a program bevezetőjében. Inkább így pontosítanám: sok rövidfilmet nézni még jobb.