Menzelt, a rendezőt, nem kell bemutatni, de talán ha Menzelt, az írót akarnánk valahogy megközelíteni, az esetben elég arra gondolni, hogy filmjei mindig is egy erős cseh irodalmi hagyomány tükröződései voltak. A kötet a több kiadást megért Hát, nem tudom… és a Hát, nem tudom… másodszor című két korábbi tárcakönyv együttes kiadása, ezeket egészítette ki Menzel néhány újabb írással.
El tudom képzelni, hogy ezek a másfél-két oldalas szösszenetek egy újság állandó rovatában kaptak helyet, és biztos nem utolsó dolog csehként Menzelt olvasni a hírek után a reggeli mellé. Valahogy így kell olvasni ezt a könyvet is, őszinte gondolatokkal, tárcányi elmélkedésekkel van tele. Semmi irodalom- vagy világmegváltás.
Sok a politika, sok az utalás a kortárs, otthoni társadalmi-közéleti problémára (ha valaki kíváncsi rá, hogy a mindennapi kisember-élet szintjén milyenek a csehek, annak mindenképpen ajánlom a könyvet, egy helyen Menzel például azon kesereg, milyen nehéz a filmekhez férfiasan szikár arcot találni manapság, mert az utóbbi időben szemlátomást kikerekedtek a csehek, arcuk puffadtabb, ami naná, hogy megnehezíti a westernhősre vadászó rendező munkáját. Egyvalamit azonban számon kérhetünk a könyvön és Menzelen, humora ismeretében: néhol olyan elszántan hadakozik egy-egy kétségtelenül fontos, de apró társadalmi jelenség ellen, hogy útközben valahol elhagyja a humorát. Mintha egy zsörtölődő, konok emberke hadakozna makacsul ilyenkor. (Ezt csak azért kell megemlíteni, mert ellentmondás: a könyv elején még ő kéri ki magának, hogy „megmondja a tutit”, majd oldalakkal később máris ellentmondást nem tűrően foglal állást – „Egyes emberek, vagy ellenőrizhetetlen hatalmi csoportosulások időről időre megalomániás rohamot kapnak, s ezért a többiek nyomorral és éhezéssel fizetnek.”)
„Bánatos vagyok. Az imént dobtam ki az ajtóban egy fiatalembert. Első pillantásra nem volt hülye.”, írja az Érzésem szerint ebben a nemzedékben túl sokan vannak olyanok, akik hírnévre vágynak, és kevesen, akik hasznosak akarnak lenni című tárcában. A menzeli humor – a magunkon nevetés cseh tudománya -, az életszeretet képei, az anekdoták bája: maga a szókimondás, a nyílt szövegelés kell, hogy megragadjon minket Menzel könyvében.
„Hát, nem tudom…”, ez a három szó ugrott be Menzelnek akkor, amikor a Story folyóirat annak idején rendszeres publikálási lehetőséget ajánlott neki. Érezzük is az írásokon ezt a fajta óvatos szkepticizmust, néhol nemcsak a jellegzetes cseh kifejezés mindent kétségbe vonó, felforgató módján, hanem rutinjelleggel. „Hát, nem tudom…” - a vállvonogatós mondat után valamit várunk a végére: csattanót, poént, kontrasztot. De semmi sem történik, Menzel „szövegel” tovább. Tény, hogy a kis mondat odabiggyesztése valamennyi szövegbe, valahol a vége felé, akár trükkös fogás is lehetne, csak kár, hogy inkább úgy tűnik, Menzel néha tényleg nem tudja. De talán ez is volt a szándéka, nem kellenek mindig a kategorikus kijelentések. A könyv fedeléről hamiskásan-unottan kacsint ránk.
Hát, nem is tudom… - gondolkodik el ilyenkor az ember, miután megszámolta a sorokat, hogy mehet-e fürdeni végre.
Azért mégiscsak az volt az igazi, amikor Mariska a felmászott gyárkéményre a Sörgyári Capriccióban.
