A Magyar menyegző eredetileg egy Novák Ferenc (Tata) előadás címe volt, a film már ezzel is utal a ’70-es években indult néptáncmozgalomra.
Zsuráfszky Zoltán: Legalább harminc éve, a Papp László Budapest Sportaréna elődjében több együttes, a Honvéd, a Bihari, a Bartók, a Fáklya és amatőr csapatok összefogásában rendeztek meg egy hatalmas táncháztalálkozót. Itt volt látható ez a koreográfia is, ezért egy kicsit szimbolikus, hogy ezt a régi címet most beemeltük ebbe a filmbe. Ez egyfajta tisztelgés az akkori időszak előtt.
A néptánccal és a népi hagyományokkal való foglalkozás több évtizedre visszamenően jelen van, és óriási hagyománya van annak, hogy kutatják, felelevenítik. Mi magunk is évtizedek óta dolgozunk azon, hogy minél jobban megismerjük a kultúrának ezt a részét, miközben előttünk sok néprajzkutató foglalkozott vele. Mi is folyamatosan járunk Erdélyben élő emberekhez, ott ismerjük meg a helyi hagyományokat, táncokat, zenéket. Ez egy folyamat, amelynek a Magyar menyegző egy állomása. Nagyon örülök annak, hogy Káel Csabában felmerült ennek a filmnek az ötlete, és bemutathatjuk a világnak ezt a csodálatos kultúrát.
Pál István Szalonna: Nekünk, akik benne vagyunk az együttesekben, ez a mindennapi kenyerünk, ebből táplálkozunk, ebből merítjük az erőnket. A mi generációnk előtt már Zsuráék (Zsuráfszky) jártak mérai lakodalmakban, nem sokkal később már mi, muzsikusok is mentük velük, barátságok születtek és nagyon sokszor megtapasztaltuk azt az érzést, amit itt a filmvásznon is lehet látni.
Szerintem nagy dolog, hogy meg lett filmesítve ez a mozgalom, hogy megmutatja, ahogyan egy budapesti, szegedi, vagy békéscsabai fiatal megélheti a mérai kultúrát, és azt, hogyan vált az anyanyelvükké.
Fontosnak tartom, hogy a film segítségével nem csak távolról nézünk rezervátumban táncolgató alakokat, hanem nyilvánvalóvá válik, hogy hús-vér emberek vagyunk, akiknek mobiltelefonjaik vannak, akik e-maileznek, mégis kapaszkodunk a saját kultúránkba. Azt szeretnénk ezzel a filmmel üzenni, hogy nem kell mindenkinek néptáncosnak, népzenésznek lenni, de legyünk büszkék arra, hogy ez ma is létezik, és lehet, hogy már nem ebben a ‘70-es évek végi, ‘80-as évekbeli hangulatban, de a foszlányai, a szokásai, a módja, a viselet, az ételek, a mai napig jelen vannak a mi hagyományos kultúránkban.
Zs. Z.: Ez egy ma is élő világ: a vistai templomba be lehet ülni, az utcán végig lehet menni. Azok az oromdíszek, a kapuk, maga a helyszín és az ott élő emberek, akikkel mi valóban kapcsolatot kerestünk már évtizedekkel ezelőtt, mind megjelennek a Magyar menyegzőben. Különösen érdekes ebben a filmben, hogy a Kárpát-medence egy olyan kultúráját mutatja meg, ahol valóban komplexitásában vannak jelen a zenészek, és rendkívül magas szintű a tánckultúra. Hiszen az egyik legnehezebb tánc, a kalotaszegi legényes is többször feltűnik a filmben. Kalotaszeg önmagában is kimagasló módon őrzi a kultúráját.
Számtalan irányba elvihettünk volna egy ilyen típusú filmet, Sárközbe, Szatmárba, a Dunántúlra, a matyókhoz, de mi tudatosan Kalotaszegre vittük, éppen azért, mert ott a szokások a mai napig élők. Mi pedig ezt az élő tánckultúrát, ezt az élő anyanyelvet tanítjuk meg a táncosainknak és a zenészeinknek.
Magyar menyegző / Fotó: Forum Hungary
A hazai táncházmozgalom a ’70-es évek elején indult és még a ’80-as években is erős volt itthon. Ma mennyire élő?
P. I. Sz.: Ez akkor egyfajta filozófiát is jelentett, hiszen urbánus fiatalok, értelmiségiek a szellemükkel hoztak létre valamit. Belekapaszkodtak a faluba, és próbálták a bartóki utat követni, Martin Györgyéktől kezdve Korniss Péteren át egészen Novák Tatán keresztül Sebő Ferencig. Azt gondolom, hogy ennek most nagy reneszánszát éljük, hiszen a bölcsődétől, az általános iskolán keresztül a Zeneakadémiáig és a Táncművészeti Egyetemig lehet tanulni magyar néptáncot, és nincs olyan 15 km-es távolság a Kárpát-medencében, ahol ne lenne egy citera együttes, egy népdalkör, vagy egy néptáncegyüttes, amelyeket az emberek saját kedvükből csinálnak. Nem kötelezi őket semmi, és pont ebből fakad az ereje. Aki valaha egyszer belecsöppent abba, hogy milyen jó a mobiltelefonokat lerakva, összekapaszkodva, együtt énekelni, az soha az életben nem felejti el.
Mindketten végigjártuk a nagyvilágot, az argentin őserdőtől a japán tömbházak aljáig és ottani fiatalok ezt úgy táncolják, olyan akarattal csinálják, mert érzik benne azt a több száz éves energiát, ami minket azzá tesz, amik vagyunk.
Zs. Z.: Ahogy Szalonna is említette, a táncházmozgalom kialakulásához kellett egy erős értelmiségi attitűd, és ez a film a történetén keresztül még koncentráltabban tudja közel hozni az emberekhez a népi kultúrát. A mi feladatunk az volt, hogy bevigyük a stábot az eredeti helyszínre, a barátaink közé, hogy a színészek, a rendező és az operatőr ezen keresztül az egész világnak meg tudják mutatni azt a ma is fennmaradt, ősi világot. A filmet már bemutatták New Yorkban, Németországban és Japánban is, ezzel kaput nyitva a kalotaszegi szokások és a népművészet irányába.
P. I. Sz.: Azt is fontosnak tartom, hogy ezek között a ruhák között, amiket a filmben láthatunk, 100-150 éves viseletek is megjelennek. Zs. Vincze Zsuzsa, Kossuth-díjas koreográfus, jelmeztervező és Tötszegi Tekla néprajzkutató olyan precizitással válogatták ki őket, hogy a legélesszeműbb „folk-rendőr” sem találhat benne hibát.
Zs. Z.: És nagyon fontos beszélnünk a zenészekről is. Szalonna olyan embereket hívott ebbe a filmbe, akik zenész dinasztiák leszármazottjai. Ők is muzsikálnak, ahogyan a nagyapjuk, és az ő nagyapjuk is tette. Ez adja azt a számunkra rendkívül fontos hitelességet. Ma még el tudjuk csípni ezeket az embereket, de lehet, hogy tíz év múlva már nem lehetett volna így megcsinálni ezt a filmet. Éppen ezért számomra különösen nagy öröm, hogy részt vehettem ennek az alkotásnak a létrejöttében.
Magyar menyegző / Fotó: Forum Hungary
Hogyan dolgoztak együtt? Először a koreográfia íve volt meg, vagy a zene?
P. I. Sz.: Organikusan alakult. Zsura jó néhány éve foglalkozik ezzel, én is legalább harminc éve. Feljátszottam a zenekarral a muzsikát, odaadtam Zsuráéknak, de addigra náluk természetesen már összeállt a folyamat, hiszen az ő fejükben ott van ezer órányi „felvétel” a mérai lakodalmaktól a vistai legénybúcsúkig, az egész kultúrkörrel együtt, tehát folyamatokat lát. Amikor én megkínálom egy zenei impulzussal, akkor neki rögtön bekapcsolnak a megfelelő tánclépések.
Zsurának és a csapatának egyébként nem csak a koreográfia megalkotása volt a dolga, de a színészeket is meg kellett tanítani táncolni. Ez azért nem olyan egyszerű, mert akár a Magyar Állami Népi Együttes vagy a Nemzeti Táncegyüttes táncosai húsz-harminc esztendőt rászántak az életükből arra, hogy egy ilyen filmben egy percet táncolhassanak. Egy színész pedig a középpontban van, őt látjuk leginkább a táncos jelentekben is, de nincs akkora gyakorlata, mint a hivatásos táncosoknak.
Zs. Z.: Egy-két hónapot dolgoztunk a film előtt, és azt gondolom, megérte. Törőcsik Franciska olyan szépen táncolja a kalotaszegi páros táncot, hogy valódi öröm nézni. A fiúk pedig jól elsajátították a kalotaszegi legényest, az egyik legnehezebb magyar férfitáncot, ami ilyen rövid idő alatt komoly teljesítmény. Ebbe a kultúrába bele kell merülni. Azok a gyerekek már egészen kicsi korban elkezdenek táncolni: körbeállnak, kezet fognak, sétálnak a zenére, és megtalálják a közös ritmust.
Azt érzem, hogy a világ nyitott a kultúránkra és szereti a magyar táncot. Bízunk benne, hogy a Magyar menyegzővel még közelebb tudjuk hozni mindezt az emberekhez.
