Kovács István / vizsgafilm: Ostrom
Mi történt veled, amióta lediplomáztál?
Nagyon szerencsések voltunk, mert a Diák-Oscar után is sok fesztiválon szerepelt az Ostrom, ami által új embereket ismerhettünk meg és új lehetőségek nyíltak. Szakmailag (és emberileg is) egy nagyon fontos lépcsőfok volt, ami választ adott egy csomó kérdésemre, mint például, hogy mennyire határol be a nyelv, vagy hogy egy specifikus történet, hogyan tud univerzális lenni.
Az Ostrom elkészülte után sokáig gondolkodtunk, hogy melyik ötlettel kezdjünk foglalkozni, de még mindig annyira dolgozott bennem Tea története, hogy eljátszottam a nagyjátékfilm gondolatával. Miután eldöntöttem, hogy ezen az úton kell továbbmennünk, felhívtam Gasztonyi Kálmán barátomat és több filmünk forgatókönyvíróját (Csúszópénz, Betonzaj, Ostrom), hogy vessük bele magunkat az Ostrom nagyjátékfilmbe. Hosszú hónapok teltek el, mire megtaláltuk az irányát, de most jó úton vagyunk. Novemberben egy fontos visszajelzést kaptunk a Torino Short Film Marketen, mert megnyertük az Otrecorto Pitch Forum-ot, aminek témája a rövidfilmből-nagyjátékfilm volt. Négy kiválasztott projektből sikerült az élen végeznünk, ami azt hozta magával, hogy az Ostrom nagyjátékfilm utómunkálataiban kapunk majd komoly anyagi és eszközbeli segítséget egy olasz cégtől, a Proxima Milano-tól.
Pályakezdőként hogyan viseled az elutasításokat?
Dolgozom rajta, hogy jól kezeljem. Fontos dolog volt letisztáznom magamban, hogy ha egy munkát nem kapok meg, akkor az nem azért van, mert nem jó amit csinálunk, hanem egyszerűen rengeteg szempont érvényesül egy tenderben, ahol versenyhelyzet van és ezeket nem mindig tudom befolyásolni.
Milyen élmény volt a diplomafilmed leforgatása és bemutatása?
Szerettem csinálni és minden pillanata jó emlékként maradt meg, még a nehezek is, mert végül valahogy mindig jól jöttünk ki belőlük és előnyt kovácsoltunk a hátrányból. A világpremier a Szarajevó Filmfesztiválon volt, ami külön fantasztikus élmény volt, mert egy igazi tesztje volt a filmünknek. A szarajevói közönség pontosan tudja, hogy miről szólt az ostrom. Ha olyan filmmel mész oda, amiben hamis hangok vannak, akkor az azonnal elhasal. Igazából valószínűleg be sem jut a versenyprogramba. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk. Sokan nem is értették, hogy egy magyar filmes iskolából, az SZFE-ről, hogyan csinálhatnak ilyen pontos filmet róluk. Aztán persze gyorsan megértették, hogy miért, amikor elmondtam, hogy Jugoszláviában születtem és ott éltem a háború alatt.
Ostrom
A diplomafilmed mellett egy egészestés tévéfilmet is készítettél. Mi volt a két forgatás legnagyobb nehézsége, mik voltak a tanulságok?
Szabó István mondta egyszer, hogy ami nagyon hiányzik a mai filmkészítőknél, hogy fel tudják mérni a távokat. Hogy legyen fogalmuk róla mit jelent 10 percben, 30 percben, egy órában vagy nagyjátékfilm hosszban fogalmazni. Nagyon örülök, hogy annak idején Köbli Norbert és Lajos Tamás megkeresett, hogy dolgozzunk együtt a Szürke senkiken. Fontos momentum volt az életemben. Ezáltal megtanultam, hogy hogyan kell nagyobb egységben gondolkodni, merre kell elindulni, mik a buktatók, és hogyan kell a nehéz szituációkból előnyt csiholni. Kemény forgatás volt: hidegben, nehéz terepen, nagy tempóban kellett dolgoznunk. Sok tanulsága volt rendezéstechnikailag is, amit később az Ostromnál is tudtam kamatoztatni.
Az egyik legfontosabb dolog vagy tapasztalat, amit szereztem pedig a korábban említett távok ismerete. Mert sokkal egyszerűbb volt újra 23 perces távot "megfutni", "belátni".
Az Ostromban azt gondolom, hogy mindenki a tudásának a maximumát hozta és olyan odafigyeléssel és érzékenységgel nyúlt a saját kraftjához, ami látszik a vásznon. A történet, amit kitaláltunk és megformáltunk olyan emberi kapaszkodókat adott a stábnak, ami végigvitt azon a rövid, de intenzív és nehéz forgatáson.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit Enyedi Ildikótól tanultál?
A Színház- és Filmművészeti Egyetem az egyik legfontosabb állomás az életemben. A tanáraim, köztük a korábbi osztályfőnökeim Szász János és Janisch Attila, mindig személyre szabottan próbáltak meg tanítani minket és mindezt úgy, hogy folyamatosan erősítették bennünk a közös kreatív gondolkodás fontosságát. Erre épült a 6x6. Nyilván mindenki a saját módján volt fogékony és leste el azt, ami a számára fontos volt. Ildikó is ebben a szellemben kezdte el a munkát velünk, de azt hiszem nála még fokozottabb volt a személyekkel való egyéni út kidolgozása. Az MA két éve alatt keveset voltam bent az osztályban, mert a Szürke senkiket és az Asszonyok lázadását készítettük, de Ildikó végig támogatott és azt mondta, hogy filmkészítés közben lehet a legtöbbet tanulni.
Ildikó egy fantasztikus alkotó. Az elemzései és meglátásai tűpontosak, az érzékenysége megdöbbentő. Az Ostrom írása közben és a vágásnal olyan finom megoldásokat javasolt, amik elsőre apróságnak tűnhetnek, de mégis meghatározóak a karakterek építésében és a történet vezetésében. És mindezt úgy, hogy pontosan beleillettek az Ostrom formanyelvébe és világába.
Azt hiszem ezt az érzékenységet próbáltam ellesni tőle leginkább. A figyelmet a legapróbb rezdülésekre. Hogy ne engedjem, hogy a szemem vagy az agyam "megszokjon" egy momentumot, ami elsőre nem stimmelt valami miatt, de később megmagyarázza az ember magának, hogy az miért is jó. Lépjek hátra és vizsgáljam meg újra azt az első érzést, mert az biztos, hogy valami volt ott, amivel foglalkozni kell.
Mi volt az utolsó film, amin sírtál, mi volt, amin nagyon nevettél, és min bosszantottad fel magad?
Ugyan nem sírtam, de nagyon meghatódtam a Cinema Paradiso-n. Mindez azért érdekes, mert körülbelül nyolcadjára néztem újra. Felbosszantott: a Star is Born. Ami jó értelemben bosszantott fel: Csernobil. Ritka az amikor igazán jó komédiát látok, legyen az szituációs vagy verbális. A legnehezebb műfaj, ehhez mérten kevés az igazán jó. A Family Guy-t és a South Parkot még mindig nagyon élvezem.
Enyedi Ildikó Kovács Istvánról:
István “magántanulóként” végezte el ezt a két évet, közben már komoly munkái voltak. A kapcsolatunk baráti találkozások, konzultációk formájában alakult, de nem most kezdődött. Régen, forrófejű, kicsit elszállt, lelkes művészfilm-aspiránsként jelentkezett az előző osztályomba. Bár akkor nem került be, nagyon bíztam benne, a személyiségében, az elhivatottságában, abban a motorban, ami hajtotta őt előre. Világos volt, hogy ő és a filmkészítés egymásnak vannak teremtve. Úgy éreztem akkor, tisztulnia, strukturálódnia kell még azoknak a nyers energiáknak, amelyek benne dolgoztak.
Amikor jelentkezett Szász János osztályába (egymás felvételijét végig szoktuk csinálni), nagy öröm volt őt újra látni, lelkesen támogattam a felvételét. István szenvedélyes ember, bármit csinál, azt nagyon csinálja. Az Egyetem első három évében, az előző, nagyon szerzői irány helyett kicsit az ellenkező irányba lendült ki: nagyon magas szinten akarta megtanulni a szakmát, a műfajok, a filmnyelvi eszközök minden csínját-bínját és ebben az igyekezetben, hogy minél brilliánsabb teljesítményt tegyen le az asztalra, a másik, a kereső, mélyen érző énje kicsit háttérbe szorult. Jó érzés, hogy az utóbbi évek során, ez a két indulat összeért, harmonikus egésszé rendeződött. István komoly és fontos dolgokról tud pontosan, érzékenyen és mélyen beszélni, s mindezt nemzetközi szinten is imponáló színvonalon, biztonsággal, szuverenitással teszi.
Szentpéteri Áron / vizsgafilm: A királyfi
Mi történt veled, amióta lediplomáztál?
Hivatalosan nem diplomáztam le, meg kéne még írnom a szakdolgozatomat. De ha 2017 tavaszától nézzük, mikor véget értek az órák, pont akkor, május végén volt az előző rövidfilmem a Láthatatlanul bemutatója. Mázlink volt Cannes-nal, utána sok fesztiválra ment a film, én is elég sokat utaztam vele a következő egy évben. Közben már írtam a diplomafilmemet, amit aztán 2018 nyarán-őszén forgattunk le. 2017 őszén indult Enyedi Ildikó és Gigor Attila új rendező osztálya, ahol azóta tanársegédként dolgozom mellettük. Heti egy napot együtt van az osztály, hozzák a saját anyagaikat, nézünk filmeket, beszélünk róluk. Inspiráló ebben a közösségben lenni velük, ahol ők folyamatosan alkotnak, egy csomót tanulok belőle.
Milyen élmény volt a diplomafilmed leforgatása és bemutatása?
Az első dolog, ami eszembe jut, az a rengeteg munka: 50 perces a film, Berlinben játszódik, nagyrészt ott is vettük fel, sok helyszínen, sok szereplővel. Közben meg nagyon izgalmas volt, hogy egy idegen városban forgathattunk, egy más szövetben, másfajta ingerekkel. Például én most először dolgoztam külföldi színészekkel, akik sok szempontból mást hoznak, ezt jó volt megtapasztalni. És, ami még nagy élmény volt, hogy mivel nagyrészt magunkra voltunk utalva, ez elég szorosan összehozta a csapat magját: Funtek Sándor a főszereplő, Nagy Zágon operatőr, Fátyol Hermina casting director, Dunai László vágó, Péli Sári gyártásvezető mind velem egyenértékú alkotótársak voltak, akikkel együtt vágunk neki a nagyjátékfilmnek is.
Mennyire állsz közel az első nagyjátékfilmed készítéséhez?
Remélem elég közel, de majd áprilisban derül ki igazából mennyire. A diplomafilmem is ehhez a filmtervhez kapcsolódott, amin most dolgozom, ennek egy részét készítettük el egy önálló rövidfilmként. Aztán mire tavaly tavasszal befejeztük a vágást, nagyjából egyértelmű volt, hogy megyünk tovább. A filmterv ősszel bekerült az Inkubátor program 10 döntős terve közé, úgyhogy most írom a forgatókönyvet, aztán áprilisban elválik, hogy az 5 között lesz-e, amik már gyártási támogatást is kapnak.
A királyfi
Pályakezdőként hogyan viseled az elutasításokat?
Tavaly nyáron egy ideig azt terveztük, hogy megpróbáljuk “lendületből” megcsinálni a nagyjátékfilmet. Pár hónap alatt összeszedni egy nagyon alacsony költségvetést, és kb ősz végére forgatni. De az gyorsan kiderült, hogy ez nem fog menni. Utólag kevésbé elutasításként vagy csalódásként élem meg, inkább egy személyes tapasztalatként arról, hogy hogy működik az európai filmgyártás. Egy-két milió forintnál többet senki nem kockáztat saját pénzből, pláne nem egy első filmre. Mindenki az alapokra vár, ahol meg általában lassan történnek a dolgok. Az Inkubátor ebből a szempontból egy jó köztes megoldás, mert gyors a folyamat. Ráadsául még jót is fog tenni a filmnek szerintem: ha minden jól megy, ugyan egy évvel később valósul csak meg, cserébe több időnk van átgondolni, kidolgozni, és egy kicsit nagyobb büdzsében gondolkodhatunk.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit Enyedi Ildikótól tanultál?
Az a megerősítés, hogy a pillanatnyi, zsigeri érzéseidre nagyon érdemes figyelni, és hogyan lehet ezeket tudatosan használni egy csomó helyzetben. Meg egy mondás maradt meg, hogy az ember elsősorban ember, és csak utána filmrendező.
Mi volt az utolsó film amin sírtál, mi volt, amin nagyon nevettél és min bosszantottad fel magad?
A Verzión láttam a Transnistrát, az egy nagyon érzelmes, de közben vagány film, ami minden irányba (szomorúság,vidámság, meglepődés) nagyon megmozgatott.
Enyedi Ildikó Szentpéteri Áronról:
Áron igazi “self made man”, a legmesszebbről érkezett a mesterszakra, mindenféle intézményi kereten kívül készítette az első filmes munkáit. Imponáló gyorsasággal és kitartással dolgozta le ezt a hátrányt és készített kiemelkedő vizsga és diplomafilmet, mindkettő nagyobbat fogott, mint amit az adott feladat és annak financiális lehetőségei elvileg elképzelhetővé tettek volna. Kitartó, állhatatos, képes lelkesíteni, átadni a terve iránti szeretetét másoknak is, így egészen lehetetlen helyzetekből is sikeresen kiverekedte magát. A nagy elszántság mögött egy tépelődő ember lakik, és, bár persze, megnehezíti a saját alkotói életét, ez a fajta sok körös belső érlelési folyamat teszi a munkáit mélyebbé, izgalmasabbá, emlékezetesebbé. Most az első nagyjátékfilmjére készül, a tőle megszokott alapossággal, a tőle megszokott kérdőjelekkel - tudom, hogy ezt is kikattogja majd! Áron tanársegédként dolgozik a jelenleg harmadéves rendezőosztályban, amit Gigor Attilával közösen vezetünk. Mivel nemrég küzdött meg azokkal a kihívásokkal, amikkel ezek a diákok most szembesülnek, fontos támpontot, kapaszkodót jelent a számukra.
Szén János / vizsgafilm: Trifon
Mi történt veled, amióta lediplomáztál? A szakmai és a magánéleti részre is kíváncsiak vagyunk, ha megosztanád.
Többet figyeltem, mint filmeztem. Dolgoztam néhány nagyjátékfilmben, segítettem néhány diplomafilm fejlesztését, forgatását. Aztán még szerveztem közösségi kertet is, indul a második szezon. Van sok tervem. Sok magammal és másokkal szemben be nem váltott ígéretem. Például meg szeretném találni annak a módját, hogy hogyan tudok én filmezni, ma, Magyarországon.
Pályakezdőként hogyan viseled az elutasításokat?
Nehezen boldogulok ezzel a kérdéssorral, a nagy sztorival, amiből ered és amibe illeszkedik. Hálás vagyok a figyelemért, de én úgy nem működöm, ahogy ez a narratíva itt ki van bontva. Szerintem nem a legjobb dolog, hogy szó sem esik arról, hogy mi az ma, hogy film, mi az, hogy filmes. És még mennyi mindenről nincs, szóval ez igazán marginális, ha onnan nézzük. Enyedi Ildikó mondta, hogy azért lett filmes, mert akkor sok mindennel foglalkozhat. Én most egy kicsit foglalkozom a mindennel, majd meglátjuk.
Milyen élmény volt a diplomafilmed leforgatása és bemutatása?
Megrázó és intenzív volt. Hála és köszönet mindenkinek, aki részt vett ebben a vállalkozásban, aminek jelenleg egy kis torzó áll a végén. Ha be fogjuk mutatni, akkor majd egy férfiről, egy nőről és egy gyermekről láthatunk benne képeket.
Trifon
Mennyire állsz közel az első nagyjátékfilmed készítéséhez?
Ha ez a cél, akkor én rossz irányba futok. Például ezek a válaszok. Persze van erre irányuló gondolat és igyekezet, de a rossz mítoszokat inkább kihagynám. Arra gondolok, mekkora kegyelem lenne, ha lehetne anonim módon rendezni is a filmet. Ha nem kellene „nevet csinálni”. Szóval tisztelet és hódolat mindazoknak, akik neve nem hangzik el válaszként erre kérdésre, „Kinek a filmje?”.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit Enyedi Ildikótól tanultál?
Türelem. Tudom ezt nem lehet tanulni, de mindig csodáltam ezt (is) benne, tehát irigylem is.
Mi volt az utolsó film amin sírtál, mi volt, amin nagyon nevettél és min bosszantottad fel magad?
Igen, erre is jó a mozi. De a legjobban azt hiszem az igazságon lehet sírni vagy nevetni, amikor úgy összeáll, kicsiben vagy nagyban. A különbséget talán csak a megmutatás módja teszi. De a mozgókép végképp termékké lett, létpótlék, ami mindig kénytelen engedményeket tenni ennek a minőségének. Lehet, hogy ezért nem lehet már jókat kacagni, teli torokból a moziban. Majdnem minden sorozat felbosszant. Még a Donald Gloverék-féle Atlanta is, pedig azon egyszer tényleg nevettem egy jóízűt. A rendszer című film egy elég intenzív élmény volt. Sem nem sírtam, sem nem nevettem, csak tíz ujjal kapaszkodtam a karfába. Na meg a dokumentumfilmek: Éljenek a nem nagyakaró, szemlélődő dokumentumfilmek!
Enyedi Ildikó Szén Jánosról:
János, a nagy álmodozó… valami tökéletesre vágyik, de hát, a mi világunk annyira tökéletlen. Erdélyből érkezett, mint Ábel, de szemben vele, valahogy nagyon nem tetszett neki ez a mi piszkos, zajos, zűrös Budapestünk. Emlékszem, már másfél éve lakott itt, amikor azt mondta, Pesten még egyszer sem evett valami jóízűt. Nem egyszerű így kibontakozni, bármennyi szeretettel és bizalommal is vettük őt körül, tanárok, diákok egyaránt. Szeretettel, mert nagyon szerethető ember: őszinte, egyenes, szolidáris, tisztán és mélyre látó. Bizalommal, mert az világos volt és a mai napig világos, hogy Janinak szenvedélyesen és elemi módon köze van a filmekhez. Ha bármilyen filmes példát felhozva gyorsan körülnéztem, vajon ki látta, ő mindig bólintott. És az elemzései, hozzászólásai mindig eredetiek és találóak voltak, ahogy halkan, fanyar humorral elejtett néhány mondatot. Elképesztő jó humora van a pasasnak… Csak ez a vágy, ez az igény, ez a dac, hogy ha valami nem tökéletes, akkor már meg sem csinálom... Jani, drága, ébredj fel, add alább és örvendeztess meg minket a benned lakó szép filmekkel!
Visky Ábel / vizsgafilm: Mesék a zárkából előtanulmány
Mi történt veled, amióta lediplomáztál?
Befejeztük a börtönben lévő apák és gyermekeik kapcsolatáról szóló Mesék a zárkából című kreatív dokumentumfilmet, amire a Filmalap 2016-os Inkubátor programján keresztül kaptunk támogatást. Rengeteg meló volt vele, többször majdnem feladtam, még egy bő évvel ezelőtt is azt éreztem, hogy bukás lesz a vége. De most azt hiszem, hogy nagyon szépen összeállt, izgalmasan rímelnek a mesék a családi történetekre, amik eléggé különböznek ahhoz, hogy ne váljon önismétlővé a film. A szereplők nagy része is látta már, és nagyon megérintette őket. Szerintem lepörgött közben előttük az a pár kemény év, amin az elmúlt időszakban keresztülmentek, és a meséken keresztül tényleg megtapasztalhattunk valami közöset a képzelet felszabadító erejéről. Január 22-én volt a világpremier az Atlanti-óceán partján fekvő Biarritz-ban, a Fipadoc Nemzetközi Dokumentumfilmfesztiválon, ahol több Oscar-jelölt filmmel együtt válogatták be a 12 filmből álló nemzetközi versenyprogramba. Nagyon jól fogadták, és izgatottan várom, hogy mi lesz az útja, és itthon mikor mutathatjuk be.
Fontos élményem még az elmúlt időszakból, hogy tanítok a Sztalker suliban, három különböző korosztállyal haladunk egy-egy izgalmas felfedező úton, és nagyon élvezem! És doktorizom az SZFE-n, meg pszichodrámázom egy éve, amin keresztül nagyon erős személyes megtapasztalásaim, találkozás-élményeim, felismerés-szerűségeim voltak, és úgy érzem, hogy rendezőként is inspirál ez a módszer.
Pályakezdőként hogy viseled az elutasításokat?
Egyelőre nem igazán volt részem benne, és remélem, hogy ez minél tovább így is marad.
Milyen élmény volt a diplomafilmed leforgatása és bemutatása?
Én az egyik mesefilmmel diplomáztam, ami előtanulmánynak indult, aztán bekerült a filmbe. A mese egy malackáról szól, akit egy farkas nevel, de egy nap elindul megkeresni a valódi szüleit. Maga a forgatás a miatt volt nagyon izgalmas, mert az apa, aki a mesét írta, kijöhetett néhány napra a börtönből, és egy malacka jelmezbe bújva együtt játszhatott a fiával, a farkast játszó bátyjával, és a rókát játszó édesanyjával. Ráadásul valódi épített díszletben forgattunk, a fóti stúdióban, egy régi viking sorozathoz készült házat alakítottunk át a malacka-család otthonává, szóval ez egy nagyon intenzív, különleges élmény volt.
Mesék a zárkából
Mennyire állsz közel az első nagyjátékfilmed készítéséhez?
Igaz ugyan, hogy ennek nagy része dokumentum, de a volumenét tekintve nekem bőven benne van a nagyjátékfilm-kategóriában, úgyhogy ezen a mérföldkövön azt hiszem, túl vagyok.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit Enyedi Ildikótól tanultál?
Olyan szabad filmnyelvi gondolkodásmódot, ami nem tetszeleg a saját szabadságában. A hivalkodás nélküli szabadság és szuverenitás nem csak a filmjeit hatja át, ő maga is ezt sugározza, számomra nagyon autentikus módon. Ritkán tapasztaltam annyira intenzív, nyitott, felszabadító figyelmet, mint amit ő tud adni egy-egy beszélgetés alkalmával. Ezek nem gyakori alkalmak, viszont amikor megtörténnek, akkor mindig felemelően hatnak rám.
Mi volt az utolsó film amin sírtál, mi volt, amin nagyon nevettél és min bosszantottad fel magad?
A BIDF-en láttam a For Sama című dokumentumfilmet, az nagyon mélyen megérintett, végig csorogtak a könnyeim. Egy huszonéves újságírónő éveken keresztül egy kézikamerával dokumentálta, hogy hogyan éltek a folyamatos bombázás alatt Aleppóban, miközben orvos férje az utolsó, még teljesen le nem bombázott kórházban éjjel-nappal operált és életeket mentett. Közben született egy kislányuk, Sama, a film pedig egy neki szóló vallomás arról, hogy miért nem menekültek el, amikor már szinte mindenki elmenekült, és miért tették kockára az ő éppen hogy elinduló életét is, amikor a hirtelen halál sokkal valószínűbb volt, mint a túlélés.
Nevetni a Jojo Rabbit-en nevettem utoljára, nagyon bírom Taika Waititi humorát, úgy tudja a végletekig vinni az abszurdot, hogy közben mégis emberi és érzelmes marad. Bosszankodni filmeken nem nagyon szoktam, nem nézek olyat, ami nem érdekel igazán.
Enyedi Ildikó Visky Ábelről:
Nyílt tekintet, nagy szív, elkötelezett és bátor kiállás a számára fontos ügyek mellett: ez Ábel. És nemcsak ez. Elképesztő erős munkamorál, az a fajta szerénység, ami az igazi nagy formátumok sajátja, kérlelhetetlen, néha túlzott szigorúság saját magával szemben. Valami igazat szeretne létrehozni, ez mozgatja elsősorban, nem az, hogy sikeres legyen. Nagyon jó hosszútávú stratégia ez, még akkor is, ha ő ezt nem stratégiának szánja, Ábel egyszerűen így működik. Mutatják ezt a rövidfilmjei, ezek a csendesen izzó munkák, amik beleégnek az ember emlékezetébe és ott dolgoznak tovább (a Romanian Sunrise bizonyos pillanatai ma is sokszor eszembe jutnak) és legutóbbi munkája, a Börtönmesék, ahol aztán végképp a meredekebb oldalát választotta a hegynek, amit minden fiatal filmesnek meg kell mászni: kiálllni az első egész estés filmmel széles közönség elé. Már a kezdőpontig eljutni is küzdelmes volt, egyáltalán elérni, hogy börtönben, fogvatartottakkal dolgozhasson, de a munka minden egyes állomása rengeteg éles és elemi dilemmát vetett fel, ötvözve a dokumentumfilmes és a fikciós filmes munkájának kihívásait. Az eredmény szabad és szabálytalan, megható, felkavaró, a mesék egyszerűségével és direktségével a lényegre tapintó. Az eredmény az lett, amit Ábel mindig is keres. Igaz film.
A cikksorozat első része itt olvasható.
