Egy filmkritikának nem feladata a rendező hátterének bemutatása, Sargent esetében azonban ez megkerülhetetlen, mert első nagyjátékfilmjét nem pusztán a személyes témának szentelte, de szülei orlandói házában forgatott, a főszerepben pedig értelmi fogyatékossággal élő húgát, Anna Sargent-et láthatjuk.
A film premierjét a Berlinalét megelőzően, a Sundance versenyprogramjában tartották, de jelentős utat járt be már díjnyertes koncepciófilmje is: a Delta Airlines járatain és a Sundance Shorts turné részeként is vetítették, Joe Biden elnöksége alatt a Fehér Házban mutatták be, a fogyatékos személyek jogait rögzítő Olmstead Act születésnapja alkalmából.
Az amerikai törvények szerint diszkrimináció intézménybe kényszeríteni olyan embereket, akik támogatással képesek lennének a saját otthonukban is folytatni az életüket. „Remélem, hogy ez a film feldühíti majd a nézőket – mert a harag cselekvéshez vezet. A film szereplői nem „mások”. Ők Amerika. Mi mindannyian ők vagyunk. A filmbeli családtagok értékrendje, politikai véleménye különbözik, ez szándékos a filmben. A gondoskodást minden pártnak támogatnia kellene” – nyilatkozta a rendező. Sargent filmje társadalmi küldetést teljesít: az otthongondozás és az önállóság nehézségeivel, az egészségügy feladataival és az ellátórendszer hiányosságaival szembesít.
A Take Me Home erős kérdéseket fogalmaz meg a gondoskodást igénylő emberek életével, lehetőségeivel kapcsolatban, de önmagában, ezek nélkül is erős formanyelvű és atmoszférájú film. Sargent és Farhad Ahmed Dehlvi operatőr egy immerzív világba vezeti be a nézőt. Hogy miként dolgoztak együtt, hogyan teremtették meg a megfelelő körülményeket a forgatáson Anna Sargenttel, aki a filmben szerepet játszik, de bizonyos szituációkban önmagát is adja, erről a Hollywood Reporteren megjelent esszéjében mesél a rendező.
Liz Sargent a berlini filmfesztiválon
Anna és szülei, Bob (Victor Slezak) és Joan (Marceline Hugot) egy miniatűr és zsúfolt házban élnek Floridában. Anna az impulzusaival és alapvető higiéniai problémákkal küzd, idős szülei pedig a napról napra egyre kegyetlenebb realitásként beütő fizikai és szellemi hanyatlással. A film első jelenetei szemléltetik hatalmas erőfeszítéssel fenntartott kölcsönös gondoskodói rendszerük szövetét, melyen azonban egyre több tátongó lyuk éktelenkedik. Bob csak olvashatatlan macskakaparással tud írni, de mindegy is, mert úgysem képes a boltban összeszedni a listán szereplő összes tételt, viszont ő az egyetlen, aki vezet a családban. Minden nap egy véget nem érő huzavona, és amikor már az ágyban vannak, akkor Anna bepánikol, hogy nincs meg a kulacsa, és a jelek szerint ez inkább berögzült szokás, nem pedig egyedi eset.
A floridai kertvárosra pedig hamarosan kibírhatatlan erejű hőhullám ereszkedik, ami, mint a legtöbb idős és beteg ember életét, Anna családjának gondosan kimatekozott ritmusát is felborítja – ezúttal visszafordíthatatlanul. Sargent filmje humorral és mély szeretettel vezet végig bennünket a nehézségeken, vet bele a szereplők közti katartikus erejű vitákba és megállíthatatlannak tűnő szorongásukba. Eközben pedig megismertet minket Anna világával és azzal, hogy a családja szemében is sokkal több ő egy problémás személynél. Egy csomó váratlan dologra képes, egy nap meglép a vágyva vágyott színes jégkrémekkel a helyi áruházból, szeret pornót nézni és amikor egy este megszökik otthonról, egy óra alatt beilleszkedik a tufa kertvárosi srácok esti sörözésébe.
Sargent szerint Anna fogyatékosságára azért nincs külön kifejezés, mert ez egy különleges típus – de egyébként is, minden fogyatékossággal élő személy különleges, ahogyan nincs két egyforma autista, Down szindrómás vagy beszédfogyatékos ember sem, nem határozható meg a viselkedésük, személyiségük egyetlen diagnózissal. A Take Me Home tulajdonképpen ezt a gondolatot fejti ki, mert a filmben nagyon hamar elkezdünk Annával menni, aki mágikus személyiség, ugyanakkor nincs semmilyen sorvezetőnk arra, hogy milyen akadályokba ütközik, mire képes és mire nem. A film nézésének ez az egyik kulcsa: közel kell mennünk Annához, hogy megértsük őt és azt, ahogyan a világot befogadja.
Annában nincs semmi cuki vagy különleges, és a legtöbb filmes sztereotípiával szemben nincsenek szuperképességei sem. Pont olyan, mint bárki más a családban: kalandvágyó, humoros, makacs, tele van szeretettel, haraggal és mindenféle más normális érzésekkel. Mindemellett sok helyzetben ügyetlen és nagyon idegesítő. A film egyik vezérfonala pedig a türelem, amit a családtagok rutinszerűen gyakorolnak egymás irányába: a hangosan ordibáló, a tisztálkodást elutasító, otthonról szökni próbáló Annával az apjának és a nővérének, a távol élő és telefonon gyakran elérhetetlen testvérrel szemben az otthon maradt és időnként megoldhatatlan vészhelyzettel szembesülő családtagoknak, az áruházi kenyérkínálattól leblokkoló apa mellett pedig Annának ez a feladata.
A film intim közelségbe hozza a hol kalandos, hol tikkasztó, hol pedig véget nem érően unalmas és kilátástalan hétköznapokat, a tehetetlenséget és egy értelmi fogyatékos ember húsbavágó dilemmáit. Anna azonosulásra érdemes hős, aki megérdemli, hogy a film zárlata a fájdalmas realitásból egy vágybeteljesítő, utópisztikus valóságba dobja, ahol nem a mikróból szedik ki az ételt, vannak barátok, társasági események, kedves háziállatok, rengeteg friss levegő, természet és szabadság, tér az önálló élethez. A film megadja ezt neki, és talán egy nap a társadalom is megteszi majd ugyanezt.
