- Milyen magyar film kell?

- Jó.

- Közelebbről?

- Abban, hogy jó magyar filmek szülessenek, felelőssége van a szakmának, és – mivel az európai és a magyar film hagyományosan államilag dotált film - felelőssége van az államnak, erre a Filmtörvény is kötelezi. A szakma felelőssége, hogy a legmagasabb szakmai színvonalon alkosson. Ezzel szorosan összefügg a mindenkori állami forráselosztó feladata: ti. hogy a konkuráló projektek közül a legmagasabb szakmai színvonalúakat támogassa. Ha nem jó magyar filmek születnek, akkor vagy a szakma, vagy az állam felelőtlenül járt el, és az állampolgár – a közönség, aki a magyar filmet duplán: adófizetőként és fogyasztóként is támogatja - joggal csap az asztalra, vagy épp fordít hátat.

- A „jó” mindenkinek mást jelent. Számodra azt, hogy „szakmailag magas színvonalú?”

- Igen, ez a „jóságnak” az egyik, nagyon fontos összetevője.

- Milyen összetevői vannak még?

- Kiderül, mire a gondolatmenet végére érünk.

- Egészen felcsigáztál.

- Ez volt a cél.

- Az előbb azt mondtad, a forráselosztó felelőssége, hogy a konkuráló projektek közül a legmagasabb szakmai színvonalúakat támogassa. Hogyan dönthető el, melyik projekt a legszínvonalabb?

- Erre vannak európai példák. Számos országban működik olyan rendszer, amely lényegében a filmalkotók (a Szerzői Jogi Törvény szerint az író, a rendező és a zeneszerző), a filmelőállítók (producerek) személye, illetve a forgatókönyv szakmai színvonala alapján pontozással értékeli – s teszi szakmai szempontból átláthatóbbá, objektívabbá – a forráselosztó döntéseit.  

- Egy ilyen rendszerben melyik lehet fontosabb: a filmalkotó, filmelőállító személye – vagy a forgatókönyv?

- A forgatókönyv. A projekt. Egy szakmailag magas színvonalú forgatókönyv helyzetbe hozhat tapasztalatlanabb vagy kezdő filmalkotókat és előállítókat, ugyanakkor egy szakmailag kifogásolható forgatókönyvet, filmtervet akkor is aggályos államilag dotálni, ha azt befolyásos rendező, író, producer nyújtotta be.

- Mi van akkor, ha sok az egyformán magas szakmai színvonalú projekt, de kevés a rendelkezésre álló forrás?

- Itt segít az EU kulturális irányelve, ti. a kulturális sokszínűség elve, melyet Filmtörvényünk expressis verbis tartalmaz. E szerint a forráselosztó feladata, hogy az egyformán magas szakmai színvonalú projektek közül úgy válogasson, hogy azzal a kulturális sokszínűség elvének megfelelően járjon el. A forráselosztónak – idézem a törvényt - „figyelemmel kell lennie a különböző társadalmi igények kiszolgálására, a magyar filmipar sokszínűségének biztosítására. Így különösen lehetőséget kell adnia a különböző filmalkotói nemzedékek, műhelyek, irányzatok esélyegyenlőségen alapuló, minél teljesebb körű bemutatkozására, alkotói céljaik megvalósítására.” Ez egy korszerű és demokratikus elv Európában, és jól működik.

- A szakmaiság követelményén és a kulturális sokszínűség elvén kívül milyen más szempontokat kell figyelembe vennie az állami forráselosztónak?

- Semmilyen más szempontot nem kell és nem is szabad figyelembe vennie.

- És mi van a művészi értékkel?

- Mi lenne?

- Sokan úgy vélekednek, olyan magyar film kell, amely magas művészi értéket képvisel.

- Ez a vélekedés sokszor vitte tévútra a magyar filmet.

- Azt mondod, ne készüljenek művészfilmek?

- Mást mondok: szerintem művészfilm per se nem létezik, ha pedig mégis létezik, akkor minden film művészfilm.

- Nem értelek.

- A film = alkotás  – a Szerzői Jogi Törvény szerint is. Más szóval mű. Aki a filmet létrehozza, az filmalkotó, más szóval művész.  
- Csak játszol a szavakkal.

- Nem. Tényleg úgy gondolom, hogy a film = mű, a filmalkotó = művész, a filmalkotás = művészet. És ez kivétel és megkülönböztetés nélkül minden filmre és minden alkotóra igaz. A gondok akkor kezdődnek, amikor valaki azt mondja: „én művészebb vagyok, mint te.”

- Gyakran megesik.

- Hagyjuk meg az ítélkezést az utókornak.  

- Szóval a „művészebb” helyett vezetnéd be a „szakmailag magasabb színvonalúbb” jelzőt.

- Pontosan. Szakma vagyunk: egymás művészetét nem rangsorolhatjuk, egymás szakmai teljesítményét viszont igen. A forráselosztó is ott megy tévútra, amikor a művészeket rangsorolni próbálja – mert ez szakmai támpontrendszer hiányában rendre oda vezet, hogy valamiféle feltételezett magas művészet jegyében, elitista módon osztja szét a támogatásokat.  

- Szóval ha a művészeteket rangsorolom, kultúrsoviniszta vagyok?

- A kultúra mindenkié. Minden, amit a magyar teremtőerő létrehoz, az abban a pillanatban a magyar kultúra része lesz, ehhez állami vagy állampolgári elismerésre nincs szükség. Ugyanígy: minden magyar film mint mű, mint alkotás ugyanazzal a legitimitással bír, ugyanúgy helye van a nap alatt, hiszen kulturális tartalmat teremt. A forráselosztó akkor jár el felelősen, ha a megszületett kulturális tartalmak között – mondjuk úgy: vertikálisan - nem rangsorol, azokat egyformán legitimnek fogadja el, és köztük csak szakmai szempontok alapján – horizontálisan - tesz különbséget. De ez a szakmai rangsorolás nem csak lehetősége, kötelessége is.

- Ennek lenne biztosítéka a pontrendszer.

- Például. A lényeg, hogy a döntésnek szigorúan szakmai alapon kell megszületnie, és nem vezérelheti elitizmus vagy éppen populizmus. Ha a forráselosztó letér a szakmaiság és a kulturális sokszínűség által kijelölt ösvényről, könnyen a cenzúra erdejében találhatja magát.

- Szép metafora.

- Nem tűnsz meggyőzöttnek.

- Csak nem hiszem, hogy a „művész” és a „művész szakmai teljesítménye” elválasztható egymástól.

- De mennyire, hogy elválasztható, és el is kell választani egymástól.  

- Rendben, meggyőztél. Bízzuk a filmművészekre, hogy mit és hogyan akarnak mondani, és az így létrejött kulturális tartalmak között csakis a szakmaiság és a kulturális sokszínűség jegyében szelektáljunk. Egyvalamit azonban kihagytál.

- Mit?

- A közönséget. Sokak szerint olyan magyar film kell, amely nagy közönségérdeklődésre tarthat számot.

- Közönségfilm.

- Igen. Sokan azt mondják, a magyar filmnek vissza kell hódítania a közönségét.

- Egyetértek. Az a jó, ha a magyar kulturális tartalom minél több emberhez eljut. Akár a világ összes emberéhez.

- Akkor azzal is egyetértesz, hogy a forráselosztó előnyben részesítse a közönségfilmeket?

- Butaság lenne. Ugyanolyan tévút, mintha az ún. művészfilmeket akarná előnyben részesíteni. Hiszen mi a közönségfilm? Olyan film, amelynek közönsége van. Márpedig minden film azzal a feltevéssel indul, hogy közönsége lesz. Ha innen nézem, minden film közönségfilm, a film sine qua non-ja a közönség.

- Megint a szavakkal játszol.

- Csak tisztázni akarom a fogalmakat. Amin a köznyelv ma közönségfilmet ért, az olyan film, amelynek záros határidőn – mondjuk két héten – belül nagy közönségsikert kell aratnia. Pedig szerintem ugyanúgy közönségfilm, amelyik nem két hét, hanem mondjuk 25 év alatt találja meg a közönségét. Vagy nem a moziban találja meg, hanem a tévében, interneten. Sőt, mondok valamit: szerintem előbb-utóbb minden jó film megtalálja a közönségét.

- Szóval ne „közönségfilmeket” akarjunk csinálni, hanem jó filmeket?

- Pontosan. William Goldman-nek van egy híres mondása: „senki sem tud semmit.” Hollywood egy évszázad alatt felhalmozott know-how-val sem képes prognosztizálni, mi lesz sikeres és mi bukik meg a közönségnél. 10-ből 7 film pénzügyi, szakmai kudarc. Ennek a legfőbb oka szerintem, hogy a stúdiók sokkal több időt és energiát ölnek a közönség feltételezett igényeinek feltárásába, a marketingbe és a promócióba, mint a filmek tényleges alkotásába.

- Miért bántod szegény Amerikát?

- Jó, akkor nézzük Európát. Itt meg az fordul elő túl gyakran, hogy a filmalkotó ún. fesztiválfilmet akar forgatni, és több időt tölt a filmfesztiválok feltételezett igényeinek feltárásával, mint a film írásával vagy rendezésével.

- Fordítva ül a lovon.

- Arisztotelész mondta: „miközben alkotsz, ne gondolj munkád gyümölcsére.”  Ez számomra azt jelenti: előbb csináljuk meg a filmet a legmagasabb szakmai színvonalon, és ha igazán, nagyon jól sikerül, a közönség ott fog tolongani a pénztáraknál. „Miközben alkotsz, ne gondolj munkád gyümölcsére.” Utána persze már gondolhatsz, gondolni is kell. A marketing, a promóció, a fesztiváloztatás ugyanolyan fontos, mint maga a film, de nem lehet fontosabb. Sehol a világon nincs jobb módszer a közönség becsábítására – és a fesztiváligazgatók megnyerésére -, mint a jó film.

- Magyarán a forráselosztó ne feltételezett művészfilmet, ne is feltételezett közönségfilmeket támogasson, hanem szimplán „jó” filmeket. Azt pedig, hogy mi a jó film – bízzuk a filmesekre.

- A szakma joga és kötelessége, hogy létrehozza a jó magyar filmet. Az állami forráselosztó joga és és kötelessége, hogy az ilyen filmeket, filmterveket megtalálja, és helyzetbe hozza.

- Menjünk tovább. A forráselosztó kiválasztotta a támogatandó projekteket. Milyen feladata van még?

- Hogy jól határozza meg a támogatás mértékét. Ha a közönséget vissza akarjuk csábítani a magyar filmekre – merthogy ugye kimondva is ez a cél -, abban nemcsak a szakmának van felelőssége, de az államnak is. Illyés Gyula írja a Naplójában, hogy a kapitalizmusban a fogyasztó ugyanazzal a mércével dönt a kulturális termék mellett vagy ellen, mint bármely más termék mellett vagy ellen, ti. hogy a termékbe mennyi munkaórát és tőkét fektettek.

- Megszállt Marx szelleme?

- Szó sincs róla. Csak felhívom a figyelmed, hogy ha a magyar mozikat monopóliumban tartó amerikai filmekkel akarunk versenyezni, ahhoz a magyar virtus, magyar lelemény nem elég: tőke is kell.  

- Azt mondod, csináljunk amerikai filmeket?

- Épp ellenkezőleg. Magyar kulturális tartalmú magyar filmeket csináljunk, amelyeket az állam gyártás és forgalmazás terén ugyanolyan agresszíven dotál, mint az USA a maga filmjeit. Ugyanis - visszatérve Illyés gondolatához - nem biztos, hogy elvárható a magyar nézőtől mint fogyasztótól, hogy pusztán a kulturális tartalom alapján, tehát magyar volta miatt a magyar terméket válassza. Kell még az ún. production value is, a befektetett tőke és munka látszata.

- Csak a látszata?

- Úgy értem, nem elég ha befektetjük a tőkét és a munkát a magyar filmbe, annak látszania is kell a vásznon. Ehhez megint csak szakértelem kell.

- Mi van az ún. low-budget amerikai filmekkel? A Shop stop vagy a Blair Witch Project alig párezer dollárból készült, mégis világraszóló sikert aratott.

- Az ilyesmi Amerikában is 100-ból 1-szer történik. És 100-ból 1-szer nálunk is megtörténik, de ahhoz azt a 100 filmet előbb meg kell csinálni. A realitás azonban az, hogy a majdani nagy filmsikerek nagy befektetést igényelnek – a szakma és az állam részéről egyaránt.

- Most azok kedvéért, akik csak az utolsó sorokat szokták elolvasni, kérlek, foglald össze a fentieket.

- Ha 1, a szakma a legmagasabb színvonalon alkot, és 2, a forráselosztó az azonos színvonalú projektek, kulturális tartalmak között a kulturális sokszínűség elvével összhangban szelektál, majd 3, a kiválasztott projekteket olyan intenzíven támogatja, hogy azok versenyképesek legyenek akár az amerikai filmekkel is – akkor, és csakis akkor 4, visszakapjuk a közönséget.  

(A szerző  forgatókönyvíró, jogász.)