A történet a hatvanas évek végén kezdődik egy kamaszfiúval, aki akár az egyszeri királyfi, elindul, hogy megkeresse a szerencsét, ha már az nem siet elébe. Az 1950-ben, La Mancha tartomány egyik szegény falvában született Pedro Almodóvar, miután a szalézi és a ferences atyák kezén eltöltött idő alatt jelentősen eltávolodott a vallásosságtól, ámde annál közelebb került a mozihoz, tizenhat évesen Madridnak vette az irányt. Az ifjú Pedro szerencsétlenségére – de lehet hogy éppen szerencséjére? - Franco éppen az idő tájt záratta be a filmművészeti főiskolát, így az alkalmi munkákból tengődő rendezőpalánta autodidaktaként vágott neki a filmiparnak – szabadidejében. A spanyol nemzeti telefontársaság alkalmazottjaként látott annyit a kisemberből, amennyit első Super 8-asával rövidfilmenként megörökíthetett. Ahogy a nappal, úgy az éjszaka is a tapasztalatgyűjtésé volt – a fővárosi underground kellős közepében. Az időközben íróvá, forgatókönyvíróvá, zenésszé, képregény-rajzolóvá és kezdő színésszé avanzsált Almodóvar 1980-ban robbantott. Nincs is szebb ajándék egy harmincadik születésnapra!

Első egészestése, a Carmen Maura főszereplésével készült Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegből, annak ellenére, hogy botrányosnak titulálták, sikert aratott. Azóta további 15 nagyjátékfilmmel örvendeztette meg jócskán kibővült közönségét. Az alaptémák alig változtak, a megfogalmazás módja sokat. Ami tetszett az intellektueleknek, nem tetszett a mainstream rajongóknak, és fordítva. Mégis, itt-ott a két tábor kézen fogva lejtett örömtáncot a spanyol mester némely alkotása körül. Bizonyítja ezt, hogy a számtalan díj mellé (Goya, Golden Globe, Európai Filmdíj), Almodóvar az Oscar-szobrocskát is kitehette a polcra. Miután ugyanis az 1988-as Nők a teljes idegösszeomlás szélén-t a legjobb külföldi film kategóriájában, a 2002-es Beszélj hozzá!-t pedig a Legjobb rendező kategóriában jelölték akadémiai elismerésre, a Mindent anyámról (1999) el is nyerte azt. A dolog jelentősége nem a hollywoodi főhajtásban van, hanem abban a természetességben, amellyel Almodóvar egy táborrá olvasztja különböző indíttatásokból táplálkozó rajongóit.

Aki kérdez…

Almodóvarnál a film exhibicionizmus. Perverziók, eleve elrendelések, gyermekkori traumák, a hedonista magány szimptómái, extrémitásba hajló emberi vágyak – minden filmje merész, celluloidba oltott önanalízis. Mert ahogy Moravia is megírta: „Minden voyeurhöz tartozik egy exhibicionista, és minden exhibicionistához tartozik egy voyeur.” És nem lehet elvonatkoztatni magától a kontextustól sem: Almodóvar tetőtől-talpig spanyol. S van a spanyol lélekben valami utánozhatatlan vitalitás, valami a halált arculcsapó merészség, ahogy egész falvak rohannak lelkesen a felvadult bika elől, ahogy vörösben és feketében izzó fodrok alól felcsap a szenvedély a flamencóban, ahogy a tarka-barka legyezők mintázatán átszűrve színes lesz a világ, ahogy a zajos, temperamentumos hétköznapok beletorkollnak a szenvedélyes népünnepélyekbe. S mint hatalmas összetartó erő, ott van természetesen az élet feltétlen, megalkuvást nem tűrő szeretete.

Ismered önmagad?
Javier Cámara a Beszélj hozzá! című filmben

Almodóvar az a voyeur, aki kihívóan nekiszegezi a kérdést a világnak: Ismered-e önmagadat? És Almodóvar ismeri. Meztelenre vetkőzik, könyörtelenül megmutatja magát és lemezteleníti a többieket is. Ez már nem a „Vagyok, aki vagyok”, hanem az „Ezek vagytok ti”. Globális „Ecce homo”.  Akit egyszer Pedro szemrevételezett, nem menekülhet. A látlelet valójában siralmas. Pedofil papok és bolond, szexuális eltévelyedésektől sem mentes apácák kezében a jövő nemzedéke, miközben apák erőszakolják az anyákat és lányaikat, akik gyilkos hévvel fordulnak megrontóik felé, végül konstatálják, hogy egyedül vannak a világban, nagyon egyedül. És a szerelem? Újra és újra különös formákat öltve kísérti meg a kiégett lelkeket. A legváratlanabb helyeken és módszerekkel csap le. A rajongó saját nemét tagadja meg, hogy közelebb kerüljön bálványához, a „Lepkegyűjtő” erőszakkal csikar érzelmet, a számító más bőrébe bújva kísérti a szerencsét, a nimfomán és a homoszexuális egymás karjaiban lel vigaszt. És a legszebb, hogy a végén már tényleg senki nem tudja, hogy fiú-e vagy lány, csak azt tudja, hogy ebbe a szerelembe „bele kell dögleni”, és „köpni kell”…

És aki válaszol…

…vagy nevetni. Nem, nem mosolyogni! Nevetni! Almodóvar úgy árnyalja ugyanis a képet, s olyan úton vezet a szenvedélyek labirintusában, hogy a tragédia észrevétlenül komédiába fordul. Mert a halál egyetlen feloldása az életkedv. A kaszás csak akkor fut el, ha a szemébe nevetünk, mert olyan az, mint ördögnek a tömjénfüst. Almodóvar „élet-haláltáncai” lélekmélyről emelnek be az álom ködébe vont pokoli képzelgéseket, melyek Dante legmerészebb elképzeléseit is túlszárnyalják. Talán nem véletlen, hogy a mester kedveli a horrorfilmeket, melyek „nem a félelmet jelenítik meg, hanem a bennünk rejtőző legsötétebb, mélyen emberi dolgokat”, s ebbe, mint mondja, „sok humor és túlzás is belefér”. Almodóvar, bár játékos a szó legvalódibb értelmében, sőt, egyenesen hazárdőr, a teremtő felelősségével igazgatja hősei lépteit. Nála létezik feloldozás, mi több: létezik élet a halál után. Meg tud bocsátani a férjgyilkos anyának és apagyilkos unokájának a Volver-ben, új esélyt ad a Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Glóriájának, akinek a kezéhez házastársi vér tapad, szenvedélye megváltja a féltékenységi drámát halálba fojtó Antoniót (A vágy törvénye), a Kötözz meg és ölelj! emberrablója pedig egy valódi szerelem fellángolásával igazolja tettét.

A halottakon már nincs mit sajnálkozni, újjászületni viszont bármikor lehet – helyettesítő Én-eken keresztül. A Tűsarok transzvesztitája elegánsan lép a halott díva-anya helyébe, a szenvedélyek labirintusában vergődő Sexilia szintén ügyes huszárvágással távozik a képből: „patyolatos” barátnőjét saját képére és hasonlatosságára formálva eltávozik a maga Tuvalujára. A Beszélj hozzá! hősszerelmes Benignójának érzelmei pedig túlélik hordozójukat, s a jóbarát kebelében bontakoznak tovább. A legszebb folytonosság a Mindent anyámról családsztorija. Manuela háromszor kap esélyt az élettől a szeretett férfi mellett. Elveszíti a nővé avanzsáló szerelmest, Estebánt, de ajándékképpen megkapja a kis Estebánt, a közös gyermeket, akinek halála egy újabb lehetőséget sodor az útjába: felnevelheti, s ezzel megválthatja bonyolult kapcsolatrendszerének tagjait a közös bűntől, a harmadik Estebánt, az AIDS-s exférj és a naiv apáca halál torkából menekült utódját.

Pedro, a Nő

Almodóvar nem egyszerűen női ruhába bújik, az túl hétköznapi volna. A transz értelme épp az átlényegülés, Pedro női bőrben randalírozik az emberi gyarlóságok sikamlós jegén. Ennél is tovább megy: megszünteti a nemek közti különbségeket, erős, egyszersmind gyarlóságukat nem tagadó, sőt abban örömüket lelő asszonyokkal, s gyenge, lágy, olykor jelentéktelen férfiakkal népesíti be a vásznat. Szereplőit belső tűz emészti, az idő sohasem lehet tényező, mert a karma megvár. Élet-haláltáncot jár, amolyan mélyről felizzó flamenco-ritmusban.

Ecce homo
Penelope Cruz az Eleven hús-ban 
Az első szerep Patty Diphusa, a szexszimbólummá vált pornósztár volt, aki szabadidejében irogat a La Luna című folyóiratnak. Patty sok nőből, a világ legszebb kiagyalt nőalakjaiból rakta össze a szerző, Almodóvar, de legbelül magát Pedrót találjuk, aki „… sosem alszik; naiv, gyengéd és groteszk, irigy és narcisztikus, mindenkiben és minden örömben kedvét leli, és mindenben a jót látja…”. Patty filmvászonra kéredzkedik, s később valahol Kiká-ban bele is talál a szerepébe. Az arca végtelenül naiv, szinte földöntúli fénybe vonja az ártatlanság, de a szemében a tűz az emberiség eredendő bűnéből táplálkozik.
Ő az az áldozat, akit sohasem lehet teljesen megsemmisíteni. Aztán jönnek sorra az erős, kikezdhetetlen nők. Glória, a férjgyilkos takarítónő (Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?), aki egy egész család motorja, még akkor is, amikor a család gyakorlatilag kihull alóla. Pepa (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén), a színésznő, aki feje tetejére állt élete elől nem menekülhet összeomlásba, így kénytelen kibogozni a körülötte hurkokat vető szálakat, s mindegyiket szépen visszavezetni ahhoz, akihez tartozik. Leo (Titkom virága) az ihlethiányban szenvedő írónő, aki, akár Scarlett O’Hara (Almodóvar bevallottan szívesen bújna a bőrébe) visszamenekül a gyökerekhez, és Manuela (Mindent anyámról), aki szintén a múlthoz fordul segítségért, hogy visszanyerje elveszített életét. Nemrég megszületett Raimunda (Volver) is, Mamma Roma spanyol megfelelője, a temperamentumos anyatigris, a háromgenerációs női tragédia megoldóképlete. Mindannyian győztesek. Azoknak a nőknek a filmes lenyomatai, akiket Almodóvar olyannyira tisztel, fontos találkozások emlékművei a mester életében.


Pedró, a férfi – cseppnyi szépséghibával

A nők között nevelkedett, nyíltan homoszexuális Almodóvar jóval kisebb lelkesedéssel bújik férfiak, mint nők bőrébe. Valószínűleg azért, mert nem annyira saját neme iránt érdeklődő férfinak, mint sokkal inkább hímtestbe született nőnek érzi magát. Nála háromféle férfi létezik. A mélypont az erőszakos macsó, a közellenség. Az ártatlan, ám korántsem védtelen nők ellenpontjaként felvázolt nyers erő, ami csak rombolni képes. Ilyen Glória Antoniója, Raimunda Pacója, Pepa magamutogató kiöregedő bonvivánja, Iván vagy a Kikát megerőszakoló Pablo. Aztán következnek az érzékeny, bár egyértelműen hetero férfiak, olyan éteri finomságú lélekkel, ami egy nőnek is becsületére válna. A Kötözz meg és ölelj! Ricky-je afféle komikussá szelídített lepkegyűjtő, az Eleven hús Victorja valódi galamblelkű hősszerelmes, méltó párja ebben a Beszélj hozzá! Benignója, még ha sorsuk egészen más irányba terelődik is végül. S a piramis csúcsán, hősök és antihősök után azok a férfiak, akiknek a bőrében végre Pedro is otthonosan mozog: a transzvesztiták és homoszexuálisok, a „majdnem nők”, azaz a majdnem tökéletes lények. Eltekintve attól, hogy egy-két nőimitátor szinte minden Almodóvar-filmre jut, a kulcsfigurák között is találunk nőies férfiakat. Két egymásra épülő film szól az igazi férfiszerelemről. A vágy törvénye a sikeres író és eredetileg hetero rajongója között szövődő halálos szenvedély krónikája. A tragédia egyik mellékszála, a Carmen Maura által bravúrosan alakított transzvesztita története vezet el egy újabb filmhez. A Rossz nevelés a nevelője által megrontott transzvesztita többszörösen összetett története – tollal, flitterrel és az elengedhetetlen tűsarokkal tapos a kispolgári rózsaszínbe.

Halálos szenvedély
Eusebio Poncela és Antonio Banderas A vágy törvénye c. filmben

Lám, milyen a szerelem! Ahányféle megjelenési formája, annyiféle tárgya van. Csak halvány, nagyon halvány határvonalak választják el egymástól a szeretetet, a szerelmet, a rajongást, a szenvedélyt és az őrületet. Ezeken a határvonalakon, mint kötélen, egyensúlyoz Almodóvar. Újra meg újra összekuszálva a szálakat, tudván, hogy a labirintusból egyedül ő talál ki, s mint Vergilius Danténak, készségesen szegődik nézője vezetőjéül.


Pedro, a filmes

A jó rendező nem rendezi a filmet, hagyja, hogy a film rendezze önmagát, hogy  a film öntörvénye érvényesülhessen.„Nem létezik tökéletes forgatókönyv, hús-vér szereplőkkel kell próbára tenni, hogy bebizonyosodjon, igazán jó.” – vallja a mester, aki mellesleg egy-egy forgatás során párhuzamosan már egy újabb történeten dolgozik. Almodóvar munkáját mindenkor a kísérletező-szellem hatja át. Újra és újra felveszi ugyanazokat a jeleneteket, hol ennek, hol annak a szereplőnek a nézőpontjából, s csak a vágóasztalon dönt a csapásirányról. Éppen ezért nem is titkolja: „Ha időközben nem vágnék, az olyan volna, mintha vakon dolgoznék.” Ugyanez a precizitás jellemzi a színészvezetését. Almodóvar, mint minden művész, egyszerre hiú és félénk. Bár jó színésznek tartja magát, s minden egyes jelenetet elő is játszik szereplőinek, a kamerát szemből sosem vállalná fel. „A színészek meztelenül állnak a rendező előtt, amikor pedig játszom, én is átélem ezt, nem látok semmit, kizárólag a szerep létezik.”- nyilatkozta egy helyütt. El kell ismerni, a mester hűséges típus. Visszatérő arcokkal dolgozik. Kedvencei közül feltétlenül említésre méltó Cecilia Roth, Victoria Abril és Marisa Paredes. Külön fejezetet lehetne szentelni Carmen Maurának, akit a madridi éjszaka adott a rendezőnek, s egy Oscar-díj átadó vett el tőle sok évre. Maura 1988 és 2006 között egyáltalán nem szerepelt Almodóvar-filmben. A nagy áttörés, a Volver majd húsz évet váratott magára, de bebizonyította, hogy az összhang mit sem változott. Fontos szereplő a rendező életében az általa felfedezett Antonio Banderas, akit Hollywood elszipkázott a spanyol filmtől, s aki, hiába a csodás nővé sminkelt Gael García Bernal, eddig betölthetetlen űrt hagyott maga után. Ugyanekkor Penélope Cruz amerikai karrierje dacára hű maradt a mesterhez, s a közös filmek során igazi asszonnyá érett a vásznon. Nem lehet elfeledkezni olyan fontos munkatársakról sem, mint az elmaradhatatlan José Salcedó, Almodóvar állandó vágója vagy a mindenkori producer, Augustín Almodóvar, a „nagy testvér”. Ők így, mint egy nagy család, hozzátartoznak az Almodóvar-galaxishoz. Ehhez a kicsit kusza, olykor meglepő, de sohasem unalmas, spanyol hévvel átitatott finom humorú, lázas dallamokra felfűzött titkos világhoz.

A mester hűséges típus
Maria Paredes a Tűsarok-ban

A zene, nemhiába járunk a flamenco hazájában, Almodóvarnál olyasmi, mint a főzésben a só. Nem feltétlenül domináns, de megadja a dolgok sava-borsát. Egy Almodóvar-mozi zene nélkül egyszerűen elképzelhetetlen. A zene egyenként leköveti a karaktereket, a dalszövegek pedig finoman ráerősítenek a szituációkra. A zene nem csak körít, de óvatosan vezet is. A mester időt és pénzt nem kímélve jár a hanganyag után. Mondhatnánk, hogy semmit sem bíz a véletlenre, tekintve azonban, hogy gyakran dolgozik teljesen ismeretlen arcokkal, inkább csak azt szögezhetjük le, hogy bízik a megérzéseiben. Ezek pedig olyannyira nem csapják be, hogy nem egy spanyol énekes, Lupe az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-ben, Los Panchos A vágy törvényé-ben, Lucho Gatica az Áldott mélységek-ben, Los Hermanos Rosario a Tűsarok-ban, illetve Chavela Vargas a Kiká-ban, éppen általa vált ismertté országszerte. S nem csak ők, de maga a bolero, mint stílus is neki köszönheti másodvirágzását. Ha a szükség úgy hozza, Almodóvar nem idegenkedik a nagy nevektől sem, listáján szerepel Ennio Morricone, Miles Davis, Goran Bregovic és Alberto Iglesias. Utóbbival olyan sikeresnek bizonyult az együttműködés, hogy a Titkom virága, az Eleven hús, a Mindent anyámról, s a Beszélj hozzá forgatásán is folytatódott. Nyilván nem véletlenül. Iglesias valami olyasmit csípett el a mester lelkivilágából, amit valószínűleg csak egy spanyol lát meg igazán egy másik spanyolban. Azt a szinte tánclépésekben előrehaladó ritmust, ami spirális hurkokban veti fel újra és újra ugyanazokat a motívumokat. Az élet kegyetlen, olykor mégis kacagtató kis tréfáit, amiken kizárólag a haladók mulatnak. Kezdőknek nem ajánlott!