Jim Carrey és Jeff Daniels a Dumb és Dumber című filmben
Carrey fékezhetetlenül grimaszoló félkegyelműinek és gyámoltalan nyápicainak közös vonása, hogy semmilyen társadalmi megbecsültséget nem hajszolnak, a versenyszellem nyomása, a személytelen sikerek vonzereje nem vezérlik őket. A felnőttség, az érvényesülés, a megfontolt költekezés, a hideg észszerűség ellenmintái, jámbor és közvetlen alakok, akik, mint a Dumb és Dumber (1994) Aspenbe tartó hősei, veszélyérzet nélkül lódulnak neki abszurd vállalkozásaiknak. Mivel motivációik függetlenek az elvárásoktól és a visszaigazolásoktól, az akaratlanul véghez vitt jócselekedeteikért járó jutalomról gyakran tudomást sem vesznek, így az elismeréssel megkoronázott kaland történetének modelljét is hiteltelenné teszik. A civilizáció terhelése mégsem múlik el nyomtalanul, Carrey karakterei és a talpraesettséget, mérhető teljesítményt követelő amerikai miliő közti feszültség párhuzamos éneket szül.
A maszk
Ezért ölt maszkot Carrey számos karaktere: felesküsznek az életigenlés szektás mottójára vagy irányíthatatlan alteregójuk erőszaktevéseiben élik ki a zavart. Mr. Hyde nem csak alakításaiban kísérti a színészt, ihletett ámokfutásai alatt átváltozik, saját, drasztikus megfogalmazása szerint a nyilvánosságnak szánt teremtménye megöli valós énjét. „Hiszen nincs is valós éned” – szembesítik a kietlenségig Andy Kaufmanná transzformálódott Jim Carreyt az Ember a holdon (1999) című életrajzi drámában. Miloš Forman filmje Kaufman formabontó jelenségén keresztül igyekezett vizsgálni az előadóművészet lélektanát, de a komikussal szemben nem sért határt, nem fenyegeti nézőit, ismeri a polgári modor előírásait.
Carrey ugyanakkor, amint az az őt követő stáb felvételeiből kiderül, benne maradt a rá is revelációként ható Kaufman szerepében, a forgatási szünetekben elkövetett magánszámai gátlástalanok és briliánsak, a performansz forradalmasításának méltó interpretációi. Formantól a sminkeseken át, Steven Spielberg recepciósaival bezárólag az egész Universal stúdiót terrorban tartja, kicsattanó élvezettel játssza el Jackie Kennedyt, amint a friss özvegy hisztérikusan menekül agyonlőtt férje mellől a kabrió hátulján át.
Ember a holdon
Az 1999-es képsorokból és Carrey majd’ húsz évvel későbbi önreflexióiból áll össze a Jim & Andy: The Great Beyond (2017) című dokumentumfilm, amelyből a hasadás problémájának mély megélése rajzolódik ki. Carrey olyan megrögzöttséggel alakul át, majd elemzi a folyamatot, hogy a tematikusan vonatkozó filmekben nyújtott játéka – mint A maszk (1994) vagy az Én és én meg az Irén (2000) –, visszatekintve, társszerzői minőségűnek tűnik. Az átváltozás és önmegtagadás enyhébb, kevésbé konkrét módozatai számos más filmjében jelennek meg sarkalatos motívumként, ilyen A kábelbarát (1996), a Hanta boy (1997), a Truman show (1998), A Grincs (2000), a Mi lenne ha? (2001), A Minden6ó (2003), az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) és Az igenember (2007).
A maszk Stanje és az Én és én meg az Irén Charlie-ja nem annyira a jó és rossz dichotómiájának áldozatai lesznek, a hasadás tarthatatlan félszegségüknek vet véget, egy mindenható perszóna létrehívásával. Carrey egy olyan idealizált ént teremt meg, amely a képzeletével képes uralni a valóságot, és ezzel egy olyan filmtörténeti hagyományt folytat, amelyben a torzulás kitalálója és alanya egy személy, mint Buster Keaton az Ifjabb Sherlock detektívben (1924) vagy Jerry Lewis a Dilidokiban (1963).
Jim Carrey és Jerry Lewis
A színész sosem élvezett olyan művészi szabadságot, mint említett pályatársai, nem rendezett, életművének nincsenek avantgárd darabjai. Mégis, kockázatvállalásaiban, a közízlés radikális roncsolásában, szellemi és fizikai fölényre csak tébolyban törekvő szerepeiben megközelíti rendkívüli elődjeit, elsősorban Lewist, akit egyrészt mimikájával, debil hajviseletével, és megnyomorított testtartásával, másrészt a világelső idióta és nőcsábász címek paralel birtoklási igényével rendszeresen meg is idéz.
Lewis ormótlan fogsora és fazékfrizurája legszembetűnőbben Llyodban, a Dumb és Dumber egyik címszereplőjében él tovább, aki már a nyitójelenetben igyekszik, hogy egyszerre legyen felfuvalkodott orvosprofesszor és agyalágyult alkalmi sofőr. Peter és Robert Farrellyvel való első együttműködés kiemelkedik Carrey munkái közül, ebben érvényesül ugyanis legvilágosabban a színész említett – szintén Lewiséhoz hasonlatos – progresszív infantilizmusa. Lloyd magától értetődően meghaladja a „hasznos”, profitorientált és az általa is űzött, „haszontalan” élet hierarchiáját. Semmi munka nincs ebben a városban. Ja, hacsak nem akarsz heti negyven órát dolgozni – beszéli meg a két főkretén, Lloyd és Harry metsző éleslátással. A Farrelly testvérek számára – Carreyvel egyetemben – értéket jelentett, hogy vásárra viszik a bőrüket a cizellált, középosztálybeli nézők előtt, és dicstelen heccekkel szapulják az intelligens szórakozás ipari illúzióját.
Jim Carrey a Sonic a sündisznó promóciója közben
Az Ace Venturában (1994) sem rokonszenves állatvédő, hanem egy idegbeteg, aki vicsorog, hadonászik, mikor ünnepeltethetné magát, verekedésbe kezd egy kabalafigurának öltöztetett szerencsétlennel. Merészsége koridegen, legalábbis az volt. Ahogy a Farrellyk is eljutottak a mustárt és ketchupot fröcskölő tombolásból a Zöld könyv csiszolt unalmáig, hatvan körül Carrey szerepei is közelednek a rendszerkonform gonosz sémájához, mint a Sonic, a sündisznó (2020) démoni professzora.
A maszk, az Én és én meg az Irén, illetve A Minden6ó kiszólásaiban is visszatérő Clint Eastwood-kultusz alapján persze hihetünk benne, hogy hetven fölött találja meg igazi formáját.
