Roger Corman B-filmes műhelyéből indult, nagy ígéretként. A Universal Stúdió szerződtette. De egykori filmklub-szervezőként új hullámos művészek munkáin művelte ízlését: az ő mozijában vészesen európai szelek fújtak - kallódó emberekről szóló történeteivel nem aratott anyagi sikert. Nem is került Új Hollywood sztárrendezői közé. Peremvidékre szorult tehetség, életműve Welleséhez hasonló tragikus torzó, bár kult-filmjeit nagy becsben tartják világszerte: Kétsávos országút, Lovasok a forgószélben, Vadászat. A Cinema Tout Ecran fesztiválon találkoztunk Genfben, ahol a zsűri elnöki tisztjét töltötte be.

Egyszerre áldás és átok
Kutyaszorítóban

Jó pár pályatársához képest „túlművelt” direktor: a Stanford University-n végzett, az Actors Stúdióban tanult, kísérleti színházat vezetett, filmklubot szervezett, majd vágó lett. Rendezései közben is csattogtatta az ollót (a Vad angyalokon, vagy Peckinpah Gyilkos elitjén). Arca alapján rangidős kormánytisztviselőnek mondaná az ember: a kopasz fej alatt fegyelmezett tekintet. De az a hajkorona! A semmiből kerül elő hirtelen a homlokán. És megbolondítja az összhatást. Valóságos bozótként virul tar kobakja mögött, pontosan úgy, mint egy ókori görög költő fején a babérkoszorú. Egyénisége is ilyen: szembeütköző a visszafogottsága. De a látszat csal: se nem komor, se nem zárkózott. Szemlélődésre hajlamos férfi, akin érződik a szemérmes érzékenység és a méltósággal viselt egzisztenciális magány. Genfben egy hetes együttlét során, kávéházakban, utcán, kocsiban szövődött beszélgetésekből állt össze az alábbi interjú.

filmhu: Hogyan került Önhöz a Kutyaszorítóban?

MH: Úgy volt, hogy én rendezem (akárcsak a Buffalo 66-ot, amit végül Vincent Gallo csinált meg). De aztán Tarantino úgy döntött, megengedheti magának, hogy ő forgatja le a filmet. Megkért, hajtsam fel a szükséges pénzt. Három producert is találtam, de ő megvétózta az első kettőt. Így a harmadiknál maradtunk. Ez a film egyszerre áldás és átok nekem. Áldás, mert a mai napig a belőle befolyó jogdíjakból éldegélek, de átok, mert azóta sem csináltam újabb filmet. Szörnyen ironikus, de az első vágói munkámnak, a Vad angyaloknak is sokkal nagyobb anyagi sikere volt, mint az összes későbbi rendezésemnek együttvéve. Ez volt az első film, amely átlépte Cormannál az egymilliós határt: hat millió dollárt termelt.

Nicholson, a csodadoktor
filmhu: Önt úgy tartják számon, mint Jack Nicholson felfedezőjét: mennyit változott azóta?
MH: Jack irtóra élvezi, hogy valóságos intézménnyé nőtte ki magát. De ő mindig is sztárnak tekintette magát. Jóval azelőtt, hogy valóban sztár lett volna. Legutóbb Berlinben találkoztam vele.
 
filmhu: Tényleg, a 60-as évek kultfilmjeiből rendezett retrospektívre érkezett, és részt vett azon a sajtótájékoztatón, amelyen be nem állt a Peter Fonda szája (ahogy az nála lenni szokott).

MH: Csak akkor hallgatott el, amikor megválaszoltam azt a kérdést, hogy „mit csinálok”. Azt feleltem, öt éves kutatóprogramon vagyok, hogy megtaláljam következő négy gyermekem anyját. Abban a pillanatban leesett az asztal alá a röhögéstől.

filmhu: Annak idején jóbarátok voltak Jackkel?

MH: Igen. Alkotótársak és nagyon közeli barátok. A másik színész, aki sokat jelentett nekem, Warren Oates volt. Azonnal megtaláltam vele a közös hangot. Mindig úgy tekintettem kettőnket, hogy talán ugyannak a személyiségnek vagyunk a két oldala. Jackkel egy év alatt készítettem annyi filmet, mint Warren Oates-szel tizenkét év alatt. Jackkel olyan volt a kapcsolatom, akár a tűz, amely nagyon nagyra lobbant, de hamar kihunyt, Warrennel meg olyan, mint egy kis láng, ami nagyon hosszan égett.

filmhu:Roger Corman hírhedt volt arról, hogy spórolás jelszóval egy stábbal két filmet forgattatott le. Önt is rábeszélte erre.

MH: 1964-ben két filmet kellett forgatnom Jackkel a Fülöp-szigeteken. Az egyiknek a könyvét közösen írtuk három hét alatt, miközben hajón tartottunk a Fülöp-szigetek felé. Tizennyolc napos forgatás végére iszonyú beteg lettem. Kórházba kellett feküdnöm. Mindenféle teszteken átestem, de az orvosok nem tudtak rájönni, mi a bajom. Három hét telt el, kezdeni kellett a következő filmet. Jack bejött a kórházba, hogy kikúráljon. Homokot szórt a fejemre és jelentőségteljesen azt mondta: „Hamarosan megjavulsz!” Akár hiszi, akár nem, a következő napon kiengedtek a kórházból. Még nem voltam egészen jól, továbbra is ramatyul éreztem magam, de legalább elindulhattunk helyszíneket keresni. Egy dzsipen furikáztunk össze-vissza, ahhoz nem volt erőm, hogy felüljek. Csak feküdtem, úgy bámultam kifelé, és néha azt mondtam, „ez jó, itt álljunk meg”. Két nap múlva azonban kirobbanó energiával szinte berontottam a műterembe, hogy megkezdjem a munkát. Makkegészséges voltam. Olybá tűnt, mintha sosem lettem volna beteg.
 
filmhu:Úgy látszik, hatott Jack kúrája.

MH: Olyannyira, hogy e második film, a Flight to Fury forgatása alatt, esténként még arra is képes voltam, hogy újravágjam az előző filmet, a Back Door to Hellt, amit a betegeskedésem alatt valaki más rakott össze. Három óránál nem aludtam többet esténként. Egy-egy órát pedig a forgatásra menet a kocsiban. 

filmhu:Amikor leutóbb a Berlinalén én is találkoztam Nicholsonnal egy interjúra, és írói ambícióiról faggattam, azt mondta, a közelmúltig dédelgetett egy önéletrajzi ihletésű történetet, de már nem fog leülni sosem, hogy megírja. Milyen forgatókönyvíró volt?

MH: Először írtam vele egy könyvet, amire Corman az ígéretét adta, hogy legyártja. A sztori egy fiatal színészről szól - Jack játszotta volna -, aki teherbe ejtette a barátnőjét. Háromezer dollár kell neki, hogy fizetni tudja az abortuszt. A film története három nap ennek a fickónak az életéből, ahogy próbálja megtalálni a szükséges lóvét. De mire leforgattuk a két filmet a Fülöp-szigeteken Corman-nek elment a kedve az abortusz-filmtől. Attól tartott, túl európai a témánk. „Nem akarok csalódást kelteni bennetek, úgyhogy inkább csináljatok egy westernt nekem”, mondta. Az ebéd végén már ott tartott, hogy „egy kalap alatt, ugyanazzal a stábbal forgathattok nekem két westernt is.” Karácsony napján állapodtunk meg ebben. És (1965) január 2-án már ki is béreltünk Jackkel egy irodát. Egészen felvillanyozott, hogy az Írók Épülete nevezetű irodaházba járunk dolgozni. Igaz, hogy az irodánkba csak egy asztal fért, de a következő helységet nem más bérelte, mint Fred Astaire. Minden nap dolgoztunk, Jack ült az asztalnál egy sárga tollal, én meg mögötte jártam fel és alá, és ő leírt mindent. Mint egy labdát, úgy ütögettük egymás között a könyv dialógjait. Így készült a Lovasok a forgószélben (Ride in the Whirlwind) forgatókönyve. Jack klasszikus módon fogott neki. Nagyon szervezetten dolgozott. Rengeteget beszélgettünk a történetről, aztán ő sok kutatómunkát végzett, talált egy korabeli művet a vadnyugatról, A puszták banditái címmel, amit felhasználtunk. Diagrammokkal tervezte meg a jeleneteket, kidolgozta a komplett struktúrát, mielőtt belekezdett az írásba. Miközben én naponta Jackkel ültem az aprócska kis irodánkban Carol Eastman írta a Vadászat (The Shooting) forgatókönyvét. Ez lett a másik westernünk. Tizennyolc nap jutott mindkét mozira. Az ütemterv olyan szoros volt, hogy ahelyett, hogy egyszerre felvettünk volna egy jelenetet többféle beállítással, azt csináltuk: ha egyszer ráhelyeztük az állványra a kamerát, felvettük az összes snittet, amit abból a szögből terveztünk leforgatni. Még akkor is, ha teljesen máshol volt a történetben. Kész rémálom volt a scriptes számára, akinek fejbe kellett tartania, melyik jelenetben ki milyen ruhát visel, milyen kellékekkel, honnan jön be, hova néz. De hatékony módszer volt. Egyetlen filmről sem tudok, ami így készült volna.

filmhu:A fukarságán túl milyen producernek tartja Cormant?

MH: Azt hiszem, az tette érdekes producerré, hogy nem nagyon konyított a technikai dolgokhoz. Amikor a két westernt forgattam neki, az volt az egyetlen tanácsa: „Minden snitt elején és végén vegyél ki két képkockát.” Bármily hihetetlen, de ezen az észrevétlen módon akár öt percet is ki lehet vágni egy filmből!

Antihősök, kallódó emberek

filmhu: Filmjei hősei elveszett figurák. Menthetetlenül magányosak, az elidegenedés szele lengi be őket. Belevitt valamit saját magából ezekbe a karakterekbe?

"Mindenki gyűlöl"
MH: Remélem nem (nevet)! A Kétsávos országutat (Two-Lane Blacktop, 1971) a Lőj a zongoristára! inspirálta. Ugyanarról van szó: egy alighanem tragikus figuráról, aki valamilyen oknál fogva képtelen kifejezni az érzéseit. A téma az egyén szakmai és érzelmi élete között fennálló konfliktus. Az én hősöm kiválóan működik az egyik világban, de a másikban, az emberi kapcsolatokéban - amely nem kevésbé fontos -  nem tud funkcionálni, mert monomániásan bezárja magát a munkájába. A Lovasok a forgószélben két különböző világ találkozása teremt hasonló szituációt: a cowboy és a farmer egyaránt azt akarja, hogy a másik megértse. Van egy pillanat, amikor mindketten felismerik, hogy teljesen mindegy, milyen körülmények között él az ember, családdal, földművelésként, vagy vándorolva, törvényen kívüliként, az élet akkor is a magányról szól. Ennek az alapvető egyedüllétnek az élményében osztoznak. Nem csak a testükbe vannak bezárva, de az őket börtönként korlátozó életbe magába. A Kétsávos országútban a kocsi egy ponton rideg cellává válik, a Vadászatban pedig azt érezzük, hogy a táj, bár hatalmas, mégis körbezárja a szereplőket.

filmhu: A szelíd motoros-generáció kedvenc műfaját művelte: road movie-kat rendezett. Filmjei túlnyomórészt kint, a szabadban játszódnak.

MH: Siegfried Kracauer szerint (The Theory of Film or The Redemption of Physical Reality)” a film, minden más művészeti formától eltérően, a való világhoz fűződő viszonyának köszönheti létét: lényegét tekintve fotografikus médium. Kracauernek egy olyan mozi, amit egy szobában forgattak, nem igazi mozi. Ha van egy ablak a szobában, és azon keresztül látjuk az utcát, az már rendben van. De a legjobb módja annak, hogy a való világot tükrözze a film, az, ha az utcán játszódik. Ezért a road movie a színtiszta mozi. Ez a filozófia motivált. Voltaképpen majdnem minden filmem road movie. A „valós idő” lehetőségei is vonzottak. Szeretem a tettek közti pillanatokat. Még Antonioninál is nagyobb hatással volt rám Jacques Rivette. Párizs a miénk (1958) című filmjében van egy jelenet: valaki bemegy egy lakásba. Ebben minden benne van, amit Amerikában kivágnának: az ember belép a kapun, átmegy az előtéren, felmegy a lépcsőn, végig a folyosón, megint fel a lépcsőn, elér az ajtóhoz, és belép a lakásba. Amerikában csak belépne a kapun, és már ott is volna a lakásban. De Rivette az egészet megmutatta. Éppen ezt bírom benne. Aztán ott van a filmjeim szikársága. Azt hiszem, nálam a forgatókönyvírás puszta ódzkodás az expozíciótól. Utálom, ha egy színész csak azért szólal meg, hogy előkészítsen valamit, és azt mondja, amit természetszerűleg mondana. Azonnal megorrolok a filmre. A forgatókönyveim ezért mindig nagyon szikárak, és végig él bennük a felfedezés érzése.  Nemhogy a közönségnek nem adok elég információt, de még a producernek, az írónak és a színésznek sem. Úgyhogy mindenki gyűlöl (nevet). 

filmhu:  Filmjeire sokszor mondják azt, minimalisták. Részben a „minimalista” költségvetésük miatt azok. Van valamilyen régi terve, nagy álma, amit elkészítene, ha a büdzsé nem volna kérdés?

MH: Csak egyszer legyen egy normál költségvetésem! (Nevet.) Szívesen forgatnék közelképeket! De ebben a luxusban nem volt részem. Végre nem csak hosszú snittekből állna a filmem.