A fesztivál vége felé már a kánikula kedvelői is szenvedtek a Lido párás nyárutói forróságban. A csütörtök esti vihar is csak inkább látványosra sikeredett, így a tikkasztó hőségben és a hétvégén is csak a díjak záporoztak. Sokan a japán, illetve amerikai filmeket tartották elismerésre érdemesnek, a zsűri azonban inkább az európai alkotásokat jutalmazta.
A Wim Wenders vezette hét tagú zsűri Darren Aronofsky The Wrestler című filmjének ítélte az Arany Oroszlánt. Két évvel ezelőtt meglehetősen vegyes, sőt inkább negatív fogadtatásban volt része Aronofsky Forrásának, most azonban sikerült a rendezőnek egy ’Ram Jam’-mel végső döntő csapást mérnie a kritikusokra. A ’Ram Jam’ a filmben szereplő egykori pankrátor szupersztár Randy ”The Ram” (Mickey Rourke) végső csapása volt az ellenfélre. Ez volt az a mozdulat, amely során Randy a szorító köteléről a padlón fekvő legyőzöttre vetette magát.
 |
| Aronofsky és Rourke az Arany Oroszlánnal |
Csakhogy mindez még a nyolcvanas években történt, amikor Randy és a pankráció is fénykorát élte. Mára Randy egészsége igencsak megrendült - noha a lelkesedése továbbra is töretlen - és híre is, ahogy lebarnult bőre és hátközépig érő hidrogénezett haja is alaposan megfakult már. Vidéki kultúrházakban szórakoztatja az összeverődött közönséget és pár vacak dollárért dedikál azoknak, akik még emlékeznek, milyen is volt egykoron a szorító rettenthetetlen harcosa. Randynek szembe kell néznie azzal, mennyire eljárt felette az idő, és egy szívműtét után újraértékelni magában, mi is az igazán fontos az életében.
Noha Aronofsky a sajtótájékoztatón azt bizonygatta, hogy valójában igenis optimista, és hisz az emberekben és az emberségben, a The Wrestler, hasonlóan előző filmjeihez, nem könnyed kikapcsolódást kínáló vasárnapi matiné. Nemcsak a kőkemény, néha már a nézhetetlenségig kegyetlen pankrációs küzdelmek miatt torokszorító a film, de az emberi kapcsolatok megoldatlansága miatt is. Minden jó szándéka ellenére ugyanis Randynek nem sikerül rendeznie kapcsolatát lányával (Evan Rachel Wood) és a kiöregedett sztriptíztáncosnő (Marisa Tomei) is csak vonakodva hajlandó az érzelmeit viszonozni, így Randy egyszerre öregszik ki a sportból, és magánya és nincstelensége is rászakad. S a kiöregedésen túl keserűen kell tapasztalnia saját testének és fizikai állapotának hanyatlását is, ami a kegyetlen sportágnak és a töménytelen doppingszernek tudható be.
 |
| Könyörtelen, véres, mégis emberi történet |
„Soha nem érdekelt a pankráció, nemcsak azért, mert én egy másik sportág, a boksz mellett köteleződtem el, de azért sem, mert tulajdonképpen megkoreografált szórakoztató műsornak tartottam. És ez így is van. Valóban megkoreografált az egész, de ezek a fiúk tényleg komoly sérüléseket szenvednek. Koreográfia ide, vagy oda, amikor egy száz kiló körüli test lendületből rád veti magát, az bizony fájdalom és sérülés nélkül nem lehet megúszni. Ebben a sportágban harminc-negyven éves korára szinte mindenki összeszed valami komoly és maradandó károsodást” - nyilatkozta a vetítést követő sajtótájékoztatón Mickey Rourke, aki a szerep kedvéért két hónapon át keményen edzett.
A sors iróniája, hogy Rourke maga is a nyolcvanas évek letűnt csillagaihoz tartozik, aki, mint az általa alakított figura, szintén mindkét végén égette a gyertyát, és ez bizony meg is látszik rajta. Éppen ezért tűnik úgy, mintha a forgatókönyvíró Robert Siegel egyenesen ráírta volna Randy „the Ram” szerepét. Randyvel ellentétben azonban Rourke-nak valóban meghozhatja ez a film a nagy visszatérést, hiszen a fesztivál legemlékezetesebb alakítását nyújtotta, és nem én vagyok az egyetlen, aki számára érthetetlen, hogy ezt a zsűri miért nem méltányolta.
 |
| A legjobb női főszereplő díját Dominique Blanc kapta |
Nyilvánvaló persze, hogy egy olasz díjazottat össze kellett hozni, és sajnos az olasz filmekben egyetlen díjazható dolog volt: Silvio Orlando alakítása Pupi Avati filmjében az Il papà di Giovannában. Nem sok jó mondható el Patrick Mario Bernard és Pierre Trividic filmjéről a L’autre-ról sem, amely csak és kizárólag Dominique Blanc-nak köszönheti, hogy egyáltalán kíváncsi az ember a történet végkimenetelére. Nem véletlen, hogy ezt az alakítást is díjazta a zsűri. Dominique Blanc-nak sikerült megragadnia egy negyvenhét éves, önmagát és a boldogságot kereső nő végzetes bizonytalanságát önmagában és a szerelemben. A dekoratív, középkorú Anne-Marie-nak megadatna ugyan egy fiatal férfi szerelme, de ő, félve egy esetleges fiatalabb rivális felbukkanásától, elutasítja a házassági ajánlatot.
A nő balsejtelmei beigazolódnak, jön is „a másik”, ám korántsem olyan rivális, amilyenre számított. Anne-Marie lázas nyomozásba kezd, hogy megtudja ki is a vetélytársa, közben pedig egyre nyomasztóbb dolgok történnek vele, amelyek talán valósak, talán csak a képzelete fura játékai. Érdekes alaptörténet lenne ez, sok mindent ki lehetett volna hozni belőle, főképp Anne-Marie legfőbb démonával, öregedésével való szembenézését hangsúlyozva, ehelyett csak egy gyenge David Lynch-utóérzést kaptunk a rendezőpárostól.
 |
| Metaforikus, költői űrhajóstörténet a Paper soldier |
Első pillanattól fogva lenyűgözőek Alekszej German Jr. filmjének képi kompozíciói, nem véletlen, hogy két operatőrét Alisher Khamidhodjevet és Maxim Drozdovot Oroszlánnal jutalmazta a zsűri, csakúgy, mint a rendezőt, aki a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt vihette haza. A Paper soldier (Bumazsnij szoldat) a Szovjetunióban játszódik a hatvanas években, amikor a sztálini rezsim véget értével lazult némileg a rendszer szorítása és a hidegháború fagyos hangulata is felengedni látszott. Ez volt az a korszak, amikor a szovjetek mindent elkövettek azért, hogy végre embert is sikerüljön a világűrbe küldeniük.
 |
| Ifjabb Alekszej German az Ezüst Oroszlánnal |
Ám a kísérletezés nem épp veszélytelen tevékenység. A kutatásban részt vevő egyik orvos, Daniel Pokrovszkij (Merab Ninidze) nem csak saját egészségének hanyatlásával küzd, de azzal a komoly erkölcsi dilemmával is, hogy fel szabad-e áldozni emberi életeket „a magasztos cél” érdekében. Azzal, hogy barátként kezeli az asztronautákat, óhatatlanul még nagyobb felelősséget érez irántuk, és még jobban irtózik annak gondolatától, hogy bármelyikük is a kutatásuk áldozatává válhat. Nem véletlenül emlegeti a doktor állandóan, hogy „mintha égett hús szagát érezném” a tragédia be is következik. Daniel a lelkiismeret-furdalástól és kétségektől ugyanúgy őrlődik, mint attól a szerelmi háromszögtől, ami közte, felesége és egy másik nő közt alakult ki. A nagy érzelmek és kétségek mellé kicsit sok ugyan a klasszikusoktól vett idézet- néha az embernek az, az érzése, hogy szinte csak ezekből építkeznek a dialógusok. A zene és a képek pedig jól hozzák a nagy orosz pátoszt, amit, úgy látszik, a mostani rendezőgeneráció sem tud levetkőzni (vagy nem is akar). Miért is tenné, amikor mindezek ellenére a Paper soldier remek alkotás.
