– A múlt héten Balázs Béla-díjjal tüntettek ki. Gratulálok. Eddigi munkáid elismeréseképpen vagy konkrét filmért kaptad a díjat?

– Nem tudom, azt hiszem, eddigi „munkásságom”-ért kaptam, de fogalmam sincs, hogy ki találta ezt ki. Átvettem a díjat, s hazamentem, aztán ültünk otthon a Krisztával (Berzsenyi Krisztina díszlettervező, Nagy András felesége – a szerk.), hogy akkor most mi is van!? Egyikünk sem értette a dolgot.

– Mi vonzott az operatőr szakmához?

– Édesapám a televízióban dolgozott (Nagy Tibor rendező – a szerk.), és hatéves koromban elráncigált egy forgatásra. Ott kiszúrtam magamnak az operatőrt, és onnantól másban nem gondolkodtam: operatőr akartam lenni. Hogy tényleg az is legyek, abban sokat segített egy tanárom a Szent László gimnáziumban. Pap László megszállott figura volt. Elhatározta, hogy média- és vizuális művészetek terén általános ismereteket nyújt diákjainak, fotografálni, videózni és hanganyagot vágni tanított. Sokat köszönhetek neki, többször el tudtam menekülni a vágószobába a biológiaóráról. Aztán az érettségi után azonnal felvettek a főiskolára.

– Mi volt az első munkád? Az Öreg molnár és a szélmalom című Mispál Attila-film?

– Nem, egy nagyszerű háromperces etűd, melyet még gimnazistaként csináltunk. Egy autókiállításon egy pici videokamerára hatkilós súlyt rögzítettünk, hogy ne remegjen, s ezzel rohangáltam csillogó Mercedesek között. Ez volt a debütálásom.

– Már korai, főiskolás munkáid jelzik, hogy egyszerre van érzéked a lírához (Öreg molnár és szélmalom) és az akcióhoz (Altamira). Ez nagyjátékfilmes munkáidra is jellemző: a lírai pillanatokat hasonló érzékenységgel rögzíted (Balra a Nap nyugszik), mint amilyen erővel az akciókat (Közel a szerelemhez). Mégis: mit szeretsz jobban fényképezni?

– Nincs ilyen. Mint ahogy olyan sincs, hogy akkor neked most mi a stílusod. Valószínűleg ha valaki nagyon-nagyon konzekvensen halad a maga útján, akkor idővel azt lehet rá mondani, hogy van egyfajta stílusa. Például Storarónak van, de ő azért végigjárt sok mindent. Egy olyan pályakezdő operatőr, mint én, nem mondhatja, hogy ezt vagy azt jobban szereti, hanem el kell végeznie a munkáját. Ha épp akciójelenetet kell csinálnia, hát azt csinál.
Nem is tudom, mit szeretek legjobban csinálni. Közelit nagyon szeretek…

– A Balra a Nap nyugszik című filmen ez jól látszik…

– Jó dolog valakinek a szemébe nézni a kamerámmal. Azok a színészek, akikkel dolgozom, érzik, hogy ott állok a kamera mögött, a közeliken látszik a legjobban, hogy az operatőr és a színész közötti kapcsolat tényleg megvan-e.

– Vittorio Storarót említetted. ő lenne az az operatőr, akinek munkáira mintaként tekintesz?

– A múltkor egy hasonló kérdésre hirtelenjében azt válaszoltam, hogy Storaro és Khondji a legfontosabbak számomra, de aztán végiggondoltam: mondhatnék tíz másik operatőrt Robby Müllertől Sven Nykvistig…

– Ez érdekes, mert, mondjuk, Darius Khondji vagy Robby Müller aztán tényleg ég és föld…

– Igen, de mindkettő szenzációsan dolgozik. Az általam kedvelt operatőrök közös vonása, hogy tökéletesen együtt mozognak a történettel, nagyon határozott elképzelésük van arról, amit csinálnak, s nem alkusznak: amit célul tűznek ki, azt el is érik. Az ilyen operatőr a példaképem. Aki megy előre.

– Filmográfiádat böngészve azt találtam, hogy klipeket és reklámokat is csinálsz. Mi dönt, amikor elvállalsz-e egy ilyen munkát?

– Nem jellemző, hogy ilyesmiket csinálnék, négy-öt klipet és reklámot fényképeztem összesen. Ha két film között már nagyon-nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, ujjgyakorlatképpen kipróbálok új anyagokat, új technikákat.

– Ugyancsak a filmográfiádban találtam egy opuszt, mely kakukktojás számomra.

– A One Day Crossing húszonpárperces fekete-fehér film: a második világháború utolsó napjaiban játszódó történet egy magyarországi zsidó családról szól. A filmet 1999-ben egy New York-i lány, Joan Stein forgatta itt, Budapesten: a Columbia Egyetemen tanult rendezést, ez volt a vizsgamunkája. A film elképesztő utat tett meg: tavaly megnyerte a diák Oscart, majd végigtarolta az amerikai fesztiválokat, s most ott van a legjobb öt Oscarra jelölt rövidfilm között. Talán itthon is vetítik majd, ha előbb nem, hát a Titanic Fesztiválon.

– Legutóbb a Nexxt című filmben dolgoztál. Ennek, ellentétben korábbi munkáiddal, melyeket közönség és kritika is kedvelt, elég rossz visszhangja van. Pedig mozikban még be sem mutatták a filmet.

– Nem szeretem az erőszakot és a brutalitást, de mivel nem rendező, hanem operatőr vagyok, aki „alkalmazott dolgot” csinál, rá kellett hangolódnom a témára. Amikor Süsü (Schilling Árpád rendező – a szerk.) megkeresett, azt éreztem, hogy egy nagyon erős, impulzív alkat ő, akivel megértjük egymást, egy nyelvet beszélünk. A forgatás előtt rengeteg kérdésem volt felé, olyanok, mint mi az iránya ennek a történetnek, meg hogy igazából miről és kiknek szól? Süsünek pontos, határozott koncepciója volt, amit én a magamévá tettem, s ennek alapján csináltam meg a filmet. Az más kérdés, hogy egyetértek-e vagy sem a film elkészítésének ötletével. Valószínűleg nagyon sok operatőr otthon ülne, és malmozna, ha csak azt a filmet csinálná meg, amivel százszázalékosan egyetért.
A Nexxt mindannyiunk számára, mindenkinek a stábból egy fontos lépés. Igazából mind kezdő emberkék vagyunk ebben a történetben.

– Te is? Hisz a Nexxt már a harmadik nagyjátékfilmed.

– De 72-ben születtem, gyerek vagyok még. Abszolút szerencse kérdése, hogy már három nagyjátékfilmet csinálhattam. Ha annak idején nem keres meg véletlenül a Salamon Andris…
Azt hiszem, ez egy jó tempó. Mindamellett nem gondolom, hogy most hátradőlhetek, s csak várnom kell a telefonokat, mert annyira jó operatőr vagyok. Két film között el szoktam gondolkodni, hogy mi az, amit eddig csináltam, illetve próbálom technikailag fejleszteni magam. Nagyon technikaorientált szakma ez.

– Technikaorientált, de nem kizárólag technikáról szól. Hisz épp rólad mondják sokan, hogy ritka élénk vizuális kíváncsisággal bírsz, a filmek egyfajta kísérleti terepek (is) számodra. Minden munkádban kipróbálsz valami olyat, amit előtte nem használtál. Gondolok itt például az Angstban az ipari kamerára, vagy az Altamira gázgyári jeleneteiben a lámpák elé tett fóliák okán a zöld és a sárga színekkel való játékra.

– Igaz, érdekelnek a határok, az, hogy meddig tudok elmenni valamiben, de első lépcsőben soha nem technikai szempontból közelítek egy filmhez. Amikor először veszem kezembe a forgatókönyvet, nem azon gondolkozom, hogy milyen optikával, milyen nyersanyagra készül majd a film. Ehelyett megpróbálom értelmezni a történetet, illetve végiggondolni az összefüggéseit. Egyre inkább úgy gondolom, olyan képeket kell csinálnom, amelyek a történetet szolgálják, s nem önmagukban szépek. Nagyon rossz érzés, amikor kész a film, s azt mondják rá, nem túl jó, a képek viszont nagyon szépek benne. Ilyenkor szégyellem magam. A „szép képek” terepe a fotográfia. Az viszont egy másik műfaj.

Pápai Zsolt