Focirajongó vagyok, kevés a rokonlélek a filmes világban

Sok minden más jobban zavart annál a járványban, mint hogy ennyit csúszik a film. De persze fontos mérföldkő a film életében a bemutató, és jó dolog, ha az ember már túl van rajta, mert akkor már nincs dolga vele, leszámítva az interjúkat, de az már a kellemesebb része.

Mivel foglalkozol két film között?

Amikor nem csinálok filmet, elsősorban háztartásbeliként, családapaként, és egy cukrászda társtulajdonosaként funkcionálok. A feleségem viszi magát a cukrászdát, én a sütik kiszállítója vagyok. Itt is, ebben kávézóban, ahol beszélgetünk, gyakran feltűnök sütisdobozokkal megpakolva. Mondhatni a cukrászda a fő profilom, a filmezés a második.

Nagy Viktor Oszkár, Thuróczy Szabolcs és Ötvös András a forgatáson / Fotó: Bartha Máté

Miből jött az ötlet, hogy romantikus komédiát csinálj egy ultráról és egy terhes roma lányról?

Az ötlet az örökbefogadásból indult ki, volt egy dokumentumfilmtervem a procedúra bemutatásáról, elsősorban a várakozó szülők szemszögéből. Ez elég hamar vett egy nagy kanyart. Elbeszélgettünk róla a producerekkel, László Sárával és Gerő Marcellel, akik a cégük, a Campfilm révén nagyon otthon vannak a dokus világban. Nagyon izgalmas témának tartották, amivel érdemes foglalkozni, de jelezték azt is, hogy erről rengeteg film készül. Előadtam, hogy mi érdekel ebből a témából, és közben különféle őrült ötleteink támadtak. Az egyik az volt, hogy mi lenne, ha egy fociultra kerülne olyan helyzetbe, hogy megkérdezik tőle, milyen gyermeket szeretnének örökbefogadni. Az előzetes interjú végén ugyanis többek közt meg kell határozniuk, milyen nemű, milyen életkorú gyereket szeretnének. Az utolsó egy nem hivatalos kérdés: vállalnak roma gyereket is? Ezt azért kérdezik meg, mert a rendszer telítve van velük, és ha valaki hajlandó örökbefogadni roma gyermeket, akkor előrébb kerülhet a várakozási listán, ami ellenkező esetben akár öt éves intervallum is lehet.

Miért érezted érdekesnek ezt a szituációt?

Izgalmas, feszültségteli pillanat, amikor megkérdezik ezt a leendő szülőktől. Sokan vannak, akik nem gondolják előítéletesnek magukat a romákkal szemben, de amikor erre kerül a sor, igencsak elgondolkodnak rajta, hogy bevállalnának-e egy roma gyereket vagy sem.

És ebből a helyzetből egyenesen következett, hogy inkább játékfilm legyen, vagy kerestetek esetleg még alanyokat előtte a dokumentumfilmhez?

A doku az első pillanattól kezdve kemény falakba ütközött. Amikor elkezdtük a valódi kutatómunkát, akorra már eldöntöttük, hogy fikciós filmet fogunk csinálni. Elsősorban a fent említett okból, a téma dokumentumfilmes feldolgozásának gyakorisága miatt döntöttünk a játékfilm mellett, másrészt pedig az általam elképzelt koncepció megvalósításához nagyon sok engedély és hozzájárulás lett volna szükséges a hatóságoktól. Nem lett volna lehetetlen ezeket megszerezni, de nagyon nehézkessé tette volna az egészet. És volt benne egy személyes döntés is, mert szerettem volna váltani.

Fotó: Bartha Máté

A dokumentumfilmek után szeretted volna magad közönségfilmesebb irányban is kipróbálni?

Régóta megvolt bennem vágy, hogy újra fikciós filmet csináljak. Tulajdonképpen igen, valamilyen módon szerettem volna egy olyan filmet is csinálni, ami másfajta közönséghez is eljut, mint a korábbi munkáim.

A film másik központi témája a futballrajongás. Hogyan kötődsz a focikulturához?

Nem feltétlenül focis film ez, de abban a világban játszódik. A focinak sokféle aspektusa érdekel, a kultúrája és a történelme is. Egyszerre sport, szórakoztatóipar és biznisz. Önmagán túlmutató dolog, amiből jól ki lehet fejteni, mi zajlik éppen a világban. Én magam nagy focirajongó vagyok, amivel valahogy elég kevés rokonlélekre találok a filmes világban. A Manchester Unitednek drukkolok már vagy harminc éve, viszont nem vagyok egyetlen helyi klubnak sem a megszállottja, amit bizonyos értelemben sajnálok is, mert nagyon sok irigylésre méltó dolog van abban, ha valaki tartozik egy ilyen közösséghez. Nekem ez sajnos nem adatott meg, egy kisvárosban nőttem fel, a helyi csapat, a Gyöngyösi Spartacus pedig sosem került feljebb az NB3-nál. Abba a csapatba nem lehetett beleszeretni. Pedig nagyon erős identitástudatot ad, ha van egy csapatod, egy közösséged, lényegében egy baráti köröd, akikkel egy közös nevező tart össze, például lehet ez a lokálpatriotizmus is. Ebből a szempontból szerintem az ultra mozgalmat egyfajta civil mozgalomnak is lehet tekinteni, ha csak a pozitív oldalát vesszük.

Sikerült valaha megtapasztalnod a valódi szurkolói élményt?

Felkészülésként Bárány Marcival, a forgatókönyvíróval jártunk ki meccsekre az ultracsoportokkal, ilyenkor azért lehetett érezni, milyen erős adrenalin löketet tud adni a közös szurkolás.

Fotó: Bartha Máté

Ilyenkor mennyire láttad az ultra mozgalom árnyoldalát? Gondolok itt arra, aminek kapcsán a legtöbbet hallani róla, a rasszizmusra és az erőszakra.

A legtöbb durva dolog inkább beszélgetésekből derült ki. Amikor ott vagy velük, ezeket az árnyoldalokat nem tapasztalod meg, olyan mélységig nem is tudsz eljutni, ha nem vagy része ennek a közösségnek, nem vagy ott azoknál a helyzeteknél, amikor ez kibukhat. Azzal persze nem tudok azonosulni, amikor a lelátón megy a cigányozás, buzizás, zsidózás és egyebek. Olyankor lehajtod egy picit a fejedet és nézed a cipődet. De Az ultraság elég kettős dolog, van egy erős belső szolidaritás köztük, sőt, van olyan ultra csoport, ami minden évben gyűjt egy gyermekkórháznak, ezek mind értékek, de tény, hogy kifelé nagyon kirekesztőek.

Volt, amiben megváltozott róluk a korábbi elképzelésed?

Sokkal árnyaltabbá vált. Nekem is volt egy egyszerű elképzelésem arról, hogy milyenek, hogy balhés, szélsőjobboldali, rasszista figurák. A rasszizmus vádja alól nehéz felmenteni őket, de egyébként az ultra csoportokban sem mindenki azonosul ezzel. Van, aki zsidó származású, és nem énekli az MTK elleni meccsen az antiszemita rigmusokat. Az ultrákkal kapcsolatban az erőszakosság miatt is van egy nagy fokú előítélete az embereknek, sokszor okkal. Látod, hogy mennek a BKV-n a meccs előtt, veszélyesnek tűnnek, összehúzod magadat. De a filmben is megpróbáltuk megmutatni, hogy mit ad azoknak, akik a részesei: ez egy család, és ahogy az embernek is vannak családtagjai, akikkel nem feltétlenül ért egyet mindenben, mégis számíthat rájuk a nehézségek közepén.

Ha ennyire összezáró csoport, hogyan tudtatok elmenni velük meccsre, és rávenni, hogy meséljenek?

Nem szeretnek idegeneket beengedni, a médiát is nagyon kritikusan és távolságtartóan kezelik. Mi sem kerültünk nagyon közel hozzájuk, akikkel meccsre mentünk megfigyelőként, nem a belső hierarchia csúcsán álltak, de tök sok dolgot meséltek. Egyetlen súlyosabb figurával találkoztunk, aki a bűnözés határmezsgyéjén jár, bár nem feltétlenül az ultrasága miatt. Beajánlottak hozzá, nem tudtuk meg a nevét se, csak hogy délután ötkor ott fog beszélgetni egy kocsma pultjánál egy szőke lánnyal. Tőle tudtuk meg például, hogy a rendőrség gyakran próbál téglát beépíteni közéjük.

Gombó Viola Lotti és Ötvös András / Fotó: Bartha Máté

Volt konkrét helyzet az ultráktól hallott történetekből, amit felhasználtatok a forgatókönyvben?

Mindegyik szituációnak volt némi valóságalapja, de egy-az-egyben nem kerültek bele. Például amikor Gyulának a barátai visznek egy terhes lányt, hogy majd megszüli nekik a babát, szintén abból jött, hogy mennyire segítik egymást hasonló élethelyzetekben. A lelátókon zajló dolgokat is próbáltuk minél valósághűbben ábrázolni.

Hogyan választottátok ki Ötvös Andrást Gyula szerepére?

A forgatókönyv írásakor alaptétel volt, hogy hihető legyen a változás, amin Gyula átmegy. Ez nagyon fontos volt, mert ha egy ilyen szélsőséges figurából indulsz ki, elég nehéz eljutni egy olyan végpontra, ami a filmben is van. Kulcskérdés, hogy ki játssza ezt a szerepet. Ötvös Andris, azon kívül, hogy egy zseniális színész, azért is tűnt jó választásnak, mert tudta ellensúlyozni a karakter kezdeti antipatikusságát. Andris megjelenése nem a legádázabb, és járható útnak tűnt, hogy fogunk egy nagyon szimpatikus, megnyerő srácot, mint ő, előbb megcsináljuk egy kemény figurának, a végére pedig eljuttatjuk egy olyan karakterhez, aki egy kicsit közelebb áll a valódi személyiségéhez. Ráadásul Andris nagyon jól passzol ehhez a műfajhoz, valósággal lubickolt a jelenetekben. Azt gondolom, hogy ő volt a legjobb választás.

Hogyan hoztátok létre ezt a kemény figurát?

Andrissal is jártunk meccsre, összehoztuk egy ultrával is. Fontos volt, hogy legyen valódi élménye erről a világról. Elküldtem az összes fellelhető filmet, ami ultrákról szól és rengeteg könyvet, tanulmánykötetet, amikből szorgalmasan felkészült. Fizikailag is odette magát, több mint fél évig edzett rá.

A Kinizsi Black Army legváratlanabb tagja számomra Hajdu Szabolcs volt. Honnan jött az inkognitóban szurkoló figura és miért őt kértétek fel hozzá?

Szerintem Szabi nagyon jó színész, már más filmekben is bizonyította ezt. Mindenképpen egy atipikus szereplőt kerestünk ehhez a figurához, egész egyerűen a foglalkozásából kiindulva. A karakternek van valóságos alapja, egy magasan kvalifikált, felső értelmiségi, aki ráadásul a bíróságon dolgozik. Ilyenekkel is abszolút lehet találkozni a lelátókon. Megdönti azt a hiedelmet, hogy az ultrák egy homogén massza, hogy csak egyetlen társadalmi csoport alkotja őket, a valóságban sokféle hátterű embert bevonz ez a szubkultúra. A valós változata persze nem jár verekedésekre, pont a munkája miatt, de nem veri nagydobra, hogy hétről hétre kimegy ordibálni a lelátóra.

Nagy Viktor Oszkár és Gombó Viola Lotti a Magyar Mozgókép Fesztiválon / Fotó: Magyar Mozgókép Fesztivál

A béranyának fogadott Lüszi szerepét Gombó Viola Lotti kapta, akit először láthattunk mozifilmben. Hogy találtatok rá?

Lüszit volt a legnehezebb megtalálni. Egy intézetben nevelkedett, fiatal, terhes roma lány volt megírva a forgatókönyvben. Van egy-két ismertebb név, de sajnos összességében elég kevés itthon a roma színész, főleg ebben a korosztályban. Első körben az volt az elképzelésünk, hogy keresünk egy autentikus arcot hozzá, nem baj, ha nincs színészi tapasztalata, csinálunk egy nagy, országos castingot. Kerestük Facebookon, elmentünk vidékre, még otthonokba is. Akadtak izgalmas jelöltek, de egész egyszerűen kiderült, hogy ezeket a jeleneteket egyikük sem tudta megoldani. Nem azt mondom, hogy ez egy dogma, de ha civil szereplőt választasz a filmedhez, akkor egyszerűen rá kell írnod a szerepet. Nekünk viszont nagyon precíz forgatókönyvünk volt, ami ezt nem bírta volna el. Nagy szerencsénk volt, amikor a castingosunk hozott egy fényképet Violáról, és mondta, hogy harmadéves a színművészetin, addig nem is néztünk abba az irányba. Behívtuk castingra, és kiderült, hogy nemcsak szép, hanem ügyes is, improvizációt csináltunk, ahol egy intézetis lányt kellett alakítania. Nagyon természetesen viselkedett, a kamera is nagyon szerette. A hab a tortán, amiről előtte nem is tudtunk: Andrissal már játszottak egy darabban, ráadásul egy komédiában, így most is könnyedén egymásra tudtak hangolódni.

Violával kerestetek mintákat Lüszi karakteréhez?

Andrishoz hasonlóan Violának is szüksége volt egy felkészítő körre. Elmentünk gyermekotthonokba, a várandós kiskorúak otthonába is. Órákat töltött ott beszélgetéssel, táncórát is tartott a lányoknak. Ebből sok mindent összecsipegetett, abban is tudott segíteni a jelmeztervezőnek, hogy hogyan öltözködnek, milyen tetoválásaik vannak a Lüszihez hasonló helyzetű lányoknak. Viola egy kicsit idősebb, mint akit játszik, de amikor az ember elmegy egy ilyen otthonba, leesik az álla, sokszor már a 15 éves lányok is érett nőnek tűnnek, így szerintem ez a filmben is működik.

A film egy teltházas meccsel indul. Melyik stadionban vettétek fel és milyen volt leforgatni ezt a jelenetet?

Ez egy vadiúj stadion, ami a forgatáskor készült el, így mi voltunk az elsők, akik birtokba vették. Nehéz dolgunk volt, egy stadionbeli forgatás gyártás technikailag komoly meló. Nagyon sok ember kell hozzá, de annyi statisztát nem tudsz összeszedni, hogy megtöltsd velük az egész lelátót. Muszáj volt digitálisan megsokszorozni őket az utómunka során, de ez remélhetőleg nem feltűnő a filmben. Ehhez pontosan le kellett mindent storyboardozni, kitalálni, hogy éppen melyik része látszik a lelátónak. Költségvetési szempontból is fontos volt, mert ha épp belátszik még egy csücsök, az lehet, hogy több millió forinttal többe kerül. Viszont fontos tapasztalat volt, ha még egyszer hasonló kaliberű jelenetet kéne forgatni, akkor magabiztosabban állnék neki.

A Becsúszó szerelem stábja a díszbemutatón / Fotó: Becsúszó szerelem Facebook-oldal

Volt egy másik tömegjelenet is, amikor az ultrák egy rivális csapatnak esnek neki az alagútban. Kihívás volt egy ilyen sokszereplős akciójelenetet megcsinálni?

Ezt ustawkának hívják, ilyenkor előre megbeszélt, elhagyatott helyeken találkoznak a rivális csoportok, hogy a meccs előtt összemérjék az erejüket. Megvan a saját szabályrendszere: csak azonos létszámmal lehet egymásnak esni, megállapodnak abban, milyen eszközöket lehet használni, és aki a földre kerül, azt már nem lehet bántani. Korábban már csináltunk kisebb akciójeleneteket, de ekkora léptékűt még nem, rengeteg dologra oda kellett figyelni, főleg, hogy senkinek se essen baja. Szerencsére a filmkészítés csapatmunka, volt kaszkadőr szakértő, aki segített a koreográfiában. A filmben pár perc, de eltököltünk vele 2-3 napot. Rengeteg időt vesz igénybe, hosszú minden egyes felvételre való ráállás, és ha valaki mondjuk rosszul ugrott, vagy a kamera döccent, vehetjük újra.

Melyik az a pontja a forgatásnak, amire legszívesebben emlékszel vissza?

Nagyon jó volt például az uszodában forgatni a terhestornát. Azt mindenki élvezte, elsősorban Tenki Rékának köszönhetően, aki az oktatót alakította. Ezt a felspanolt, extrém karaktert ő is valóságból merítette, mert akkor volt terhes a második gyermekével, és forgatás előtt elmentünk közösen egy hasonló tornára vele, Violával és Andrissal együtt. A felvételkor szinte porondmesteri szerepkörben működött, ami nagyon jól megadta a ritmusát a forgatásnak. A vízben nagyon nehéz úgy forgatni, hogy ráállunk erre vagy arra a snittre. Egyszer csak elengedtük a dolgot, Rékával megbeszéltem, hogy mik azok a kulcsmondatok, amiknek mindenképpen el kell hangzaniuk, de egyébként használja azt az élményt, amit átéltünk. Tulajdonképpen a kezébe vette és ő irányította a szituációt, nekünk meg egy kicsit olyan volt, mintha dokumentumfilmet készítenénk.

Címlapfotó: Nagy Viktor Oszkár / Fotó: Bartha Máté