A barátnőkkel tartott rendszeres filmezésekkor a Pasik és csajok, a Csaj nem jár egyedül, a Kegyetlen játékok, a 10 dolog, amit utálok benned és hasonló kultstátuszba került romkomokat néztünk, aztán elkezdtek becsúszni melléjük a tinihorrorok. Nem azért, mert a műfaj szerelmesei voltunk, vagy szerettük a vér látványát, esetleg mert jókat olvastunk róluk a Bravóban, hanem Freddie Prinze Jr., Ryan Philippe, Katie Holmes és Sarah Michelle Gellar miatt. Végülis ezeknek a filmeknek a marketingje nekünk szólt, unatkozó és elkényeztetett tiniknek, akik a kertváros védőburkában éltük problémamentes életünket. A slasher filmek ezt az idillt és nyugalmat rázták fel és töltötték meg félelemmel és vérrel.
Wes Craven három évtized alatt háromszor újította meg a horror műfaját (Az utolsó ház balra, 1972, Rémálom az Elm utcában, 1984, Sikoly, 1996), filmjeinek visszatérő témája az amerikai középosztály konzervatív családmodeljének felforgatása és a kertvárosi miliő megbolygatása, mindezt pedig a józan ész és az őrület, az ébrenlét és az álom, a valóság és a fikció összekeverésével éri el. Az utolsó ház balra című filmben pszichopata gyilkosok kínozzák a tinédzser főhősöket, a Rémálom az Elm utcában főgonosza a rémálmokból lépett elő a kisváros békés utcáira, a Sikolyban pedig már a filmek inspirálják a gyilkosokat.
Mi a kedvenc horrorfilmed?
Az 1996 decemberében bemutatott Sikoly úgy lett a slasher zsáner egyik legkiemelkedőbb darabja, a neo-slasher hullám megteremtője, hogy Craven és a forgatókönyvíró Kevin Williamson a filmet a műfaj legnagyobb kliséiből építette fel, de közben dekonstruálta azokat, és egy jó adag (ön)iróniával tálalta újra. Ám a meta vonal nem a Sikolyban tűnik fel először Craven életművében. Már a Rémálom az Elm utcában hetedik részében, Az új rémálom – Freddy feltámadban (1994) is van egy metacsavar: ebben a részben Wes Craven önmagát alakítva írja és rendezi az újabb Rémálom-filmet, melyben a képernyőről a való világra szabadul Freddy, és az új film készítői válnak a prédájává.
A Sikoly ismertsége a Rómeó és Júliával vetekszik, de azért idézzük fel miről szól: Woodsboro nyugodt kisvárosában egy kettős tinédzsergyilkosság történik, éppen egy évvel azután, hogy a főhős Sidney anyját megölték, a gyanúsított pedig a nő szeretője, aki a halálbüntetését várja a börtönben. A gyilkos ismertetőjele egy fehér szellemmaszk, egy fekete lepel, és hogy telefonon riogatja áldozatait, mielőtt végezne velük. A gimi igazgatójával folytatódik a mészárlás, majd szép lassan Sidney és a barátai is sorra kerülnek, a gyanú pedig Sidney barátjára terelődik. Aztán ott van még a szenzációhajhász riporternő és a kicsit töketlen ifjú rendőr is: egyikük arra hajt, hogy a legszaftosabb információkat szolgáltassa a közönségnek, a másik pedig minden erejével védeni próbálja a fiatalokat.
Egyszer örülök annak, hogy szűz vagyok
A Sikoly nyitójelenete az egyik legemblematikusabb horror-szekvenciák egyike. Egyrészt megidézi a Psychót azzal, hogy elhiteti velünkk, Drew Barrymore karaktere lesz a főszereplő. Még meg is kedveljük a feszültséget mesterien fokozó 12 perces jelenetben, így komoly súlya van annak, hogy a gyilkos áldozatává válik. Másrészt meta szinten arról szól, hogy a szereplőkkel való azonosulás mellett végülis azért nézünk horrorfilmet, mert rettegni szeretnénk és vért akarunk látni.
A filmben a tinihorrorok összes tipikus figurája feltűnik: a szűzlány Sidney (Neve Campbell), a filmőrült geek Randy (Jamie Kennedy), a kacér szőke csaj, Tatum (Rose McGowan), a szépfiú Billy (Skeet Ulrich) és a dilis Stu (Matthew Lillard). A Sikoly szereplői ismerik a horrorfilmek működését, amire folyamatosan reflektálnak és olyan klasszikusokból idéznek, mint a Psycho, a Halloween, a Szalagavató, a Bárányok hallgatnak vagy a Carrie. Így a film a valóság és a fikció között ugrál: Sid és Billy első jelenetében arról beszélnek, hogy a kapcsolatuk televízióbarát, és kimarad belőle a felnőtt tartalom; majd a finálé előtt azon vitáznak, hogy „Ez az élet. Ez nem egy film”, mire Billy azt feleli: „Ez az egész egy hatalmas film. Csak nem te választod a műfajt.” Épp csak az hiányzik, hogy Billy a kamerába kacsintson, amit Michael Haneke meg is tett egy évvel később, a Furcsa játékban.
A mindentudó szereplő a videótékában dolgozó Randy, aki a horrorfilmes gondolkodásával kezdettől fogva jól spekulál a gyilkos kilétéről, a finálé előtt még a horrorfilmek három alapszabályát is felsorolja a házibuli résztvevőinek (és a nézőnek), amiket rendre megszegnek a fiatalok: “1. Sose szeretkezz! A szex maga a halál, 2. Ne igyál és ne drogozz, 3. Soha ne mondd, hogy rögtön visszajövök.”
A film nem csinál pszichókat, csak kreatívabbá teszi őket
Szellempofa valós ember, nem egy rémálomból előpattant gyilkos, nem szörny és nem zombi. Még ő is folyamatosan reflektál horrorfilmekre, sőt, horrorfilmes kérdésekkel játszik áldozataival, akik ha jól felelnek, megúszhatják élve. Így a véres jelenetek mellett legalább olyan maradandóak a telefonhívások, az áldozat hosszas, szadisztikus kínzása, ami mind a négy Sikoly-filmet jellemzi.
A film fináléjában kiderül, hogy valójában nem egy, hanem két gyilkos van, és még akkor is fikciós elődeikre hivatkoznak, amikor Sidney meg akarja tudni, mi okuk volt ölni: „Nem hiszek az indítékban. Norman Bates-nek volt? Tudjuk miért szerette Hannibal Lecter az emberhúst? Nem hiszem! Úgy sokkal félelmetesebb, ha nincs indíték.” Egyikük ad ugyan egy reális (a sorozatgyilkosoknál folyton felmerülő) magyarázatot, de még ő maga is kifigurázza ezt, míg másikuk az érzékenységére és a stresszre hivatkozik, hogy felmentve őket meg lehessen csinálni velük a folytatást. Győzelmüket arra alapozzák, hogy a final girl (itt Sidney), akinek egyik tulajdonsága a slasher-szabályok szerint az, hogy szűz, már elvesztette szüzességét. A legtöbb horrorban ez tényleg a halálát jelentette volna, de miért pont ezen a műfaji szabályon ne csavarna egyet Craven?
Ne ölj meg, benne akarok lenni a folytatásban
A Sikoly hatalmas siker volt a kritikusoknál és a mozipénztáraknál is, a Sikoly-álarc pedig visszatérő halloweeni jelmez lett. A film úgy gúnyolta ki és értelmezte újra a slasher kliséit, hogy közben teljesen a műfaj keretei között tudott maradni. Új lendületet adva a zsánernek, olyan nagy sikerű szériák születtek, mint a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, a Végső állomás vagy a Horrorra akadva. A meta-vonal, az önreflexió szinte kötelező elemévé vált a horrorfilmeknek, sőt átkúszott más műfajokba is: így született meg a Már megint egy dilis amcsi film, ami a tini romkomok kliséit figurázta ki.
Az első Sikoly-filmet három folytatás követte: a másodikban csúcsra járatták az önreflexiót, behozva többek közt a folytatások minőségét, a színesbőrűek horrorfilmes szerepét, és persze a valós események filmes feldolgozását. „A folytatások tették tönkre a horror műfaját” – jelenti ki Randy, aki a második részben már filmszakos egyetemistaként ad egy metapofont a Sikoly 2. létezésének.
A harmadik Sikoly-filmben Hollywood és annak korrupt működése lett a célpont: a horrorfilmek egyik emblematikus színésze, Lance Henriksen (A bolygó neve: Halál, Alkonytájt, Pumpkinhead: A bosszú démona) producerként jelenik meg, aki Sid anyját ifjú színésznőként ismerte meg, és nagyhatalmú fejesként ki is használta a helyzetét. Ez a párhuzam ma, a Harvey Weinstein-botrány után egészen új megvilágításba kerül.
A sokszoros film-a-filmben nyitánnyal induló negyedik rész nemcsak folytatás, hanem remake-ként is értelmezhető: 14 évvel az első etap után készült, az első Sikoly-film karakterei felnőttek, helyüket a fiatalok vennék át, akik újrajátsszák az első rész forgatókönyvét, és új lány vágyik a final girl címére is. Ezt Sidney sem hagyja szó nélkül és mindannyiunk nevében beszél: “A feldolgozások első szabálya, hogy ne baszakodj az eredetivel.”
Tavaly bejelentették az ötödik Sikoly-filmet is, melyben a korábbi négy film túlélői, Neve Campbell (Sidney), Courteney Cox (Gale Weathers) és David Arquette (Dewey Riley) is visszatér, ami elég biztató egy sokfilmes franchise-tól. A sztoriról egyelőre nincs szó, csak annyit tudunk, hogy a Sikoly-franchise újraindítását tervezik az alkotók. Egy valami biztos: a gyilkosok felcserélhetők, de a maszk örök.
