A Viennale határozott álláspontot képvisel azt illetően is, mit értékel bemutatásra érdemesnek az év fesztiválsikereiből. A versenyszekció nélküli fesztivál motivációt talán épp ez rajzolja ki legélesebben; a hangos premierektől egy lépéssel hátrébb gyűjti össze mit nem érdemes kihagyni az adott év filmjei közül. Az erős szelekciós szemléletet tükrözi például, hogy míg a korábbi években a cannes-i nyertes szinte kivétel nélkül bekerült a fesztivál programjába, idén kimaradt a Titán.
A Viennale különlegessége abban áll, hogy sok más fesztivállal ellentétben még nem tett le arról, hogy koncepciózus válogatásával összefüggéseket mutasson meg kortárs filmek között, számos retrospektív programja pedig a fesztivál szellemiségének fontos művészek életművét teszi láthatóvá. Nem irányzatokat vázol fel vagy követ végig, inkább asszociatív kapcsolatokat, tematikus érdeklődéseket tesz egyértelművé a filmek egymás mellé állításával.
Egy barlang mélyéről a tehénperspektíváig
Idén a fesztivál gerincét olyan filmek adták, amelyek természet és ember viszonyáról szólnak. Hogyan élünk a természetben, a természettel, hogyan ismerjük meg és teszünk kísérletet a meghódítására.
Historya ni Ha
A Viennale olyan visszatérő kedvencei, mint Lav Diaz vagy Apichatpong Weerasethakul már korábbi filmjeikben is különleges érzékkel használták a természet kifejező erejét, legújabb munkáik pedig idén is helyt kaptak a fesztivál programjában. Diaz új, Historya ni Ha című filmje mélyen humanista, a Fülöp-szigeteki rendezőre jellemző véres, kilátástalan, politikai disztópia helyett, egy rendszerkritikus, reményvesztett hasbeszélő költő vándorlását láthatjuk, akihez útközben csatlakozik egy apáca, egy társadalmi helyzete miatt prostitúcióra kényszerülő nő és egy, az aranyláz jegyében világgá menő kamaszfiú. A film kitartott nyugalma teret enged az özönvízszerű esőn való elmélázására, a háttérben halkan nyüzsgő tehenek megfigyelésére, ritmusa pedig lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljünk az utazás képtelen küzdelmeinek megértéséhez. Az utazás a változás után való vágyakozás, az elérhetetlen úticél rendkívüli direktséggel üt szíven.
A természet transzcendáló ereje, a hozzá kötődő rítusok és a belőle fakadó erők Apichatpong Weerasethakul Memoria című filmjében ezúttal Thaiföld helyett Kolumbiában mutatkozik meg. Bár Tilda Swinton szerepeltetése sokakból ellenérzést váltott ki, jelenléte nem vált túl dominánssá. Ahogyan a színésznő karaktere, Jessica közösségre talál Kolumbia és a világ emlékezetével, úgy olvad bele a nemzetközi szupersztár Weerasethakul egyszerre tiszta és titokzatos vizuális világába. Ebbe a világba jelként érkezik egy váratlan hang, ami szinte kísérti Jessicát, és végül egy olyan helyre vezeti el, aminek a körülírására a thai rendezőn kívül csak kevesen képesek. A nagyívű spirituális jelentés mellett a film direktebb értelmezésekre is nyitott marad; a mások emlékeihez való hozzáférés szép metafora a filmre, amit a film misztikuma még jelentőségteljesebbé tesz.
Il buco
A hangok és zeneiség egy egészen különleges példája Michelangelo Frammartino új filmje, az Il buco is. Jóllehet a rendező legutóbbi nagyjátékfilmje óta több, mint tíz év eltelt, a rendező természet iránti érdeklődése mit sem változott. Az Il buco párhuzamosan követi nyomon egy magashegyi marhapásztor életét és egy barlangászcsoport expedícióját a hatvanas évek Olaszországában. Párbeszéd alig hallható, viszont a teheneket összeterelő hívószavak és a barlangban visszhangzó kiáltások egyedi hangzásvilágot adnak a filmnek.
A formai visszafogottsághoz képest kontrasztosan gazdag és fantáziadús audiovizuális fogalmazás mellett az Il buco újszerűen közelít a történelmi film műfajához. Mikrotörténelmet mutat kellő távolságtartással; totálokban, messziről figyeljük a megérkező barlangászokat, közelről csak a haldokló marhapásztor arcát látjuk. A barlangban ereszkedő kutatók precizitása, a barlang felfedezéséhez szükséges technikai vívmányok különleges feszültségben állnak a felszínen a haldokló férfi fizikai leépülésével, a hatékony csapatmunka a beteget ápoló férfiak érzékeny törődésével. Frammartino tartalmas asszociatív térben gondolkodik arról, hogy mi mindenre képes az ember, mit jelent az előre, a nagyívű gondolatok mellett pedig némafilmeket idéző, frappáns vizuális humorral nyűgöz le újra és újra.
Cow
A fesztivál egyik legnagyobb meglepetése Andrea Arnold Cow című filmje volt. Az angol rendezőnő eddig lüktető szociodrámákban vizsgálta a brit és amerikai fiatalok problémáit, például legutóbbi, Magyarországon is széles körben ismert American Honey című filmjében. Ehhez képest nem várt fordulat, hogy Arnold legújabb műve egy tehén életét követi végig, az állat perspektívájából. Nem csupán megfigyelésre törekszik, tudatosan kiemel és dramatizál; a manipulatív vágás és a zenei betétek kifejezetten lendületesen kapcsolják össze a dokumentumfilm felvételeit egy érzelmes élettörténetté. A rendező hisz a tehén emlékezésre való képességében és jövőről való tudatában, így filmje nem egyszerűsödik politikai üzenetté vagy életmódpropagandává.
Tinik, kamaszok, fiatal felnőttek
A fesztiválsikerek mellett a fesztivál ebben az évben nagy érdeklődéssel fordult a fiatalok történeteit bemutató alkotók felé. Ezek közül a Magyarországon októberben bemutatott Bachmann tanár úr és az osztálya című dokumentumfilm osztotta meg leginkább a közönséget. Egy multikulturális iparváros általános iskolájának hétköznapjait követi, egy olyan osztályra fókuszálva, amit egy különlegesen karakteres tanár, Herr Bachmann tart össze. A film körüli diskurzusban felmerült az a kritika általános iskolai és gimnáziumi tanárok részéről, hogy miért nem látjuk Bachmann nehézségeit, miért nem utal semmi az azt megelőző útra, hogy az osztályban a gyerekek a bizalmukba fogadják.
Bachmann tanár úr és az osztálya
Bár a tanár karrierjének ez az aspektusa valóban nincs kidomborítva, a film egyértelműségre törekvő, egyenes stílusával ennél sokkal izgalmasabb kérdések felé vezet. Szükséges-e egy ilyen erős, enyhén exhibicionista karakter a közösségteremtéshez? Hozzátartozik-e a közösségben létezéshez, a közösség vezetéséhez a kivételezés gyakorlata? Mennyire kell elfojtania egy tanárnak egyéni szimpátiáit, miközben a gyerekeket nyíltságra és őszinteségre neveli? Ezeknek, és még sok más kérdésnek enged teret a film, finoman követve a tanár érdeklődését, de mindig a gyerekeken, és áttételesen a mögöttük álló közösségen tartva a fókuszt.
A fiatalság problémái és a feléjük támasztott kihívások felé fordul az Olaszország iskolásait jövőjükről, álmaikról, terveikről faggató Futura is, illetve olyan fesztiválsikerek, mint a Crai nou vagy a Petite Maman. A róluk szóló filmek bemutatása mellett nagy figyelmet kaptak a generációjukról, privát élményeikről mesélő fiatal alkotók is. Ekaterina Selenkina Detours című filmje líraian mutatja be Moszkva utcáit, statikus, távolságtartó képeivel szinte észrevétlenül rajzolja fel egy közösség politikai és szociológiai térképét.
Beatrix
Ennél direktebb, de szintén egy kortárs közeg tapasztalatait összegző film a Beatrix. A címszereplő fiatal lány ideiglenesen beköltözik egy házba, ahol aztán porszívózsáktisztogatással, sütősúrolással, babrálással és szöszmötöléssel tölti a napjait. Bár a film nagyon erősen illeszkedik a kilencvenes évek hangulatát imitáló, a szenzualitásnak mindent alárendelő filmek trendjébe, különleges erővel mutatja meg a gyerekkor és a felnőttkor közötti, olykor végeláthatatlan átmenetet. Beatrix semmitevésével a középosztálybeli gyerekek életéből fájón hiányzó elmerengést, a legnemesebb értelemben vett unatkozást pótolja be, azt az állapotot, amiben egy szőlőszem egy pillanatra a világon a legérdekesebb dologgá válhat.
Visszaemlékezés, felfedezés vagy meglepetés
Terence Davies monografikus retrospektíve mellett számos más program is lehetőséget adott arra, hogy ne csak az év legjobb filmjeit, hanem klasszikusokat és ismeretlen műveket is felfedezzünk. A szellemtudományokban, különösen a német romantika történetében jártas fiatal olasz rendező, Fabrizio Ferraro elmúlt években készült filmjei, az Ausztriában született, New York-i kurátor Amos Vogel születésének századik évfordulóját ünneplő válogatás, Segundo de Chomón némafilmjei és Sara Gómez kubai rendező munkái is önálló programblokkot alkottak.
A leginkább a Cinema 16 nevű New York-i filmklub és a New York-i Filmfesztivál társalapítójaként, valamint a Film as a Subversive Art szerzőjeként ismert, bécsi születésű Vogel alakja és munkássága a mai napig nagy hatással van a filmművészetről való gondolkodásra. Születésének századik évfordulóján számos vetítéssorozattal emlékeztek meg róla, ezek közül az egyiket pedig a Viennalén rendezték meg. A fesztivál hat különböző hátterű és érdeklődésű kurátort, többek között például Nicole Brenezt és Kim Knowlest kérte fel, hogy gondolják át, mit jelent ma számukra a filmi szubverzivitás, és ebben a szellemben állítsanak össze filmprogramot a Viennale közönsége számára. A végeredmény egy szerteágazó, inspiráló sorozat lett, ami lehetőséget adott arra, hogy radikális japán, libanoni és argentin filmeket nézzünk, és végiggondoljuk, hogy különböző társadalmi és politikai rendszerekben mit jelent felforgató filmet csinálni. A program a Filmmúzeumban még a fesztivál után is műsoron marad, így azok, akik a Viennalén lemaradtak róla, még felfedezhetik a szubverzivitás lehetséges értelmezéseit.
Train Again
A Viennale gazdag programjában érdemes tehát elkalandozni, a követhető tematikus irányvonalak és retrospektív vetítések mellett pedig még egy-egy személyes kedvencre vagy felfedezésre is jut idő. Peter Tcherkassky legújabb filmje, a Train Again vetítésére például nincs is alkalmasabb hely egy filmfesztiválnál. A képek és történetek kavalkádjában szinte megtisztító erővel ragad el, sebesen száguld végig a képzeletünkön. A Viennale közegében igazán átélhetővé válik Tcherkassky filmművészettel való viszonya, egyszerre idézve fel a Lumière testvérek és Kurt Kren munkáit.
A filmek sokasága, a bőséges választék persze sok esetben a fesztivál kárára válik. Nehéz a választás a sok különleges programajánlat közül, a filmek utáni beszélgetések sietősek, a nagy fesztiválsikerek gyakran elvonják a figyelmet az izgalmasabb, máshol csak nehezen hozzáférhető munkákról. Az ötvenkilencedik Viennale ezzel együtt is sajátos maradt, egyéni stílusú közeg a sikerorientált, sztárokra fókuszáló nagy fesztiválok között.
A hatvanadikon is ott a helyünk.
