A korábban már méltatott Odya párfilmjeként is felfogható a spanyol Chus Dominguez The Price of the Dowry (A hozomány ára) című munkája, mely mind hosszban, mind megközelítésben hasonlít az előbbihez. Itt egy spanyol halászfalu mindennapi életének láthatjuk képeit, az orosz filmhez hasonlóan kizárólag a képek erejére támaszkodva, szöveg nélkül. Míg azonban az Odya az ismeretlenhez, a megmagyarázhatatlanhoz nem nyújt segítséget és meghagyja a megmutatott világot a maga logikátlan szépségében, addig a The Price of the Dowry éppen azért tud szöveg nélkül is működni, mert a bemutatott világ nyilvánvaló problémája legjobban vizuálisan ragadható meg. A narráció és a szereplők kommentárja csak túlmagyarázná azt, amit a képek tökéletesen visszaadnak: hogyan feszül egymásnak a tengeri halászat kemény, de emberi rituáléja és a feldolgozóipar embertelen hatékonysága. A precíz szakértelemmel kifogott halak a gyárban különböző geometriai formákba tornyosulva töltik ki és tagolják a képeket. A gondos képi komponálás, a szép képek magukban hordozzák a halászfalu elembertelenedését.
Csak a megörökített világ szempontjából tartozik a latin filmekhez Alina Teodorescu német-román koprodukcióban készített Heaven című filmje, mely a kubai fiatalok szubkultúráját igyekszik feltérképezni bő másfél órában. A filmmel párhuzamosan halad előre a helyszíneken egy 50-es években gyártott citromsárga Moszkvics, mely bizony gyakran lefullad, és ilyenkor a goromba sofőr a film szereplőit utasítja, hogy tologassák az autót előre-hátra, amíg az öreg motor ismét beindul. Szép metaforája ez az ismeretlen területen felfedezőútra induló dokumentumfilmesnek és a filmezést újra meg újra megakasztó tényezőkkel szembeni küzdelemnek.
Maga a film a kubai fiatalok életmódját mutatja be, a szegénységet, a munkához való ambivalens viszonyukat, továbbá az egyszerre több tucat nővel flörtölgető fiúk félelmét, hogy otthon dolgozó barátnőiket elcsábítják a gazdag öreg „gringók”. Közben a pénznek és biztos egzisztenciának bizony gyakran elcsábuló lányok éppen a jó szexet jelölik meg egy kapcsolat legfontosabb összetartó tényezőjének. Ilyen, és ehhez hasonló kisebb-nagyobb ellentmondásokra derül fény a filmből, melynek autentikus zenéjét éppen a szereplők szolgáltatják.
A helyi zenekar két énekese komoly művészetfilozófiai eszmefuttatások során meséli el azt az alkotói folyamatot, mely során az utcán látott vagy átélt események dalaik témájává válnak. Látjuk a gringót, ahogy randevúzni viszi a nálánál jó 30 évvel fiatalabb helyi szépséget, majd a kamerát a hátsó ülésen szállító Moszkvicsba száll be egy fiú, és elmeséli, hogy lecsapták a kezéről a nőjét, végül magát a dalt is meghallgathatjuk ugyanebben a témában. Kép, szöveg és zene egymást erősítve mutatja meg egy társadalmi rend mozgatórugóit, egyéni sorsokon keresztül jutunk el az egész közösségre jellemző átfogó képhez, a film pedig ezzel párhuzamosan vezet el a zárlatként tökéletesen működő fesztivál képeihez, ahol a szereplők valóban egy nagy tömeggé állnak össze és hallgatják a számukra oly kedves kubai zenét.
Végül essék néhány szó az idei Mediawave talán legizgalmasabb alkotásáról, José Padilha Bus 174, című filmjéről. A Rio de Janeiro egyik buszát elrabló és a túszokkal egyetemben néhány órára országos médiasztárrá váló utcagyerek történetét dokumentáló film Hitchcock mesterműveit megszégyenítő pontossággal adagolja a feszültséget, ami dokumentumfilm esetén nem kis bravúr. A film - miközben áttekintést nyújt a riói utcagyerekek helyzetéről és a főhős rövid, de szenvedésekkel teli élettörténetét is elmeséli - magát a túszdrámát dokumentálja a helyszínre érkező tv-csatornák felvett anyagai, valamint az érintettek visszaemlékezései segítségével.
Annak ellenére, hogy egy megtörtént esemény utólagos rekonstrukciója zajlik, a film képes pillanatról-pillanatra adagolni az információkat, és így 120 percen keresztül izgalomban tartani a nézőt: vajon hogyan is végződik minden idők legabszurdabb terrorcselekménye? A médiát tudatosan felhasználó terrorista született meg a 174-es buszon, aki szinte vérontás nélkül több órán keresztül sakkban tudta tartani Brazília kormányát, rendőrségét, hadseregét, az elit kommandós alakulatot is beleértve. Az életének 20 teljes évén át levegőnek nézett, a társadalom felsőbb rétegei által totálisan ignorált fiatalember elkeseredett és eleve kudarcra ítélt kitörési kísérletében egy egész kor globális szintű rémisztő víziója mutatkozik meg. Csak a Bus 174-ért is érdemes leugrani Győrbe, hiszen ki tudja lesz-e még látható valaha is itthon. Aztán persze könnyen ott ragad az ember.
