Búcsúzások sorát követi végig és mindvégig a hiánnyal való megküzdés témáját feszegeti az Én még itt vagyok, Brazília nemzetközi film kategóriában Oscar-díjat nyert alkotása. A film témáját egy ellenzéki politikus eltűnése adja, egy a sok száz esetből, mely a dél-amerikai országban történt meg az 1964 és 1985 között tartó katonai diktatúra idején. Az áldozatok kiléte a legtöbb esetben a mai napig ismeretlen, elhurcolták, megkínozták és talán megölték őket, nyom nélkül tűntek el a világból, hozzátartozóik pedig évtizedek óta bizonytalan gyászban élnek. A bűnök, veszteségek elismerése, a jóvátétel elmaradt, az ország lakosságában szunnyadó, feldolgozatlan traumákat pedig most a felszínre hozta a film, mely a kollektív emlékezet kutatása helyett egyetlen család történetére koncentrál, megrázó példáját mutatva fel annak, hogy a túléléshez van erőnk, de a felejtés lehetetlen.
Eunice Paiva jómódú, ötgyerekes családanya, egy ellenzéki politikus, Rubens Paiva felesége, akit egy nap fegyveres férfiak visznek el az otthonából. Ezután a nő semmilyen információt nem kap a férfi hollétéről, így kénytelen új életet felépíteni, gyerekeivel Rióból São Paulóba költözik, feladja addigi életformáját és innentől egymaga gondoskodik a családról. Negyvennyolc évesen visszaül az iskolapadba, az egyetem elvégzése után pedig emberi jogi aktivista lesz. Walter Salles (Központi pályaudvar, Che Guevara: Egy motoros naplója) filmje megtörtént eseményeken alapul, részben a főszereplő Eunice Paiva fia, Marcelo Rubens Paiva memoárjára támaszkodva, részben pedig a rendező saját személyes élményei ihlették. Salles gyerekként kapcsolatban állt a Paiva családdal, saját emlékei nyomán készítette az idilli életükről szóló jeleneteket, építette fel a filmbeli család otthonának pezsgő, vidám atmoszféráját.
Fotó: magyarhangya
Rio de Janeiro, 1970. A Paiva család, szülők és öt gyerek – négy lány, egy fiú, kisiskolástól a kamaszig – a délutánt az otthonukhoz közeli strandon tölti. Ragyogó kék ég, vörös fürdőruhák, sárga napernyők, a lányok Coca Colával kenik napbarnított bőrüket, az aktuális röplabdamérkőzés mindennél fontosabb. Eunice Paiva a vízen lebeg, először csak a tenger hangját hallgatva, majd felfigyel a felette alacsonyan szálló katonai helikopterre. Eunice, ahogyan férje is megjegyzi, mediterrán típus. Harminc és hatvan között meghatározhatatlan a kora, időtlen, szikár alkat, görög drámába illő tartás és erő. Biztos kézzel, mégis tele érzelemmel tartja össze a családot. A dél-amerikai, kozmopolita értelmiség idilli élete, a szülők a gyerekekkel iskola után a parton töltik a délutánokat, otthonukban bakelitről énekel Serge Gainsbourg. Éjszakába nyúló csocsózás, az utcán egy szál rövidnadrágban focizó srácok, backgammon, politika, könyvek és baráti összejövetelek. A kiváltságosok életének jellegzetes konfliktusai – a strandról hazajövet behordod a homokot a házba, ne ülj vizes fürdőruhában a kanapéra.
És körülöttük ott van Rio de Janeiro, a hetvenes években. Brazília egy ketyegő bomba, a katonai diktatúra alatt több mint húszezer embert kínoznak meg, közülük sok százan tűnnek el örökre. Az Éden színfalai mögött titkok és félelmek lapulnak, Rubens Paiva évekig tartó külföldi tartózkodás után nemrég tért vissza hazájába, ellenzéki barátaival az ellenállás szervezésén dolgozik. A film első félórájában a család privát életének harmóniájába nyerünk bepillantást, miközben érzékeljük, hogyan törnek be ide egy-egy pillanatra az országban zajló események. Az önfeledt strandolók mellett katonai teherautók robognak el, a hírek a svájci nagykövet elrablásáról tudósítanak, és a család gyerekei is szembe kerülnek a hatalom kiszámíthatatlanságával, amikor egy útlezárásnál durván igazoltatják őket. Rubens, az apa gyakran fogad titokzatos hívásokat, látogatókat, a felesége pedig nem kérdez.
Gyerekeik az egyik pillanatban még a tinédzserek szokványos életét élik, ahol az önkifejezés és a látszólagos béke határtalan – Nagyítás a moziban, Super 8-as kamera és spangli a kézben –, de egy szempillantással később a rendőrök durvasága is ugyanennek a valóságnak a része. A Paiva család ellenáll a politikai nyomásnak, miközben barátaik a kivándorlás mellett döntenek, ők épp álmaik házát tervezgetik – brazil földön. A szabad világ idilli, csak pillanatokra megzavart képei egy pillanat alatt törnek össze, Eunice pedig többé nem szeretett otthona védett burkából figyeli a körülötte egyre erőszakosabbá, kiszámíthatatlanabbá és élhetetlenebbé váló országot, hanem maga is áldozatává válik. Férjét ismeretlen helyre viszik, később lányával együtt ő is börtönbe kerül, a kihallgatások szüneteiben cellája koszos falához tapadva hallgatja a megkínzott rabtársak üvöltését, a hangok között próbálja felismerni saját férjét vagy lányát.
A film első fél órájában Eunice nem válik ki főszereplőként a családból – férje eltűnésével lép előre, innentől őt követjük, gyerekei, a háztartás többi tagja pedig a háttérben marad. Salles ugyanakkor mindvégig családtörténetként kezeli a filmet, az otthon atmoszféráját, a családon kívüli szereplők – barátok, tanárok, házvezetőnő – szálait úgy építi, hogy ezekből érthessük meg Eunice identitásának formálódását. Mindezt úgy, hogy nem tolakodó a politikai tartalom és nem is épít a nő karaktere köré erős feminista üzenetet. Eunice arra kényszerül, hogy a semmiből újra felépítse magát, új alapokra helyezze a családi egzisztenciát, de ebben nincs semmi diadal.
Fotó: magyarhangya
Amikor az első nagy időugrásnál – huszonöt év – megvalósul a történtek rendezésére tett kezdőlépés, kiadják a férj halotti bizonyítványát, Eunice látszólag boldog, az ünneplés jelenete azt sugallja, képes volt továbblépni. Újabb időugrás: a békés hangulatú családi összejövetelen az asszony már agg, Alzheimeres betegként réved a távolba. A film megrendítő módon kérdőjelezi meg, amit az előző jelenet még ünnepelt, az idős, zavart, szomorú tekintet nem hagy kétséget afelől, hogy egy élet is kevés volt feldolgozni a történteket. Eunice rendíthetlen emlékezete még akkor is ott pislákol, amikor a teste már feladja. Az idős asszony bezárult tudatába a televízióban sugárzott dokumentumfilm képein keresztül átszűrődik a férje arca, a rögzített képek által egy pillanatra visszakapja a múltat, szemében pedig egyszerre látjuk tükröződni az elmúlást és azt, hogy van, amit az Alzheimer sem segít elfelejteni.
Csengőfrász és fekete autó. Ami nekünk Magyarországon az ötvenes évek és Makk Károly Szerelme, az az Én még itt vagyok Brazíliának, csak épp nem formabontó tudatfilmbe, hanem mainstream melodrámába öntve. Az elmében zajló folyamatokat itt nem a filmnyelv, kizárólag a fiatal Eunice-t játszó Fernanda Torres és a színésznő édesanyja (Fernanda Montenegro) alakításában az idős Eunice arca tükrözi vissza. A téma bátorsága nem a formai bravúr által tűnik ki, de Eunice Paiva története nem is egy a „felemelő” női történetek sorában, mégis kiolvasható belőle a női sorsközösség. Torres színészi munkáján múlik, hogy a film több jelenete nem merül közhelybe, a sötét cellája falát kaparó nőtől az ágya szélén ülve éjszakába nyúlóan dohányzó magányos feleségig ő viszi a vállán a történetet, hogy az Oscar-jelölésig, Golden Globe-ig repítő szerepet 95 éves édesanyjával ossza meg, mintegy feltéve a koronát az alakításra.
A film elején kirepül a családból a legidősebb lánygyermek. Európába költözik, a gyerekek közül elsőként már sejtve, milyen fenyegetettség árnyékolja be a család életét. A történetet az időről időre bekövetkező búcsúzások jelenetei tagolják, van köztük erőszakos események adta elválás és olyan is, amelynek eljött a rendes ideje. Kiemelkedik Eunice és Rubens búcsúzása, melyet a nő megindult arcának közelképe zár. Az eseményt hétköznapi, mégis felejthetetlen szituációk tagolják: az otthonában békésen társasjátékozó pár ebédre készül, amikor fegyveres férfiak jelennek meg a házban, de még fenyegető jelenlétük sem zavarja meg a közben strandról hazaugró lányukat, aki búcsúzás helyett kölcsönkér apja szekrényéből egy férfiinget. Salles sok más jelenethez hasonlóan itt is kikerüli a közhelyeket, nem azt sugallja, hogy minden találkozásunk lehet akár az utolsó, hanem hogy az egyértelmű fenyegetettség ellenére senki nem számított arra, Rubens nem fog hazatérni.
Visszatérő motívum az ünnepi szokássá váló szuflé és a közös családi csoportkép. A 35mm-es filmbe ágyazott Super 8-as felvételek, a családi fotók, a gyufaskatulyába rejtett tejfog a múlt lenyomatai – minden olyan gesztus, kép és történet, ami a múlt rekonstruálására irányul, azt szolgálja, hogy ne engedjük a bűnöket meg nem történtnek nyilvánítani. Ezt teszi maga a film is. Miként Salles az emlékezés fontosságára, az emlékezet erejére hívja fel a figyelmünket, úgy a Paiva család is ragaszkodik kedves rítusaihoz. A film emblematikus jelenetében egy újságcikkhez készül fotó az apa nélkül maradt családról. Eunice és a gyerekek nem hagyják abba a mosolygást a felvétel kedvéért, nem hajlandóak magukra erőltetni a szomorúságot – talán mert erősebb bennük a továbblépés igénye, talán, mert maguk sem fogadták még el, hogy Rubens nem fog visszatérni. A hatóságok nem adnak ki információt a történtekről, nem is lehet beszélni róla senkinek, így a családfő elvesztését a bizonytalan gyász, a szinte légüres térben érzett hiány kíséri. Eunice hivatalosan nem özvegy, a gyász és a gyerekek bevonása sem a szokott módon zajlik. Ez egy rendhagyó veszteség, rendhagyó feldolgozással.
Fotó: magyarhangya
„Rekonstruáljuk az emlékeket! Csak így ismerhetjük meg önmagunkat” – a chilei újságíró, Augusto Góngora híres mondatai a The Eternal Memory című dokumentumfilmben is elhangzanak, mely az idős Góngora Alzheimer-kórral vívott harcát, a kollektív és személyes felejtés elleni szívszorító küzdelmét követi végig. A dél-amerikai katonai diktatúrák alatt történt tragédiák több film tárgyát képezték az elmúlt időszakban (The Eternal Memory, Azor, Argentina, 1985), de egyiknek sem volt olyan jelentős a hatása, mint az Én még itt vagyoknak. Ritkán fordul elő, hogy egy nagyjátékfilmre ilyen direkten és gyorsan reagál a valóság: hazájában több mint ötmillióan látták moziban, így beelőzte a friss blockbustereket, de a közbeszéd tárgyává tett elfeledettnek hitt félelmeket is. Bemutatása után néhány hónappal a brazil legfelsőbb bíróság elkezdte felülvizsgálni korábbi, a katonai diktatúra idejére vonatkozó döntéseit, bizonyos ügyekben – bár nem Rubens Paiva esetében – már el is törölte az elkövetőknek adott amnesztiát.
Mégis mit tud Walter Salles filmje, hogy nemcsak hazájában tudott pillanatok alatt lendületet adni a történelmi igazságtételnek, de elhozta Brazíliának az első Oscar-díját is? Az Én még itt vagyok jól illeszkedik az uralkodó trendekhez, főszereplője erős, önmegvalósító nő, egy autoriter rezsim áldozata. Súlyos veszteséget szenved el, de nem hajol meg a hatalom előtt. A Paiva család történetében a kollektív veszteség és gyász sűrűsödik, a film pedig Brazíliában elsősorban a fiatal nézők körében népszerű – a személyes emlékek aktiválása mellett a társadalmi önreflexiót is elindította. Jókor van jó helyen: a Bolsonaro utáni Brazíliában talán eljön az elszámolás és az igazságtétel időszaka.
