Beszélgetőtársam önéletrajzi ihletésű filmjének hőse, ÉN, huszonegyedik évét tapossa, napközben egy női magazin technikusaként bambulja a fotómodelleket. A szemünk láttára lesz a német lovagregények héroszából számító Casanova, aki ámokfutóként hajszolja a szerelmet, hogy majd látványosan megtalálja és elveszítse a No. 1-t. Az Egyetleneimhez a hazai bulikultúra legreprezentatívabb képviselői adják nevüket, a film zenei rendezője DJ Palotai.  A fiatal színészek mellett (Kovács Krisztián, Tóth Orsolya, Kovalik Ágnes, Szép Ágnes) amatőr szereplőket – a rendező barátait, rokonait, üzletfeleit – és igen „ismert” arcokat, a tíz éves szünet után újra filmszerepet vállaló Avar Istvánt, és Bodrogi Gyulát, Koltai Róbertet láthatjuk a gyöngyvásznon - miközben Babos Gyula fogorvosként debütál. Interjúalanyommal a társkeresés pokláról, a cseh „közönségfilm” bubusairól, és a lepattant házibulikról beszélgettünk. 

filmhu: Alapvető – ezért gyakran hangsúlyozod: készülő filmed nem Beregi Tamás barátod regényének adaptációja.

Nemes Gyula: Azért örülök annak, hogy az Eckermannba hívtál, mert eszembe jutott, annak idején egy évig jártam ide ingyen kávézni. A kávé-bérletet az OFF-Fesztiválon kaptam; nekem ítélték a legjobb szinopszis díját, Egyetleneimért, 1999-ben. Akkor még nem volt ekkora áradata a vallomás-regényeknek. Mondta is Beregi, manapság alig adnak ki olyan regény, amelynek címlapján nem a szerző fotója szerepel. Beregi munkáját nem sorolom ezek közé, részint azért, mert remekül ötvözi a populáris műfajt és a vallomást a nyelvi kísérletezéssel.

filmhu: Mit vettél át, vagy mit tartottál meg a regényből?

N. Gy.: Semmit. 97’-ben találtam ki, hogy arról szeretnék filmet csinálni, miért nem sikerül nekem becsajozni. Tamás azt mondta, ő is ezen mereng, és írna egyszer erről egy regényt. Mi együtt csajoztunk, illetve nem-csajoztunk be, együtt járkáltunk bulizni. Beregi hétről hétre mesélte a történeteket, mindegyiket följegyeztem – ahogyan a saját dolgaimat is, naplószerűen. Hat éven keresztül írtam a forgatókönyvet, közben Tamás írta a regényét, amihez aztán címet keresett. Majd azt mondta, annyira tetszik neki az Egyetleneim, hogy kölcsön kérné a regényéhez, amelynek egyébként én voltam a „lektora”; a leadás előtti utolsó napokban együtt „nézegettük” az írást – adtam hozzá, vettem el. Tamás akkor szállt be a forgatókönyvírásba, miután pénzt kaptunk a filmre – így íródott meg a harmadik verzió.

filmhu: Mennyire hatottatok egymásra? Mennyiben köszöntek vissza ugyanazok a történetek, amelyek végül a forgatókönyvedben és Beregi regényében manifesztálódtak?

N. Gy.: Ugyanazok a szörnyű klisék, abszurditások történtek meg velünk. Alapvetően generációs tapasztalatokról van szó: egy korosztály ugyanazokon a helyeken, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazt éli meg, ugyanazok a poénok, ugyanaz az életérzés. Beregi a kortárs társadalom keresztmetszetét adta – egydimenziós módon, monotematikusan.

filmhu: Mi az alapvető eltérés a regény és a forgatókönyv – így a film - között?

N. Gy.: Két - műfajilag is alapvetően különböző - történetet futtatok párhuzamosan: az egyik burleszkfilm, a másik dráma. A burleszkszerű társkeresési hajsza nagyon nyers dokumentarista stílustól indul el a professzionalista, kimért, klipszerű filmig. Fekete-fehérrel indítunk, majd lassan kiszínesedünk. A kézikamerától a fixekig jutunk, a hosszan kitartott beállításoktól a teljesen szétszecskázott, irdatlan mennyiségű vágásig, a rockzenétől a techno-vízióig. Nagyon kevés a dialóg, egyre jobban gyorsul a történetmesélés, majd minden egyre kaotikusabbá, szürreálisabbá válik. A fickó eljut odáig: ahhoz, hogy megtalálja élete nőjét, meg kell ismernie az összeset, és ezt enciklopédiába kell foglalnia. A tragikomikus szerelmi szál szoftkolorhoz hasonló színekben pompázik, lírai, „konvencionális” film, ahol a dialógnak sokkal nagyobb szerep jut. Itt egyetlen szerelmi történet különböző stációit látjuk. Mindkét történet egy-egy év alatt játszódik. A film vége a történet közepe: mikor ÉN megtalálja élete nőjét.  Látjuk, ahogyan megszerzi a nőt, ahogyan ketten egyre jobban beszűkülnek, majd kizárólag önmagukra figyelnek, végül elvesztik egymást. Legalább kétezer snittből áll majd a film, winchesterből lesz beszkennelve. Speciális vágási eljárások lesznek, az elektronikus zene képi analógiáit szeretném megteremteni. Olyan loop-ok, strach-ek, mixek vannak benne, amelyeket negatívon lehetetlen, vagy csak sok millióért lehetséges megvágni. Húzós utómunka lesz: digitális technikáról lesz a felnagyítás. Eddig nyolcvanhárom jelenetet vettük föl, kétszáz beépített és jó néhány nem-beépített szereplővel, rengeteg helyszínen, a felét az éjszakában - tizenegy millióból. Ez a zavarbaejtő összeg nem minden esetben segíti szándékaim megvalósulását, ám lehetőséget ad a kísérletezésre.

filmhu: Az Egyetleneim, első nagyjátékfilmed, lesz egyben a diplomamunkád is. Hogyan fogadták magát az ötletet, majd pedig a forgatókönyvet a FAMU-n?
 
N. Gy.: Ez érdekes…  Nemrég jártam Prágában, és mutattam meg a musztereket tanszékvezetőmnek, Karel Vacheknek. Számomra ő a kilencvenes évek legjelentősebb rendezője, de nálunk nem ismeri senki…

filmhu:  … miatta is jelentkeztél az Akadémiára.

N. Gy.: Amint meghallottam, ott tanít, rögtön jelentkeztem, ez a tény döntött amellett, hogy dokumentumfilm-szakra mentem. Közben kiderült számomra, minden cseh rendező ide járt, a játékfilmeseket bedarálja a tévé, vagy a reklám. Még a cseh gagyi-Hollywood bubusa, Sverák is dokumentum-szakon végzett. Visszakanyarodva a fogadtatáshoz: engem azért vettek ide föl, mert megnézve a Papagájt – a filmes konvenciók és minden Hrabal-adaptáció arcul csapását - azt gondolták, itt van egy fenegyerek. Ez a film nagyon közel áll a harminc éve művelt cseh újhullámos vacheki metódushoz: játékfilmes módszerekkel forgatni dokumentumfilmet – és nem fordítva. Chytilova táncra perdült az órán, mikor meglátta ezt a munkát. Ezek után forgattam egy dokumentumfilmet, A múlandóság gátját, amely három éven keresztül követi a Kopaszi gát „életét”, rengeteg snittben. Mondták is rá: kubista film (egyébként így definiálom az Egyetleneim-et is.) Ehhez képest jelentkeztem egy olyan diplomafilmmel, ami a csajkeresésről szól… Nem vártak tőlem ennyire kommersz témát.
 
filmhu: Chytilova mégis a filmed munkatársa.

N. Gy.: Ő a játékfilmes tanárom, így természetesen megmutattam neki a forgatókönyvet, találkozgattunk iskolán kívül, beszélgettünk a megvalósításról, vette a lapot. Hetvennégy évével teljesen résen van, őrült dolgokra bíztat – mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés terén. Vachek eleve előítélettel viseltetik a játékfilmmel kapcsolatban, erősen bírálta a musztert, aminek nagyon örülök, mivel fölfedezte a gyengéimet, és tudom, mit kell kezdenem az anyaggal. Egyebek mellett azt mondta: jó lesz ez a jelenet, csak vegyem föl felülről is egy körhintáról, arra ültessem föl Törőcsik Marit, aki a végén hányja el magát…

filmhu: Rengeteg amatőr szereplővel dolgozol, négy főszereplődből hárman még színész-szakos hallgatók (Kovács Krisztián, Tóth Orsolya, Kovalik Ágnes), Szép Ágnest nem ismerem. Mivel nem „hagyományos” színészi munkát vársz, sejthetően sokáig kerested a megfelelő embereket.

N. Gy.: Amikor „formalista” filmesnek nevezem magam, a környezetem előítéletét fogalmazom meg. Én „normális” filmes vagyok, de annyira elbutult a szakma, hogy ha bármit kicsit „másképpen” csinálsz, rögtön kísérleti filmes leszel. Eszem ágába sincs tehát kísérleti filmet forgatni, sőt. Egyszerűen filmes módon szeretnék gondolkodni – és nem moziszerűen, mert gyűlölöm a moziszerű filmet.

filmhu: Az milyen?

N. Gy.: Hát ami olyan, mint a filmekben, és nem olyan, mint az életben.

filmhu: A filmekben semmi sem olyan, mint az „életben”! A film film, az élet pedig élet.

N. Gy.: Ennek az ellenkezőjét szeretném elérni, kizárólag ez buzdít. Eddigi tapasztalataim alapján vagy az utcán, vagy pedig valamilyen meglévő eseményen akarok forgatni. Olyan helyen, ahol statiszták, színészek, és a „mi embereink” vannak, nem lehet filmet csinálni. Az Oktogonon forgatott jelenetekben „mindenki” benne van, az apácáktól, Marczinka Csabán (Marczinka ötkötetes költő, városi látványosság – H.K.), a hamburger árus bácsin át, Csejdy András felelős szerkesztőig, amint épp’ valami hatalmas keretet cipel. Gyönyörű volt. Akkora drámák vannak az utcán, akkora arcok! Időhiány miatt sajnos sokszor alkalmaztunk beépített szereplőket. Nem nagyon működött. Itt egyszerre és egyenrangúan szerepelnek „ismeretlen” fiatal tehetségek, „ismertebb” fiatalok, és teljesen amatőr szereplők – leginkább a barátaim. Van, amikor az amatőr más valakit játszik: mondjuk, Babos Gyula fogorvost. Igazán ismert színészek - Bodrogi Gyula, Koltai Róbert - „statisztálnak”, Avar István internetes pornóoldalakat elemez, Balkay Géza és Lábán Kati Tóth Orsi szüleit játsszák, Orsi húgát pedig Orsi húga „alakítja”. Szép Ágit a West-Balkánban ismertem meg, mondta, színésznő. A castingokon úgy tűnt, ismeretlen tehetséget fedeztünk fel. Ági egyébként tíz éve stúdiós Dunakeszin.

Azokat a szereplőket, szituációkat, helyszíneket szeretném, amilyenek az életben (illetve az én életemben) vannak. Ezért is volt nehéz az alteregómat megkeresni. Egyértelmű volt, hogy színészt (vagy zseniális amatőr szereplőt) kell találnom, mert ebben a filmben a főszereplő kilencven percből kilencven percet van a vásznon. Kezdő színészt kellett fölfedezni. Kovács Krisztián sok féle tud lenni, közben nagyon mozgékony és spontán. Minden jelenetbe hozott ötleteket – részint, mert a dialógokat is sokszor a helyszínen véglegesítettük -, másodpercek alatt átlényegült. Forgatás alatt megkergült: hasonló módon gesztikulált, ahogyan én, össze-vissza makogott.

filmhu: Tóth Orsi szerepvállalásán nagyot ámultam. (Tóth Orsolya játszott Mundruczó Kornél Szép napok és a 78-as É Szent Johannája c. szkeccs-filmjében.)
 
N. Gy.: Azon én is csodálkoztam, mert szándékosan nem gondolkodtam ismert színésznőkben. De tudtam, hogy ilyen típusú lányra van szükség, körülbelül a csajaim is hasonlók – negyven kiló alatt. Orsi rendkívül érzékeny – mind belsőleg, mind a kamerára.

filmhu: És különös titkai vannak.

N. Gy.: A filmben is van egy nagy titok. Ez szép lassan derül ki. Erre nem lép jól a fickó, és összeomlik a kapcsolat. Összetett konfliktusról van szó: a múltban, a jelenben és a lány személyiségében.

filmhu: Mennyire akarod és tudod bemutatni a filmben a hazai bulikultúrát?

N. Gy.: Jó volna föltérképezni az egészet. Zenei rendezőnk DJ Palotai. Egy Kispál koncerten főhősünk már lenyúlta Lovasi feleségét, minek következtében neves személyiségek (Bárdos Deák Ági, F. Zámbó, Lovasi, Vigh Mihály és Líviusz a Quimby-ből) jól elpüfölték. Filmünkben a kortárs alternatív zenéktől jutunk el a finomabb elektronikus hangzásokon át a legkeményebb drum’ n bass-ig, ami tényleg úgy fog szólni a moziban, mint egy partin. Remélem, a műértő közönség ilyenkor föláll, és elkezd ész nélkül szeletelni. A Pecsában, a Zöld Pardonban, a Szigeten forgatunk majd, a zenészeket színészként is szeretném szerepeltetni. A zárójelenetet a Szigeten vesszük föl, ahol megtalálja hősünk élete nőjét; apokaliptikus, gigantikus, „barokkos” buli lesz a műanyag-söröspoharak között, elképesztő szereplőkkel. Azzal mételyeztem a stábot, hogy ez dokumentumfilm lesz, a maga valóságában szeretném fölvenni a bulikat – ahogyan egy szál kamerával már vettünk föl házibulit, táncházat. Happeninget akarok.

filmhu: A házibuliban ott voltam másodmagammal, gyorsan el is jöttünk. Részben azért, mert riasztóan  „egykarakterű” fejeket láttam magam körül.

N. Gy.: Minden házibuli ilyen belterjes.

filmhu: De itt az ELTE Bölcsészkar kihelyezett tagozatát tuszkoltátok be egy nyolckerületi pincehelyiségbe.

N. Gy.: Én ilyen házibulikat éltem meg. Nem olyan házibulit akartam, ahol Kamarás Iván fölemeli a pezsgős poharat, és úgy tesz, mint egy proligyerek. Nekem ilyen a társaságom, ilyen nyamvadt bölcsészek vagyunk. A barátaim játsszák a barátaimat, és egy házibuli ilyen lepra, lepattant, szánalmas. Kóvályognak és hortyognak az emberek. Ez nem egy giga-buli akart lenni, ami nincsen. (Hogyne volna! – H.K.) A Pecsában lesz majd kétezer tizenhat éves lány, a Zöld Pardonban, a techno-partyn, a Bahnhofban, egy alternatív szórakozóhelyen is más a közönség. 

filmhu: Meglepődve tapasztaltam, hogy (végre!) egy játékfilmben dramaturgot használnak: miért Garaczi László?

N. Gy.: Garaczi úgy került a képbe, hogy ő a kedvenc magyar íróm. Meg akartam ismerni, és felkértem dramaturgnak. Ugyanazt az infantilizmust érzem benne, mint magamban, ugyanúgy nézünk ki – csak ő húsz évvel idősebb - ugyanazok a gesztusaink, a mondataink. Elkerülhetetlen volt a találkozás. Mindezen túl: azért kellett nekem, mert rettenetesek voltak a dialógjaink. És kellett a külső szem, akivel nem töltöttem el tíz évet a pesti éjszakában. Ámultam, milyen egyszerű eszközökkel tett életszerűvé dialógusokat.

filmhu: Garaczi ott volt a forgatásokon?

N. Gy.: Hogyne! Olyannyira, hogy ő játssza Laura (Szép Ági) pasiját.

filmhu: Ejtsünk szót operatőrödről, Dobóczi Balázsról is.

N. Gy.: A Papagájnál találtam meg, onnantól fogva nem volt kérdéses, hogy a továbbiakban is vele akarok dolgozni. Balázs sosem ambicionálta a Filmművészetit, de tizennyolc éves kora óta aktívan dolgozik. Egy nap fölhívta Ragályi Elemért, hogy elmondja, mennyire tiszteli őt, és szeretne vele megismerkedni. Másnap már mellette dolgozott. Valójában Ragályi iránti rajongásunk hozott össze minket. Egymás meghosszabbításai vagyunk. Ő annyira ösztönös, én meg annyira tudatos vagyok, hogy a másik nélkül megbénulnánk. Prágában az operatőr-szakon (hogy mondjak róluk rosszat is) tíz operatőr ugyanazt a jelenetet ugyanúgy veszi fel. Balázs másmilyen.

filmhu: Nem nehéz észlelni, hogy majd’ egyfolytában rólad beszélünk: ennyire nárcisztikus vagy?

N. Gy.: Minden filmrendező nárcisztikus, és saját magát akarja viszontlátni a vásznon.

filmhu: Nem értek egyet. Mindenesetre: ez a film (és maga a forgatókönyv írása) terápia, analízis is egyben?

N. Gy.: Ez fordítva van: ezt a hat évet (a csajkeresést, a szerelmi kudarcaimat) úgy bírtam ki, hogy tudtam, ezt a filmet meg akarom csinálni. Ilyenkor arra gondoltam, végre nyertem egy újabb jelenetet, egy újabb mondatot, egy újabb képet, egy újabb gesztust a filmembe. Az ember arról csinál filmet, ami történik vele, és más nem nagyon történik a valóságban, mint hogy keresi a nőt. Csak magadról csinálhatsz filmet.

filmhu: Nem hiszel az adaptációban?

N. Gy.: Nem. A Papagáj „adaptáció” volt, de: leköltöztem a Kopaszi gátra. Azt mondtam, én vagyok a fiatal Hrabal, és nagybátyámmal - az én Pepin bácsimmal - ott laktam, mint egy csöves, és mindazt, ami velem történt, beleírtam a könyvbe. Az Egyetleneim szerelmi története is ott játszódott a forgatás alatt, meg után, előtt, közben, helyett – és ez benne is van a filmben, ott forgattuk a gáton. Nekem ez az adaptáció. A következő filmemben egy nemlétező regényt szeretnék adaptálni: egy meghatározott szerző olyan regényét, amit majd én írok meg helyette.

filmhu: Megszilárdult ebben az országban egy meglehetősen sajátos cseh „országimázs”, amelyet rettentő hamisnak, ostobának érzek…

N. Gy.: … jaj de jó hallani!

filmhu: Mindez lényegileg egy teljesen félremagyarázott, félreértett hrabali, menzeli „világképen” alapul, Arany Fácánnal, knédlivel megfejelve. Hogyan látod mindezt a „túloldalról” – részint annak fényében, hogy a FAMU-n a diákok megszabadultak Menzeltől.

N. Gy.: Teljesen reménytelennek látom a helyzetet. Azt hiszem, sosem fog ebben az országban kiderülni, hogy Csehországban van olyan ember, hogy Karel Vachek, Jan Nemec, hogy mit csinál mostanában Chytilova, és főleg a fiatal cseh filmesek. Valóban egy-fajta Menzel-kép kövesedett meg – főleg a Sörgyári Capriccio Menzele – és mintha ennek lenne folytatása a cseh kommersz gagyi legalja, Sverák és Hrebejk. Aktuális a dolog: a cseh filmhét keretében a három legminősíthetetlenebb cseh filmet nyomják. Mindegyik a rosszul értelmezett menzeli hagyomány kommercializálása. Ezen szocializálódik a néző mellett a filmszakma is. Hallottam már fiatal kritikustól, hogy Hrebejk mekkora zseni. Ez a „demokrácia” lényege: kitalálják, mi a jó az embereknek. A közjó, ami senkinek nem jó. Sverákot és Menzelt azonban válasszuk külön, ugyanis semmi közük egymáshoz. A cseh filmszakma fogja a fejét, mikor kijön egy új Sverák-film…

filmhu: … aki – a tisztesség kedvéért – rendkívül professzionális filmkészítő.

N. Gy.: Vérprofi, persze! És nagyon jó, hogy van, Hrebejkkel együtt. Milliók nézik a filmjeiket. A piárral, a szakmával, a sajtóval, a forgalmazókkal van a gond, akik másokat ignorálnak. Hogy egyértelmű legyek: nagyon jó, hogy Koltai Róbert bizonyos filmeket elkészített. De senkinek sem jut eszébe, hogy ezeket a filmeket beemelje a magyar filmművészet klasszikusai közé, különösen „A menzeli hagyomány követője” mottóval. Mert ő más műfaj. 
Menzel inkább áldozat ebben a történetben: iróniával, bohóckodva, beletörődve mondogatja, hogy jó, ha már rám osztották a jó öreg Menzel szerepét, akkor én több filmet nem csinálok. Forgassa le Hrebejk az Őfelsége pincéré-t. Ebben következetes.

filmhu: Hogy’ vagy mostanság a csajozással?

N. Gy.: Ez most olvasni fogják a Filmhu-n?

filmhu: Természetesen.

N. Gy.: Akkor ezt most látja ez is, az is…

filmhu: Ne legyünk nagyképűek… Meddig  jutottál az „amorális pokoljárás”-tól?

N. Gy.: Az egyik jelenetünkben a főhős elképzeli, mit válaszol majd Laura arra a kérdésre: van-e pasija. A végtelenségig fölgyorsuló montázsban ciklikusan ismétlődő válaszokat kapunk. „Van egy pasim, de már nem élünk együtt”, majd „Megismerkedtem egy fiúval, de nem tudom, szeretem-e.” Történetünk is körkörös: vagy keresed az igazit, vagy afelé haladsz, hogy elveszítsed őt. Magyarán: sosincs válasz.