Jó, hogy van
Rasszista, homofób, transzfób, mindenfób seggfejből sok van ebben az országban. A Nagy Fehér Főnök főszereplője is egy ilyen seggfej, akinek a kisebbségek iránt érzett frusztrált gyűlöletére élethelyzete és személyes problémái is ráerősítenek. Nándi (Lengyel Tamás) egy adóssághalmozó, legatyásodott, elvált munkanélküli, némi alkohol- és pókerproblémával. Az egyetlen biztos pont az életében a kocsma, és az ott nullhuszonnégyben dekkoló, hozzá hasonló haverjai. Ha pedig egy ilyen csóró, kiábrándult tahót az Anikó Showban sokezer néző előtt szembesítenek azzal, hogy rég látott öccse nővé operáltatta magát, az sajnos nemcsak bonyodalmakhoz, hanem tettlegességhez is vezet.
Miután Nándi a nép hangjaként beleüvölti az éterbe, hogy városát, a nem létező Nemeshidast miként züllesztették le a cigányok, vérmes buzizások és köcsögözések közepette leüti az Ottóból Brigivé lett testvérét. Brigit (Rujder Vivien) azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy összebútorozzon Nándival a lerúgott házban, amelyet halott apjuk hagyott rájuk. A Nagy Fehér Főnök cselekménye ebből a nem mindennapi, meredek alapszituációból indul ki.
A sorozatot végignézni – és értelmezni – épp ilyen meredek élmény. Azt azonban már most le kell szögezni – már csak azért is, hogy el lehessen tenni az útból –, hogy A Nagy Fehér Főnök szándéka nemes. Kifejezetten örömteli, hogy végre valahára van egy olyan kertévés sorozatunk (az első epizód az RTL-en ment le, a többi a csatorna streaming-felületére került fel), amely a roma- és meleggyűlöletet, az idegenutálatot, az ellenségkép-keresést, a kiúttalanságot és távlatnélküliséget, a szűklátókörűséget, az el nem fogadás mételyező hatását jobbító, érzékenyítő céllal tolja a néző arcába. Az egyik legjobb A Nagy Fehér Főnökben tehát az, hogy van. Ettől még viszont jó nem lesz. Kellemetlen következetlenségek, ellentmondások és vaskos egyenetlenségek járják át ugyanis mind a koncepciót, mind pedig a kivitelezést. A műtét sikerült, a beteg meghalt.
Miért nem Ózd?
Már Nemeshidassal is gond van. Tipikusan magyar rasszizmus van itt, tipikusan magyar karakterek, magyar érvek és tettek és helyszínek. Megengedhető túlzással, a rögvalóság. Mindez mégis egy fiktív településen kap helyet. Van ebben valamiféle meghunyászkodó távolságtartás, ami épp azon a valóságon tompít, amelyre elviekben a sorozat rávilágítana. A Nagy Fehér Főnököt többnyire Csepelen forgatták, játszódhatna is ott. Vagy Ózdon, Miskolcon, Salgótarjánon, Dombóváron, akárhol, tényleg. Miért fájt ennyire létező hazai településre helyezni a cselekményt? Olvasható ez úgy, mintha a szerzők egyfajta egyetemességet erőltetve, egy „mindenkori magyar várost” gondoltak volna el azzal a céllal, hogy elemeljék a történéseket a konkrétság talajáról, de ennek túl sok értelme nincs.
Annak tükrében pedig végképp nincs, hogy A Nagy Fehér Főnökkel ellentétben az eredeti, 2019-es cseh sikersorozat, a Most! már címében vállalta azt, amit magyar adaptációja nem mert. Hogy igen, a rasszizmus felemészti Mostot, egy létező várost, amelynek gettónegyedébe az 1970-es és 1980-as években telepítették ki a romákat, jó nagy zűrt okozva ezzel a helyiek között. Egy félperces internetes keresés kell csupán ahhoz, hogy kiderüljön, a mostiak annyira büszkék a náluk – ráadásul ott élő statisztákkal – felvett sorozatra, hogy még vezetett túrákat is szerveznek a Most! ikonikussá vált helyszínein.
A „hős” útja
A sokat hangoztatott érzékenyítésen sokkal nagyobb csorbát ejt A Nagy Fehér Főnök főszereplőjének karakterfejlődési íve. Lényegi kérdés, hogy vajon mennyiben érzékenyíthet igazán egy olyan sorozat, amelynek végpontja már az első epizódtól fogva kiszámítható és hihetetlen. Nándi sörszagú, mustárfoltos szíve a nyolcadik epizódra teljesen meglágyul, a cigányokban barátokra – sőt, szerelemre – talál, az első részben leütött és megalázott Brigivel pedig megindítóan bújnak össze egy ágyban. Majdhogynem meseszerűen ideáltipikus a „hős” útja, amelyet megálmodói hiába próbálnak meg heveny ratyizással, dakotázással, latyakozással nyersnek – azaz valóságszerűnek – láttatni, az nem válik többé didaktikus példabeszédnél.
Elképzelhetetlen, hogy valaki, aki a halálba kívánja roma szomszédját, aki úton-útfélen melegeket akar megfejelni, az Nándi színeváltozásában meglátva a jó irányt pálfordul egy nagyot. A Nagy Fehér Főnök nyilván nem a Csak a szél, ugyanakkor a cigányverő magyar valóság elgondolkodtató bemutatásához több kell a megváltozás szépségének sulykolásánál. Több szomorú, lehangoló, megrázó, sokkoló szemétség, több morális rohadás, több emberi szenny, több Amerikai história X (ha már megváltozó rasszistákról van szó) és jóval kevesebb kusturicás vidámkodás. Csak hát ugye ez egy vígjátékszerűség, drámázó komédia, komédiázó dráma, mindegy. Nincs is jobb annál, mint mikor röhögcsélés közben tanuljuk meg, hogy a cigány is meg a buzi is ember. Micsoda naiv tévképzet.
Elsülhet visszafelé
Amikor részegen vagy őszinte dühből ömlik az ocsmányság, akkor működik a sorozat, akkor nem csupán a karakterektől viszolygunk, hanem tükörképünktől is. Amikor viszont a romaságon, melegségen, transzneműségen megy viccelődés – ami ráadásul sokszor nem is rosszmájú, hanem csak bugyuta –, az visszafelé is elsülhet. A Nagy Fehér Főnök igaz magyarjai ugyanis annyira vígan, önfeledten és saját magukat vállon veregetve szapulják a kisebbségeket, hogy az sokak számára – akik épp olyan késdobálóban isszák a feleseket, mint Nándiék – akár még rokonszenves is lehet.
Itt kell feltenni azt a kérdést is, hogy vajon kik nézik A Nagy Fehér Főnököt? Rá fog kattintani önszántából a mezei szalonrasszista is, vagy csak az, aki már amúgy is „elfogadó”? Mennyivel bátrabb lett volna az RTL-től, ha tévében, főműsoridőben adta volna le a sorozatot, elkerülve így a beavatottaknak prédikálás eshetőségét.
Hülyének nézve
Azon még valahogy túltesszük magunkat, hogy Nemeshidas valamilyen oknál fogva a következménytelenség rémálomszerű otthona. A nyilvános nőverésnek, a gyűlöletbeszédnek, a védelmipénz-szedésnek, a kocsmák és fejek szétverésének nincs büntetése, rendőrt is csak egyszer látni, akkor is minek. Az viszont, ahogy a kocsmáros csaja (kár Trill Beatrix ügyes alakításáért) egyszer csak lényegében eltűnik, ahogy Nándi beadja a henteshez Brigi kutyáját, vagy ahogy a sorozat végén Brigit megpróbálják felgyújtani, sok a jóból. A legszörnyűbb az, amikor Nándi széplelkű, verseket író, teljesen épelméjű fia (Csákvári Krisztián) szerelmi csalódásában egyik pillanatról a másikra beáll a szakmunkásképző szélsőjobbos, neonáci diákjainak bandájába. Leborotválja a haját és elkezd Egészséges Fejbőrt hallgatni. Ilyet nem lehet. Ha ettől a fordulattól valaki fogja a tévéjét, és kihajítja az ablakon, az egy teljesen észszerű reakció.
Nem csak az a baj az ilyen és ehhez hasonló húzásokkal, hogy elképzelhetetlenségükben és megalapozatlanságukban nevetségesen kierőszakoltnak hatnak, hanem az, hogy hülyének vagyunk nézve. Tökéletes példája ez – mármint a hülyének nézés – annak, hogyan nem lenne szabad a rasszizmusról okítani.
Se kép, se hang
A sorozat zavarba ejtően esetlenül van összerakva. Sehol egy emlékezetes, átgondolt beállítás, sehol egy izgalmas kameramozgás vagy képkivágat, csak az a fránya, megúszós kamudokumentarista remegés van, ami pőreségnek álcázott ötlettelenségével próbálja meg felkelteni a valósághűség halovány látszatát. Furcsa továbbá, hogy alig vannak vágóképek, noha Csepelen lett volna mit fényképezni a témában. Svungja és ritmusa azonban van a jeleneteknek.
A zenehasználat viszont kritikán aluli, ezen nincs mit szépíteni. A néha totálisan indokolatlan helyeken felcsendülő, olcsóért vett, könnyed-laza, semmitmondó – nem utolsó sorban pedig förtelmesen megszólaló – popdalok és üresen kongó liftzenék szöges ellentétben állnak a mondanivalóval, a történések morális gányadékával és Nemeshidas lecsúszott telepiségével. Tanítani lehetne azt, ahogy A Nagy Fehér Főnökben a zene még egy jobban sikerült jelenetből is kiöli a feszültséget, a súlyt, végső soron pedig az értelmet. Nincs magyarázat erre, le lett tudva azzal, hogy „jó lesz az úgy”.
Az első ránézésre is leesik, hogy a sorozat nem készült sok (elegendő?) pénzből. A baj az, hogy egy ilyen legalja-emberekkel teli legalja-hely bemutatásának még használt is volna az, ha a szerzők felvállalják a költségvetésbeli megszorítottságot és egy olcsóbb, nyersebb, szemetebb, de mégis igazibb, ebből kifolyólag adekvátabb külcsínt gondolnak el A Nagy Fehér Főnökhöz. Az, ahogy érezhetően keservesen próbálják meg leplezni a produkció viszonylagos csóróságát, nem csupán a látványvilág milyenségére hat ki, nem csupán kínos dolgokat eredményez, hanem a sorozat hihetőségét is gyengíti (ez egyébként nem kizárólag A Nagy Fehér Főnökre és nem csak a magyar filmekre és sorozatokra igaz).
Brigi és Nándi
A Nagy Fehér Főnököt a színészek mentik meg. Főként persze Lengyel Tamás, akinek egyáltalán nem lehetett könnyű dolga. Egy olyan méretes barmot kellett élettel megtöltenie, akinek rasszista és homofób és kőbunkó megnyilvánulásai elhomályosítják eredendő, elnyomott jóemberségét. A parasztság felszíne alól feltörő humánum megnyugtató jelei nem csupán cselekedeteiben és megszólalásaiban érhetők tetten, hanem kisebb-nagyobb gesztusaiban, testbeszédében és mimikájában is.
Elmélyült, alapos, átgondolt alakítása ugyanakkor nem hibátlan, de erről nem is ő tehet. A sokszor papírízű és tájidegen szövegekkel az „integrálódott roma havert” megsüvegelendő természetességgel megformáló Fekete Zsolt mellett ő birkózik meg a legjobban. Káromkodni pedig rohadtul tud. Nélküle A Nagy Fehér Főnök élvezhetetlen lenne.
Brigi szerepe hasonlóan nagy kihívás lehetett, és Rujder Vivien láthatóan minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy az egyébiránt közel sem hitelesen megírt karakter identitásválságát, ki- és megvetettségét és mindennapos szenvedését karnyújtásnyira hozza. Színész legyen a talpán, aki szerethetővé tud tenni egy olyan finoman szóval atipikus nemet váltott férfit, aki újdonsült női idomait büszkén kivillantva csábítja be az autómosóba a forrónadrágjától és szilikonmellétől nyálcsorgató férfiakat.
Az már nem Rujder sara, hogy az írók (három férfi, sehol egy nő) a transzneműség kérdéskörét végletesen leegyszerűsítik, sokszor ráadásul a jó ízlés vékony jegén járva. A hormonszedés gyötrelmei, a kirekesztettség létbizonytalansága, a transzneműekre jellemző visszahúzódás és szorongás jelei alig észrevehetők, ezzel szemben aránytalanul sűrűn repkednek fejmagasságban a borotválkozós, pöcslevágós, töketlen és szexista poénok, Brigi férfi-lábfeje pedig a kelleténél nagyobb szerepet kap. Az utolsó utáni pillanatig félig-meddig komikus szextárgy marad, ezen pedig alig segítenek valamicskét azok az elkésett, érzékenyebb jelenetek, amelyekben szüzessége elvesztése miatt izgul, vagy amikor megpróbál konyhatündérkedni. Azt inkább hagyjuk, hogy Brigit miért nem transznemű színész játssza, ezen vitatkozzanak azok, akiknek nincs más dolguk.
Meg a többiek
Aztán ott van még a kocsmároskarakter, aki eleinte pontosan ennyi – egy sztereotipikusan barom kocsmáros, semmi több – azonban miután egyre hangsúlyosabbá válik impotenciája, Ötvös András is felszabadul és dicséretes magasságokba viszi a férfiasságának elvesztésébe és a macsóság látszatának fenntartásába belekattanó Rudit.
Mindenkire értelemszerűen nem lehet kitérni, azt azonban meg kell említeni – mert más nem fogja –, hogy az apróbb szerepekben bújnak meg az igazi gyöngyszemek: Nomád Földi László és Molnár Erika, az autószerelő öreg párjaként kiemelkedő munkát végeznek.
Vannak azonban ezen a téren is bajok. A folyton leugatott Heinz (Kelemen József) csak viccnek van, de annak is rossz. Az alkoholista atya hiányát senki nem érezné meg, a takarékon égő Gáspár Tibor nem is tud vele mit csinálni. A Hahota vicclap legmélyebb bugyraiból szalasztott idegtépő Kutacs (Dankó István) olyan, mintha pár évvel lekéste volna az Üvegtigris forgatását. A legsátánibb karakter azonban a mérhetetlenül rosszindulatú Rita, Nándi volt felesége (Péter Kata), akivel kapcsolatban nehéz megállapítani, hogy azért rázza tőle a hideg a nézőt, mert jó az alakítás, vagy mert egyáltalán nem az.
Félreértések komédiája
Az első négy epizódban a szerzők Brigi viszontagságainak sorjázása mellett leginkább a karaktereket és viszonyrendszerüket építik. Ekkor még meglepően lassan halad a cselekmény, ez pedig jó, kell idő ahhoz, hogy megismerjük a surmókat, hogy elkapjuk a hangulatot. A Nagy Fehér Főnök első fele a rasszista és transzfób tuskóságé, ezen a közel négy órán – főleg a durvaságával villantó első két részen – egyáltalán nem egyszerű átverekedni magunkat, de valamennyire megéri. A Nagy Fehér Főnök második fele ugyanis legjobb pillanataiban egészen mulattató. Az utolsó négy epizódra hangvételt vált a sorozat, mintha már – merőben ironikusan – nem is a Brigi kutyázása és a romák semmirekellőségének ecsetelése lenne előtérben.
Amikor a saját bőrét mentő Nándi véletlenül a világra hazudik egy roma esélyegyenlőségi civil szervezetet (amelynek ő lesz a koordinátora), A Nagy Fehér Főnök hirtelen egy félreértések komédiájává válik. A tempó felpörög, a fókusz végre a cselekményen, dagadva halmozódnak a hazugságok, a terelések, a sumákolások, a bújócskázások és a zsírmentes gengszterkedések, nincs már idő a gyűlölködésre, és még az is kiderül, hogy miért ez a sorozat címe. A káoszba mindeközben több szerelmi szál is bekavarodik, ami akár árthatna is az épp életre kapott sztorinak, de szerencsére az arányok nem csúsznak el, ahogy pedig Nándi és Saci (Farkas Franciska remek) egymásra mosolyogva mossa a kutyaszart a nappali faláról, az A Nagy Fehér Főnök csúcspontja.
A nézőben felmerül a bűnös gondolat: milyen frankó lenne ez a sorozat, ha a kontraproduktív, megmondós érzékenyítés és a néha öncélúságba hajló taplóság erőltetése helyett ebben a modorban készült volna. Persze, nem lenne olyan baromi fontos, mint amilyennek hinni szeretnénk. De legalább jól szórakoznánk.
