A tízéves Caít (Catherine Clinch) csendes kislány, aki olykor eltűnik a mezőn, családtagjai hiába keresik, és amikor megkerül, az ágy alá bújik. A család rossz körülmények között és izoláltan él, de a gyerekek iskolába járnak, esznek, van tető a fejük felett. Szorongva várják sokadik testvérük születését. Túlterhelt szüleiknek egyáltalán nincs energiája érdemben foglalkozni velük, az alkoholtól bűzlő apa csak koloncként bánik velük.
Caít olyan világban nevelkedik, ahol a gyereket az udvaron lakó jószágtól csupán annyi különbözteti meg, hogy nem csupán napi betevőt, de ruhát is kér. A játékidő első néhány percében biztos kézzel felskiccelt vázlatát kapjuk annak, hogy az így felnövő gyerekeknek mi a jussa: mindig behúzott nyak, folyton üvöltő kistestvér, a tanórákon összeakadt nyelv. Negatív spirálok sora, bepisilés és a bepisilés miatt büntetés. A film visszafogottan jelzi csak, hogy a háttérben sokféle bántalmazás állhat, verbális biztosan, fizikai és szexuális valószínűleg.
A kislányt egy nap anyja unokatestvéréhez szállítják, hogy töltse ott a nyári szünetet. A középkorú, gyerektelen házaspár, Eibhlín (Carrie Crowley) és Seán (Andrew Bennett), ugyanúgy egyszerű vidéki életet él, mint a kislány családja, de jómódúak, tisztességesen dolgoznak, állatot tartanak, tiszta kútvizet isznak, a házban rend és nyugalom van. Az anyagi javaknál is jobban bővelkednek időben és egymás iránti figyelemben. Az asztalon lekvár, a gyereknek édesség. A házaspár nem ajnározza a kislányt, de csendes érdeklődéssel figyelik, elfogadják, és a gyerekkor jelenidejűségében ennyi elég is.
Egyszerű vonalvezetésű, megfontolt, szemlélődő film A csendes lány, melynek a szerteágazó gyermekkori traumák, az elhanyagolás, a bántalmazás, kirekesztettség finoman ábrázolt témáin túl a gyermeki szemszög és szubjektivitás a fő kiindulópontja. Szelídsége nem csupán abban nyilvánul meg, hogy az elszenvedett szörnyűségeket elhallgatja, de abban is, ahogyan Caít sorsának alakulását nyitva hagyja. Nemcsak azt teszi valóságossá, hogy egy gyerek belső ideje, érzékelése mennyire eltér a felnőttétől, de azt is, hogy a lány nem verbalizálható, maga számára sem megfogalmazható és átlátható tapasztalatok és érzések hogyan lesznek elárasztóak és leküzdhetetlenek.
A filmben és a forgatókönyv alapjául szolgáló novellában (Claire Keegan: Foster) a kislány szemszögén keresztül oly sokszor és hosszan szemlélt elsuhanó táj, a fák, az égbolt, tapéta, a tárgyi környezet aprólékos megfigyelése is azt hangsúlyozza, hogyan válnak ezek a látszólag elillanó részletek jóval hangsúlyosabbá, mint a nagy szavak, történések, és hogyan él befelé ez az introvertált gyerek. Az egyes szám első személyű narrációt elhagyva a film mindezt úgy képes kifejezni, hogy szinte a szánkban érezzük a narancsszörp ízét, bőrünkön Eibhlín mosdatószivacsának érintését, orrunkban az apa italszagú leheletét és az istálló csípős szagát.
Milyennek látnak minket a gyerekeink a hátsó ülésről egy sok órás autóút során? A film megannyi apró reflexión keresztül számol be arról, amire a felnőtt szem alig figyel. A kislány egy délutánra az egyik szomszéd felügyelete alá kerül, aki millió kérdéssel traktálja, és amikor otthon megkérdezik tőle, hogy miket kérdezett a nő, mindössze egy dolgot említ – mint minden gyerek memóriája, az övé is szelektív, vagy csak nem találja a szavakat. A csendes lány hagyományos elbeszélésmódja és formanyelve a szubjektív ábrázolás és a részletek iránti lankadatlan figyelem révén válik mégis lebilincselővé.
Ebben a lassan csordogáló, csendes, elhallgatásokra épülő történetben egyet kivéve minden traumát csak sejt a néző. Egy ilyen filmben az összes komponens, a forgatókönyvtől a színészi játékon át az audiovizuális szövetig kényes egyensúlyban áll, és épp attól olyan hatásos, hogy az alkotók egyik területen sem merészkednek túl messzire.
Példa erre az Eibhlínt alakító Carrie Crowley játéka, akinek szerepében bőven akadna lehetőség nagy érzelmi kilengésekre. Crowley játéka azonban éppen olyan mértéktartó, mint amilyen Eibhlín, akinek arcán fontos pillanatokban csupán a másodperc töredékéig jelennek meg a valódi érzelmek, majd azonnal képes visszavonulni: az ijedtség a foltos matrac láttán és az öröm, amikor először száraz az ágy a kislány takarója alatt. Az elképedés és felháborodás, amikor Caít apja a konyhaasztalnál ülve a virágos tányérban nyomja el a csikket. Eibhlín mindezekre éppen olyan óvatos gesztusokkal reagál, mint amilyen visszafogott eszközökkel dolgozik az egész film.
A kerten túli, erdei esővíztároló, ahonnan Eibhlín az ivóvizet hozza, tiszta és a filmhez méltóan puritán szimbóluma ennek a történetnek. A kút, amelyen keresztül Caít életében először iszik friss, finom vizet, amit a természet ingyen ad, és aminek a megszerzése már önmagában sem puszta házimunka, hanem közös élmény. A film nagyon érzékletesen jeleníti meg, hogy ez a kút hogyan ad erőt és akarja később szinte az örvény erejével magával rántani a kislányt. Ebben a jelenetben nem csupán az válik hatalmassá és fergetegessé, ami lehúzza őt, de egy pillanatra azt is az eszünkbe juttatja, hogy Caít még milyen kicsi.
Mint a hozzá hasonló gyerekek általában, úgy ő sem látszik ugyanis akkorának, mint amennyi a kora. A csendes lány nem felnövéstörténet, Caít már régen kénytelen volt felnőni, hiszen életkörülményei nem kedveznek annak, hogy gyerek legyen. Megvannak a maga eszközei a túléléshez, tudja, mikor kell csendben maradni, mikor kell elbújni, mikor lehet kérdezni és mikor lehet tréfálni. De Seán megtanítja úgy szaladni, ahogyan egy gyereknek kell, nem menekülve, nem sietve, hanem a futás öröméért, úgy, hogy alig éri a földet a lábunk, és szinte már repülünk. Caítnak újra lehetősége van gyereknek lenni, visszatérni egy felszabadult, a saját igényeit szem előtt tartó életmódhoz, még ha csak átmenetileg is.
Lehet-e egy anyát helyettesíteni? A történet kulcsjelenete egy látszólag hétköznapi, kedves epizód, melyben Seán és Caít tejjel itat egy borjat. A kislány kérdező üzemmódban van, és amikor kiderül, hogy a borjú tápszert kap, nem érti, miért nem anyatejjel itatják. Az anyja tejét eladjuk, mondja Seán. Miért nem az emberek isznak tápszert, és a borjak igazi tejet – logikázik Caít. Vajon rá miért olyan rokonok vigyáznak, akiket korábban sosem látott, és miért nem kaphatta meg otthon azt a figyelmet és szeretetet, amitől itt olyan látványosan fellélegzett? Miért kell eltávolodnia az otthoni környezettől, hogy kérdezni, beszélni, vagy akár feleselni merjen?
Sötét témája és szívszorító zárlata ellenére optimista film A csendes lány. Súlyos terheket cipelő főhősének sokféle utat felkínál, melyek közül halk természetéből adódóan nem választ, de megadja Caítnak a legnagyszerűbb képességet, amit a kislány helyzetében valaki birtokolhat: a gyógyulásét. Bárhogyan alakul is a sorsa, a néző biztos lehet abban, hogy az elszenvedett bántások mellett immár erőt adó élmények is vannak kis batyujában.
A filmhez kapcsolódó gyermekvédelmi kérdésekről Gyurkó Szilvia beszélt a Mozinet premier előtti vetítése után.
