Az 1600-as évek elejének, a reneszánsz és a barokk közötti átmenet időszakának legnagyobb hatású itáliai festőjét a fény és az árnyék mesterének is szokás nevezni. Michelangelo Merisi da Caravaggio egy lábbal még a manierizmus modorosságában, a másikkal viszont már a hiperrealizmushoz közelítő naturalizmusban gázolt, miközben teljesen új stílust hozott létre, a követői közé sorolják Rubens-t, Velázquezt és Rembrandtot is.
Festményeinek elképesztő részletessége, a drámai beállításokhoz való érzéke és a fénnyel való páratlan bánásmódja miatt már saját korában elismert művész volt. Ugyanakkor bibliai témájú képeihez az utcáról választotta a modelljeit, a szenteket koldusokról, csavargókról és prostituáltakról mintázta, ezzel gyakran magára haragítva jómódú megrendelőit, a festők akadémiáját és természetesen a katolikus egyházat. Bár hívő volt és mélyen foglalkoztatta a vallás, de nem hódolt be a dogmáknak, idejét a szegények körében töltötte, miközben szabados, kicsapongó életet élt, a saját neméhez is vonzódott, verekedésekbe és párbajokba keveredett.
Caravaggio személyének kettőssége, a fény és az árnyék játéka, a szent és a profán párhuzamos jelenléte a legfőbb vezérfonala Michele Placido nagyszabású, olasz-francia koprodukcióban készült életrajzi filmjének is, amely a festő életének utolsó, Róma és Nápoly közötti száműzetésben töltött időszakáról szól.
Placido, aki számos figyelemre méltó rendezése (Bűnügyi regény, Halálos leshely) ellenére itthon leginkább a Polip című krimisorozat főszereplőjeként ismert, a 60-as évek óta álmodozik a festőről szóló filmről, de ezt csak 76 éves korában sikerült megvalósítania. A Caravaggio árnyéka közben pont úgy is éreztem magam, mintha valami klasszikus kosztümös drámát néznék, aminek évtizedekkel ezelőtt a fiókban felejtett forgatókönyvét a modern történetmesélés jegyében szaggatták volna nonlineáris, az időben előre-hátra ugráló formára.
Az ellenreformáció jegyében a pápa egy vizsgálóbiztost jelöl ki, hogy döntsön a festő sorsáról, miután az elmenekült Rómából, mert halálosan megsebesítette egyik riválisát. A csak Árnyék néven ismert egyházi férfi ezért sorra járja a Caravaggio ismeretségi köréhez tartozókat és a pártfogóit, akiknek a vallomásaiból egy önfejű, megszállott, de az elesettekkel végtelenül szolidáris zseni portréja bontakozik ki.
Louis Garrel (Álmodozók, A feleségem története) egy inkvizítorba oltott nyomozót alakít, akinek fanatizmusa és hajlíthatatlan konoksága egy személyben hivatott reprezentálni a korabeli római katolikus egyházat (még inkább, mint V. Pál pápa, aki a nyakába akasztja a feladatot.) Francia megformálójának képességeivel szemben méltánytalan, hogy a sótlan, elvakult bírának ennyire nincsenek árnyalatai.
Riccardo Scamarcio sokkal jobban járt a lobbanékony természetű, hedonista művész szerepével, aki előszeretettel csábítja el a Szűz Máriaként és egyéb szentéletű bibliai alakokként ábrázolt prostituáltakat, balhézik az akadémiai festőkkel, de közben képes felfedezni az emelkedettséget még a szegények ispotályában és a tömlöcben is. Caravaggio személyes vallásértelmezése és kortársa, Giordano Bruno felvilágosult eszméi között Placido közvetlen kapcsolatot teremt, amikor a mocskos zárkában zajló kulcsjelenetben a verekedésért lesittelt festőt összezárja a máglyahalálra ítélt szerzetessel.
Az epizodikusan elmesélt élettörténetnek (Caravaggio viharos távozása a festőműhelyből, fontos megbízásai, szerelmei, a sorsdöntő párbaj és meggyilkolása mind-mind frusztrálóan töredékes) azonban nem ad izgalmas vetületet ez a forma, nem érezni, hogy a festőt valóban különböző szemszögekből látnánk – pedig az Árnyék kihallgat egy sóvárgó ariszokrata asszonyt (Isabelle Huppert), az egyetlen Caravaggio-rajongó bíborost (a rendező személyesen) és egy Szent Péterként megfestett csavargót is.
Placido és forgatókönyvíró-társainak dialógusai szárazak, nélkülözik az ábrázolt kortól elvárható szóvirágokat. A film látványvilágára viszont jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a film alkotói, hasonulva Caravaggio finom részletek iránti megszállottságához. A 16. század vége érzékletes módon kell életre, a kosztümök gyönyörűek, a fényűző palazzok és a kaotikus festőműhelyek egyaránt tökéletesen berendezettek, az ókori Róma romjaira települt utcák füstös-koszos-izzadságszaga átszivárog a vászonról.
De ahogy a forgatókönyvből, úgy a beállításokból is hiányzik az ihletettség, a művészi szikra, ami kiemelné a hasonló történelmi filmek tömegéből. Fájó belegondolni, hogy ehhez képest mit kezdhetett volna Caravaggio életével egy olyan, képzőművészetben is jártas rendező, mint mondjuk Peter Greenaway – vagy elég megnézni Derek Jarman 1986-os Caravaggióját. A Caravaggio árnyéka így viszont csak egy látványos, de nem túl eredeti portré lett a művészettörténet egyik legizgalmasabb alakjáról, aki éppen azzal biztosította be a helyét az örökkévalóságban, hogy élete végéig lázadt a bevett formákkal szemben.
A Caravaggio árnyéka július 6-án kerül a hazai mozikba a Mozinet forgalmazásban. A filmet premier előtt június 16-án lehet megnézni az Urániában.
