- Nagyon örülünk, hogy újból itt üdvözölhetjük.

- Jancsó Miklós születésnapjára vagyok hivatalos. 35 évvel ezelőtt játszottam a Csillagosok, katonák című filmjében. Tegnap megnéztem az utolsó filmjét, az Utolsó vacsorát... Látták már? Tudják, ez egy fantasztikus dolog. Egy abszolút fiatal film. Egy 80 éves mester diákos csínyje, huncutsága. Szegény film, nem is tudom, a semmiből született, de nem is az a fontos, hogy hogyan csinálta, hanem, hogy mit. Hogy elmondhatta, megmutathatta, amit akart.

- Nagyon szellemesen írta valahol, hogy az Elnök tulajdonképpen – rendező.

- Igen.

- És sok szó esett néhány éve a sajtóban az ön politikai ambícióiról. Most hogy áll ezzel?

- Komolyan sohasem voltak ilyen ambícióim, a sajtó tupírozza fel ezeket. Nekem van egy szakmám, azzal akarok foglalkozni. Amit csinálni tudok, azzal akarok még többet foglalkozni. De nekem is, mint általában az orosz értelmiségnek, megvan a magam személyes szempontja a politikáról. És szeretném, ha valamennyire hatna a politikacsinálókra.
Egy időben a kormány kulturális tanácsadója voltam... A Filmszövetség elnöke, a Kulturális Alapítvány kurátora vagyok – találkoznom kell a politikusokkal. Beszélgetünk. Látom: őket is ugyanaz foglalkoztatja, mint engem... Akkor minden rendben... Sokáig úgy gondoltuk, az értelmiség törvényszerűen szemben áll a hatalommal. De hát miért kell ennek mindig így lennie? Én egy olyan hatalomról álmodom, amit szeretek.

- Egy korábbi, az interneten publikált vallomásában ismerteti, milyennek képzeli az ideális Oroszországot. Az államformáját.

- Nem hiába találták ki, hogy az államnak három oszlopra kell támaszkodnia: a pravoszláv hitre, az egyeduralomra és a népiségre. Az egyház az erkölcsi alap, az adja azt a közös erkölcsi koordinátát, amely mentén mindenki tisztába jöhet azzal, mi a jó és mi a rossz, az is, aki áthágja a szabályokat. Az egyeduralom: a szentképfestő felelőssége (mindegy, mi a neve az uralkodónak – elnök vagy más), a népiség – a demokrácia. Azaz: az abszolutizmus, amely a pravoszláv egyház alapján áll, miközben közvetlen, egyenes kapcsolatot testesít meg a néppel. Oroszország számára pedig a legtermészetesebb államforma, – az alkotmányos monarchia és a felvilágosult konzervativizmus. Ezzel békében élhet együtt, egymás mellett a muzulmán, a buddhista vagy bármely más közösség is.

- Ön fantasztikus színész. Ott van például a Szibériáda... Hosszú, nehézkes, nyúlós film, de az utolsó harmadban megjelenik maga, és az egész felszárnyal. Hogyan szorítja vissza saját rendezői akaratát, amikor színész?

- Olykor nehezen. Rjazanovnál fordult elő a legutóbb, a Kegyetlen románcban volt egy nagyon fontos rész, amikor a hős másodszor utazik a városba és másodszor találkozik a hordárral, aki elveszi a holmiját. Olyan jelentéktelen kis jelenet... Tudom, hogy rövidíteni kell, szóltam Eldarnak: te ezt ne vedd ki, vágd ki bármelyik más részemet, de ezt hagyd benne, mert ebből a részletből megérzi a néző, hogy ez az ember közel áll a többiekhez, őt nem azért szeretik, mert pénzt osztogat, hanem mert „mi kutyánk kölyke”. Az egész figura szempontjából tartottam fontosnak ezt a pillanatot. A rendezők általában nem tanácskozzák meg a színészekkel, hogyan vágják össze a filmet. Én is hiába mentem hozzá, már kidobta ezt a részt. Mondom: Eldar, tedd vissza. És képzeljék, ez a rendező tud hallgatni a színészeire. Meg lehetett győzni, és visszakerült a jelenetem.

- Milyen színészi vagy rendezői feladatok várják a közeljövőben?

- Szeretném elkészíteni a Csalóka napfény II.-t. Ha Isten megengedi, akkor abban játszom is... A Csalóka napfény második része a háborúról szólna a már 15 éves kislány szemén keresztül. Háborús film lenne, persze nem a szocreál stílusában, hanem a legújabb, legdivatosabb és legdrágább technikával. Ugyanis korunk ifjúsága, akik Spielberg – nagyon tisztelem és szeretem őt –, szóval, Spielberg filmjéből, a Ryan közlegényből úgy tudja, hogy a II. világháborút az amerikaiak nyerték meg. A legszomorúbb az egészben az, hogy még a mi ifjaink, az orosz gyerekek is ebben a hitben élnek. Én nem akarok mást, csak azt, hogy emlékezzenek arra a 28 millió orosz katonára, akik a győzelemért lelték halálukat.

- Tart még a Szibériai borbély népszerűsége?

- A következő élményem volt nemrég. Levelet kaptam egy 16 éves nézőmtől. Egy diáklánytól. 16 éves, 6 éves volt, amikor felbomlott a Szovjetunió, tehát neki már nincsenek emlékei a szocializmusról. Azt írja, hogy egészen eddig arra készült, húsz éves korában elmegy innen. De megnézte a Szibériai borbélyt, és rádöbbent: itt kell maradnia! Nos, ez volt a legszebb visszajelzés a számomra. Mert Oroszországban vannak olyan értékek, amelyek sehol másutt nincsenek.
Volt egy másik élményem is. Amerikában, egy híres színészkollégámmal beszélgettem. „Az az amerikai katona a filmben, túlságosan primitív és durva. Mi az, hogy nem ismeri Mozartot? És az az amerikai pedig, aki tudja, ki volt Mozart, félig orosz. Az amerikai főhősnő előéletéről kiderül, hogy prostituált volt. Nem lehetne őt angollá tenni?” És ezek voltak az okai annak, hogy a filmet nem engedték bemutatni az Amerikai Egyesült Államokban! Tessék!
És mégis, én a nyílt Oroszország híve vagyok. Hogy elönt minket az amerikai film?
Nem vagyok a letiltás híve. Az orosz film felemelésének a híve vagyok. Ahelyett, hogy felrobbantanánk valamit, építsük a másik mellé az újat. Véleményem szerint az amerikaiak érdeke a mi hatalmas piacainkat elfoglalni. Az én érdekem meg az orosz film fejlődése is ezt kívánja. Ma: ami Párizsban megy, az megy itt is. Mindenütt az amerikai film. Korábban: itt az új külföldi film! Hatalmas sorok... Külföldi! Az sem volt fontos, milyen, csak hogy külföldi... Mi a titka a Szibériai borbélynak? A közelmúlt szegényes orosz filmjei után elszoktak az emberek az ilyesmitől, a gazdag, csillogó kosztümös történelmi látványtól, a tökéletes képtől és hangtól az orosz filmben. Mert ez olyan, mint az amerikai, csak a mienk, a mi Szibériánk, a mi junkereink... 25 hónapja megy telt házzal, ehhez hasonló soha nem fordult elő még. Kétszer felülmúlta már a Titanic bevételét, három és félszer a Mátrixét. Miért? A politikát a néző csinálja a moziban! Mert a néző ma már csakis a nagy történelmi, szép jelmezes, látványos orosz filmre megy be. Itt vannak ezek az alacsony költségvetésű szegény filmek, a harmincrubelesek, amelyből a felét még el is lopják... Mivel hassanak? Jó anyagra nincs pénz, jó színészekre nincs pénz, jó technikára nincs pénz. Hogyan sokkolják a nézőt? Pornográfiával. Ordenáré ordítozással. Kegyetlenkedésekkel..... Mert hang nincs, kép nincs, semmi sincs. De a filmgyártást nem lehet felemelni akkor, ha a moziba nem mehet be az asszony a gyermekkel. Ha nincs olyan film, ahová nem mehet együtt az egész család. Mert a film – beszélgetés a vásznon keresztül. Tarkovszkij, Kira Muratova, Joszeliani, Paradzsanov, German, mind-mind csak akkor létezhetnek, ha a filmiparban ott van mellettük Bondarcsuk, Gajdar, Danyelija, Jurij Ozerov. Nem azért, mert azok a jó rendezők, ezek meg a nem tudom, milyenek. Nem erről van szó. Hanem mert egyensúlynak kell lennie. Nem állhat az ebéd csak kaviárból...