Nagyon különböző életet éltek, mint a film szereplői. Innen Budapestről hogyan találtatok rá a két salgótarjáni fiúra?
Tulajdonképpen ők találtak ránk. Léni, a film egyik főhőse valamilyen kifürkészhetetlen okból kitalálta, hogy ők egy musicalt akarnak csinálni, és olyan elszánt volt, ráadásul annyira jó beszélőkéje van, hogy az – akkor még – Nemzeti Filmalapnál addig nyaggatta a titkárnőt, amíg nem kapott meg egy listát filmesek elérhetőségével. Így jutott el hozzánk is.
Én meg annyira furának találtam, hogy vissza is írtam, üljünk le, és már az első találkozásnál rögtön éreztem, hogy ebben abszolút van egy sztori. Hazamentem és mondtam az operatőr férjemnek, Csukás Sándornak, hogy bocs, mi most bele fogunk vágni egy film elkészítésébe, ami valószínűleg évekig az életünk része lesz.
Hogy kezdtetek neki a történet feldolgozásának? Mit láttál meg benne?
Ilyenkor az ember még nem látja tisztán a történetet, csak érzi, hogy izgalmas és ösztönösen elindul felé. Megpróbáltuk a hagyományos utat járni, beadtuk a Filmalaphoz, de elutasították. Közben elkezdtünk ismerkedni, és forgatni is, mert fontos volt ráérezni, hogy tudnak-e kamera előtt létezni. Nem mindenki alkalmas dokumentumfilm-hősnek.
A legelején csak az érdekelt, hogy két srác egy ilyen lehetetlen álommal vajon meddig tud eljutni? Lenyűgözött az elszántságuk. Alapvetően azt gondolom, hogy nekem, mint dokumentumfilmesnek, az a dolgom, hogy valamiféle reménysugarat mutassak meg a médiából áradó szörnyű hírek ellenpontjaként. És az ő karakterük ezért volt tökéletes, mert pozitívak, mert hisznek egy jobb élet lehetőségében. Szólhat egy film az olimpikon Keleti Ágnesről, vagy két meleg roma fiúról Salgótarjánból, nekem az a fontos a történetükből, hogy minden nehézség ellenére megrázták magukat, saját kezükbe vették a sorsukat és ez meg is hozta számukra a jutalmat.
Amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekről forgatsz dokumentumfilmet, felmerül a kérdés, mennyire tudsz megmaradni a “légy a falon” szerepben és mennyire kezded el segíteni a szereplők életét.
Fontos leszögezni az elején a játékszabályokat. Persze ügyesen „megguglizták”, hogy Sanyi hány nagyjátékfilmet csinált és mennyi híres embert ismer. De már a kezdetekkor megállapodtunk abban, hogy nem fogunk fizetni nekik és nem intézünk el semmit helyettük. Jövünk, forgatunk, és ha valami érdekesre készülnek, akkor mindig szólnak előre. De biztosan erőt adott nekik az, hogy ott álltunk mögöttük, figyelünk rájuk, mert életükben nem sok törődést, szeretet kaptak. Ez a két srác tényleg csak egymásra számíthatott.
Tanulságos volt látni, hogy ez a két fiú nagyobb nehézség nélkül el tudott költözni a nyomor széléről Budapestre, ráadásul egy viszonylag belső kerületbe, Zuglóba. Miközben rengeteg embernek okoz nehézséget, hogy az egekbe szöknek nem csak az ingatlan, de az albérlet árak is.
Mi szellemi munkából élünk. Ma Magyarországon egyre kevesebb az értéke a műveltségnek, építkezésen való segédmunkával többet keresnek az emberek, mint egy dokumentumfilmes vagy egy újságíró. Sok olyan barátom van nekem is, akik két nyelvvizsgával, diplomákkal kevesebbet visznek haza, mint amennyit Gergő összeszedett az építkezésen. Tavaly már nem bírta a dereka, váltania kellett, most a közétkeztetésben dolgozik és mellette egy nagy áruházláncnál is van munkája. Léni mindenféle alkalmi munkákat vállal, de már évek óta olyan nincs, hogy valamennyi bevétele ne legyen. Nagyon keményen dolgoznak azért, hogy fenn tudják tartani magukat.
Sokan csodálkoznak, hogy ilyen simán találtak albérletet, de valahogy az a kezdeti lendület megsegítette őket, rögtön az első helyen leszerződtek, és már 5 éve ugyanott laknak, és bár azóta próbáltak, de nem tudnak továbblépni. Meleg roma párként az elmúlt időszakban nem találtak olyan lakást, amit megendegehetnének maguknak és kiadtak volna nekik.
Vagyis az elmúlt pár évben romlott a helyzet?
Igen, sokat. Nem csak azon látszik, hogy akkor még volt, aki kiadta nekik a lakását, de a különböző social media felületeken is megsokszorozódtak a bántó kommentek a róluk szóló, vagy saját bejegyzéseik alatt.
A filmben megkeresnek egy zenész csapatot, akikkel elkészítik Gergő számát, még klipet is forgatnak hozzá. Ráadásul elkezd velük dolgozni a musical forgatókönyvén Kemény Zsófi, mint dramaturg. Ezekben a találkozásokban sem volt benne a kezetek?
Sokan azt gondolják, hogy ezeket mi intéztük. Nem hisszük el, hogy két roma gyerek mi mindenre képes. A zenészek Gergő régi barátai, Keskeny Márk pedig, aki szintén épp akkor költözött fel Pestre, baráti áron segített a kis stúdiójában a felvételben. Léni hihetetlenül ügyes, nem csak a Filmalapot hívta fel szemrebbenés nélkül, de mindenki mást is. Nagyon aktív social media életet él, folyamatosan pörgeti a Google-t. A klipforgatáshoz támogatót és operatőrt is talált, aki össze is vágta nekik a dalt.
A Kemény Zsófis szálhoz talán van némi közünk. Mivel már egy ideje forgattunk velük, és természetesen kérdezgettek minket arról, hogy hogyan készül egy film, rájöttek, hogy kellene egy forgatókönyvírói segítség. Léni elkezdett kutakodni a neten és abban valóban segítettünk, hogy szerintünk ki az, akinél nem érdemes próbálkozniuk. Nem akartam, hogy valami rossz élménybe fussanak bele, Zsófit ismertem, nála kedvesebb, nyitottabb, befogadóbb és őszintébb embert keveset ismerek, és volt olyan kolléga is a kis listáján, akiről tudtam, hogy csak kioktatást kapnának. Illetve fontosnak tartottam, hogy olyan embertől kérjenek tanácsot, aki nem írja meg helyettük a forgatókönyvet, de fogja a kezüket és segíteni fogja őket.
Azóta is együtt dolgoznak?
Nem. Mára elhalt ez a történet, mert egy ponton – teljesen jogosan – Zsófi szigorúvá vált, és azt mondta, hogy akkor jöjjenek vissza, ha az első jeleneten végre túl tudnak jutni. De mivel még egymás között sem tudtak megegyezni semmiben, és egy idő után szégyellték magukat emiatt, így nem merték keresni Zsófit.
A salgótarjáni életből való kitörést motiválta az, hogy film készül róluk. Szerinted mennyire játszottak a kamera előtt?
Nyilván mindenki egy kicsit jobb oldalát szereti mutatni a kamera előtt, de azt hiszem, hogy ők, bár elképesztő érzelmi intelligenciával rendelkeznek, ösztönösebbek ennél. És ne felejtsük el, hogy nem egy stáb volt körülöttük, hanem csak mi, a rendező és az operatőr, akik ráadásul egy pár. Nagyon hamar bizalom és szeretet alakult ki közöttünk. Jöttek is a hívások: „Kati mama, nagyon összevesztünk, most tényleg kirakom innen.” Lehet, hogy az elején egy kicsit játszották magukat, de aztán hamar megszokták a jelenlétünket. Sanyival mi ugyanúgy nagyon jókat tudunk veszekedni, mint ők, ez nekik még otthonosabbá tette a dolgot, Gergő általában a Sanyi oldalán állt, és attól, hogy azt látták, hogy mi is egy ugyanolyan pár vagyunk, mint ők, minden olyan természetessé vált. Amikor Léni elkezdte volna megjátszani magát, akkor Gergő azonnal leállította, hogy hagyja abba a süketelést. Ezért is tartottam fontosnak betenni azt a jelenet, amikor veszekednek és Léni duzzogva bevonul a fürdőbe azzal a felkiálltással, hogy „Mit járatsz itt le ország-világ előtt?”
Az elmúlt években forgattál a családodról (Digitális nomádom, Beágyazott emlékek), híres magyar nőkről, mint Keleti Ágnes vagy Rotschild Klára, illetve más történeteket is értelmiségi közegben (pl. A Bármicvó fiúk). Ez a film abból a szempontból más, hogy Léni és Gergő, akik a salgótarjáni Jónás telepről érkeztek, talán nem tudtak annyira tudatosan részt venni a forgatáson. Talán nem tudták annyira védeni a határaikat. Ilyenkor az alkotók felelőssége, hogy mennyire tudják óvni a szereplőket.
Borzasztó nagy felelősség, és én ezt nagyon komolyan veszem. A legfontosabbnak azt tartom, hogy az ember tisztelje a hősét, azt, akiről készíti az alkotását. A filmnek mindig az ő karakteréhez kell illeszkednie. A Keleti Ágnesről szóló filmből lehetett volna egy pátoszos alkotást készíteni, de Ági szókimondó karakteréhez szerintem az nagyon nem illett volna. Gergő egy végtelenül őszinte, becsületes srác, aki halál ideges lesz attól, ha valaki sajnálni kezdi, ezért talán a legfontosabb az volt, hogy ne sajnálatra méltónak mutassuk őket.
Amikor elkészült a film, meghívtuk őket magunkhoz, főztünk egy jó ebédet és együtt néztük meg a még hangkeverés és fényelés előtt álló filmet. Újra elmondtuk, joguk van ahhoz, hogy ha bármi zavarja őket, akkor szóljanak és akkor az nem lesz benne. Szerencsére, úgy tetszett nekik a film, ahogy volt. Semmit nem akartak változtatni rajta.
Volt olyan, hogy kikapcsoltátok a kamerát, amiről azt éreztétek, hogy ezt már inkább nem kéne rögzíteni?
Szerintem a kamerát nem kapcsoltuk ki, inkább a vágásnál mérlegeltünk. Tényleg próbáltunk légy lenni a falon, és a forgatás alatt inkább Sanyi kezében volt a döntés. Kicsit mérges is vagyok a világra, hogy a dokumentumfilm-operatőröket nem becsülik meg eléggé, vagy nincsenek külön dokumentumfilmes operatőri díjak, mert azt gondolom, hogy bármit képzel el egy rendező, bármit akar összerakni a vágószobában, ha az nem úgy van felvéve, akkor nem tud miből dolgozni. Az ilyen típusú dokumentumfilm operatőrének különleges érzékenységgel kell rendelkeznie. Egy szál kamerával, egyedül, úgy kell felvennie az adott szituációt, hogy a fontos pillanatban meglegyen a közeli, de közben jól is nézzen ki és lássuk azt is hogy hol zajlik a jelenet. És egy-egy drámai pillanatban nincs arra lehetőség, hogy a rendező akárcsak megszólaljon és segítsen. Szerintem ez egy nagyon összetett feladat, és hatalmas nagy mázlim van, hogy ilyen csávóval élhetek és dolgozhatok együtt.
Neked mi volt a legnehezebb a film készítése alatt?
Akadályverseny volt az egész. Pénz nélkül kezdtük el forgatni, majd Borival (Csukás Borbála, Kata lánya, két éve Spanyolországban él és dolgozik producerként – a szerk.) sokat jártunk külföldi fesztiválokra pitchelni. A workshopokon folyamatosan két dolgot próbáltak ránk erőltetni: hogy sokkal több nyomort mutassunk, vagy, hogy rakjunk bele fikciós jeleneteket, mintha már készülne a fiúk musicalje. Mivel mi egyiket sem akartuk, így el kellett döntenünk, hogy meg akarunk-e felelni a filmes szakmának, és az a vágyunk, hogy sok fesztiválra bejussunk, vagy egy olyan filmet akarunk csinálni, ami a mi szívünkhöz közel áll.
Sosem akartam és már nem is fogok arra törekedni, hogy a szakmának, a kritikusoknak vagy a fesztiválválogatók ízlésének megfeleljek. Ha mégis van olyan, akinek tetszik, az jó, hiszen mások a díjak és elismerések alapján ítélnek meg, ez befolyásolja a véleményüket, tehát a film népszerűsítéséhez szükséges eszköz.
Nekem az a fontos, hogy a filmjeim a hőseikhez igazodva, hozzájuk illeszkedő stílusban az ő üzenetüket közvetítsék, és ne az enyémet. Őket és a közönséget szolgálva széles rétegeknek szóljon. A salgótarjáni család ugyanúgy élvezze, mint a nemzetközi fesztiválközönség. Ami büszkeséggel tölt el, hogy az Igazgyöngy Alapítvány, a Háttér Társaság, a Helsinki Bizottság, a Romaversitas képviselői is eljöttek a premierre, lelkesek voltak, és fontosnak tartják, hogy minél több emberhez eljusson. És ha ezzel a filmmel egy kicsit hozzá tudunk tenni az ő munkájukhoz, akkor már érdemes volt ezt a néhány év munka-áldozatot meghozni.
Végül beszállt a filmbe egy olyan amerikai producer, Marc Smolowitz, aki nem akart változtatni rajta.
Sokan szerettek volna beszállni, de az európai finanszírozásban sajnos csak akkor tud részt venni koprodukciós partnerként egy másik ország, ha itthonról már van támogatásunk. Erre viszont esélyünk sem volt. Amerikában viszont a filmek nagy része eleve magánfinanszírozásból készül. Egy közös ismerősünk ajánlott be minket Marcnak, aki egy kifejezetten nagy nevű producer San Franciscóból, és aki elsősorban zsidó témájú és LMBTQ filmekkel foglalkozik (ő maga is zsidó származású és meleg). Annyira ismeri a világ hasonló témájú filmjeit, hogy sokszor konzultációs producernek kérik fel.
Amikor elkezdtünk beszélni az együttműködésről, bejött a Covid, ezért személyesen nem is tudtunk találkozni, de miután elküldtük az első húsz perces vágatot, egyből beleszeretett a projektbe. A majdnem 3 év közös munka alatt Marckal nagyon sokat dolgoztunk együtt dramaturgián, és az utómunka finanszírozására is ő szerzett pénzt, mert vannak olyan dolgok amiket nem tudunk családon belül megoldani, például a csodálatos zeneszerzőnk, Barcza Gergő zenéje nélkül nem készülhet el egy filmünk se. Végül Marckal a premieren találkoztunk először Görögországban, és most eljött a budapesti premierre is. Gondold el, mekkora élmény volt neki végigjárni a városban azokat a helyeket, ahol Gergő és Lénárd feltűnik a filmben.
A dokumentumfilmeknél mindig érzékeny téma, hogy miután elkészült a film, az alkotók mennyire felelősek a továbbiakban a szereplőkért. Pláne, ha azok kiszolgáltatott helyzetben vannak.
Nehéz elvágni a szálakat. A mai napig intenzív kapcsolatban vagyok Keleti Ági fiával, feljárok Ágihoz is, néha megharagszanak Marikáék a Mignon című filmből, ha nem telefonálok. Vannak olyan szakaszok az életemben, amikor azt veszem észre, hogy hónapokig a gyerekeimen, a húgomon és az anyámon kívül alig beszéltem a barátaimmal, mert a filmjeink szereplőinek volt szüksége rám. Egész biztos, hogy a fiúkkal egy életre meg fog maradni a kapcsolatunk.
Ami most a legboldogabbá tesz, hogy úgy érzem, a film elkészültével segítettünk egy család újraegyesülésében, és ennek egyik bizonyítéka a filmben megmutatott eseményeken túl Gergő egyik testvérének a kommentje a film egyik posztjánál: „Gergő a testvérem, a vérem, és nagyon sajnálom hogy kitagadtam őtet, de hál' istennek megbékéltünk és minden jóra fordult.”
Salgótarjánban, a fiúk közegében mutattátok be a filmet, de úgy tudom, hogy más vidéki településeken is vetítettétek, fontos volt számotokra, hogy eljusson a szegregáció által sújtott helyekre.
A fejembe vettem, hogy elviszem a filmet a szegregációba, minél több olyan helyre, ahol erőt adhat, mert ez a fiúknak is nagyon fontos volt. Ők is kiírták a Facebookon, Instán, TikTokon, meg az összes ilyen fórumon és volt egy-egy olyan komment, hogy „erőt adtatok nekem, lehet, hogy én is előbújok”. Én pedig tanultam Lénitől, és ezer helyre elküldtem segítségkérő levelem. A Thessaloniki Filmfesztivál után már fel tudtam mutatni valamit, ami mint Oscar-nomináló fesztivál mások szemében is validálta a filmet. Végül a Német Nagykövetség és a Polgár Alapítvány támogatásával össze tudtunk hozni egy kisebb országos turnét, viszonylag nagyobb csapatban. A fiúk, Márton Joci roma LMBTQ-aktivista és Bartha István lelkész is velünk tartott a film utáni beszélgetésekre.
Őszintén szólva még így sem volt könnyű. Volt olyan település, ahol azt kérték, hogy még azt is tagadjam le, hogy beszéltünk a vetítésről, mert féltek, hogy majd soha többet nem kapnak állami támogatást, ha bevállalják a vetítést. Volt, amikor sok-sok egyeztetés és telefon után, három és fél órát utaztunk, végül mégsem jött el az a csoport, akik miatt szerveztük az egészet. Viszont mindenhol, ahol eljöttek, nagyon pozitív visszajelzést kaptunk, nem volt se provokáció, se felháborodás, volt, ahol a hivatalos egy órás beszélgetés után még egy órát ott maradtak velünk a nézők.
Ami engem most nagyon boldoggá tesz, hogy két nemzetközi oktatási streaming platform is beválogatta a filmet középiskolásokat és egyetemistákat megszólító programjába. Az Európai Filmakadémia által működtetett Európai Filmklub programjában több mint 30 európai országban, az észak-amerikai Docuseeknek köszönhetően pedig az Egyesült Államokban is elérhetővé teszik a filmet. Egész hihetetlen érzés elképzelni, hogy a világ hány részén fogják megismerni Gergő és Lénárd történetét.
A meleg roma musical film végül nem valósult meg, de a Keskeny út…-tal mégis elkészült a filmjük, amiben el tudták mondani a történetüket.
Lénárd szó szerint ezt mondta, amikor Thessalonikiben a vászonnál álltunk a vetítés utáni beszélgetésen. Kiállt és elmondta, hogy igen, lehet, hogy ez a musical nem készült el, de sokkal többet kapott annál, mint amit egyáltalán megálmodott. Végül is itt van, tehát az álma beteljesült, mert ez lett az ő musicalje.
A film legközelebb február 14-én látható a Kinóban.
