Olyan közeget kellene teremteni, ahol a bántalmazott fiatalnak van kihez fordulnia

A filmet egy megtörtént eset ihlette (számos olyan incidens mellett, ami nem kapott nyilvánosságot), ez indította el az alkotókat abba az irányba, hogy prevenciós céllal elkészítsék ezt a történetet, és hogy beszélgetést kezdeményezzenek róla fiatalokkal és felnőttekkel. Céljukat elérték, a film májusi elkészülte óta folyamatosan járják az iskolákat, ahol egy mentálhigiénés szakértő társaságában tárgyalják ki a látottakat. A legfontosabb szerepekben Herczeg Adrienn, Láng Annamária, Kováts Adél és Török-Illyés Orsolya állnak, illetve a fiatalok. Kiemelt főszereplője azonban nincs a történetnek, az alkotók szándéka kifejezetten az volt, hogy ne egy, hanem minden jelenetben másik szereplő - egy diák, egy tanár, egy szülő aspektusát, motivációját ismerjék meg a nézők. Most, amikor a gyermekvédelem, és annak rendszerszintű hiánya egyre jobban szétfeszíti az országot, talán mindennél fontosabb olyan alkotásokat látni, amik szembesítenek minket a fiatalok tehetetlenségével, a felnőttek, és a mögöttük álló intézmények eszköztelenségével. A Csak ki ne derüljön! a Közös értékeink elnevezésű EU-s pályázat támogatásával, illetve crowdfunding bevonásával tudott elkészülni.

A film sajtóvetítése után az alkotók Balázsy Panna kérdései mentén Gyurkó Szilviával, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetőjével, és dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológussal, a Hol a helyem Iskolapszichológiai tanácsadó központ vezetőjével beszélgettek az oktatási intézményekben előforduló szexuális határátlépés témájáról. Gyurkó Szilvia szakértőként is részt vett a film előkészületeiben, tanácsokkal látta el és hasonló esetekről mesélt az alkotóknak, melyekből motívumokat be is építettek a történetbe. Elmondásuk szerint ez nem csak jogilag megfoghatatlan téma, már abban rengeteg álláspont létezik, hogy pontosan mi számít határátlépésnek.

Csak ki ne derüljön

A film drámai tónusa ellenére nagy szeretet, támogatás és jó hangulat övezte az egész forgatást, sok fiatal és felnőtt szereplő osztott meg történetet a témával való saját érintettségről. Az alkotók elsődleges célja az volt, hogy kihangosítsák a gyerekeket, akik nem érzik magukat biztonságban, és hogy megmutassák, hogyan nem jó kezelni egy ilyen helyzetet. „Ezeken az iskolai vetítéseken vannak olyan safe space helyek, ahol annyira biztonságban érzik magukat a gyerekek, hogy furcsán is néznek ránk, hogy ilyen történhet, de voltunk olyan intézményben is, ahol volt korábban érintettség. Ott fontos volt, hogy van mellettünk egy szakember, mert nehéz kezelni ezeket a helyzeteket” - meséli Muchichka László. A diákok mellett szeretnék valamilyen módon a szülők felé is eljuttatni ezt a történetet, ennek megvalósításán jelenleg is dolgoznak és várják az intézmények, tanárok jelentkezését.

dr. Jármi Éva szerint a legtöbb fiatal nem is tudja definiálni, hogy mi lehet safe space, milyen az a tér, ahol őszintén megoszthatja a kétségeit, anélkül, hogy a következményektől kellene tartania. A fiatalok megszokták és elfogadják, hogy egymás között kell megoldaniuk a gondjaikat. A filmben látott etikátlan döntés elmondása szerint logikusnak tűnik, hiszen ha nincsenek jó eszközeik, se bizalmuk a felnőttek iránt, akkor jogilag aggályos módszerekhez fognak nyúlni. Senki sem mutatta meg nekik, hogy mi a helyes út, ami nem a gyerekek felelőssége. Az sem általános, hogy a diákok előbb fordulnak az iskolapszichológus felé, mint a saját szüleikhez, hiszen ők is ugyanabban az épületben vannak, mint az iskola, a bizalmatlanság rájuk is kiterjed.

Gyurkó Szilvia elmondása szerint rengeteg mindennek kéne változnia ahhoz, hogy működőképes legyen a rendszer. Egy pár évvel ezelőtti kutatásuk eredménye kimutatta, hogy a gyerekek 40%-a nem érzi magát biztonságban az interneten, miközben már a másfél éves gyerekek is egyre gyakoribb felhasználói valamilyen képernyővel rendelkező eszköznek. Ezek a felületek egyre könnyebben kezelhetőek, pedig sokan egyáltalán nem állnak érzelmileg készen a használatukra. Gyurkó még egyszer megköszönte az alkotóknak, hogy elkészült ez a szép film - elmondása szerint a gyerekvédelmi szakmában kevés szép dolog van - ami amellett, hogy nagyon szomorú témával foglalkozik, árnyaltan mutatja be, milyen sok dimenzió létezik egy ilyen ügyben. Az intézményfenntartó, a pedagógusok, a gyerekek önvédelmi ösztöne, az immunrendszerük, ahogy megpróbálják megvédeni magukat, és a reakció, amit a felnőttektől kapnak.

A film sajtótájékoztatója / Fotó: A Csak ki ne derüljön Facebook-oldala

Online és offline határátlépés közti különbségről így mesélt a Hintalovon vezetője: „Ha a gyerekeket kérdezed, nincs különbség a kettő között. Szakemberként is fontos látni, hogy ezekben a terekben a határátlépésnek, bántásoknak és bántalmazásoknak és a különböző konfliktusoknak más a dinamikája, a természete, a sajátossága. Van olyan, ami az egyikben működik, a másikban nem. Teljesen más prevenciós technikáik vannak, amit - megjegyzem - döntő többségben egyetlen intézményben sem használnak, ahogy a családokban sem. Inkább bíznak a jó szerencsében, hogy velük semmi rossz nem fog történni.”

Jármi szerint ha elő is fordul néha, hogy a pedagógusok szeretnének tudatosan felkészülni és beviszik a témát a diákokhoz, sajnos a gyerekeket nem tudják megszólítani, fel sem merül bennük, hogy velük is bármi megtörténhet. „Amiben nagy hiányosságot látok, hogy igazából nem teljesen világos nekik, hogy kinek szóljanak, vagy ha szólnak, nem tudják, hogy mi fog történni utána, hogy jó kezekbe került-e az ügyük, nem lesz-e ennek rossz vége. És ez persze olyan szorongást kelt bennük, hogy inkább nem szólnak. Jó lenne, ha volna egy adatbázis, egy böngészhető felület, ahol a szakemberek, a felnőttek és a gyerekek is végig tudnának nézni olyan megtörtént folyamatokat, amiknek jó kimenetele lett, ahol sikerült megvédeni a diákot, meg lehetett állítani a határátlépést elkövető tanárt.”

Gyurkó szerint a gyerekvédelem egyik legnagyobb kiaknázatlan forrása a kortárs segítés, amikor fiatalok szólítanak meg fiatalokat a témában, hiszen egy vigyázó mondat teljesen máshogy hangzik egy felnőtt és egy huszonéves szájából. A gyerekek nem csak megvédhető áldozatok, hanem kompetensek, nagyon sok mindent pontosan értenek, tudnak egymásnak segíteni, nem csak olyan módokon, ami a filmben is felvetődik.

Szintén bonyolítja az ügyeket, hogy az is teljesen személyiségfüggő, ki mit tekint szexuális határátlépésnek a digitális térben. A Hintalovon Alapítvány egy másik felmérésében arra voltak kíváncsiak, hogy hány fiatalt érezte már, hogy zaklatták az online térben. Az egyöntetű válasz az volt, hogy soha nem érte őket semmilyen bántalmazás, de azért az is kiderült, hogy dickpic-et (férfi nemiszervről készült fotó) már szinte mindenki kapott valamilyen felületen, illetve hogy valaki egy másik ember személyazonosságát felvéve írogatott nekik. Egyre inkább normalizálódik az, hogy a fiatalok bizonyos dolgokat nem tekintenek bántásnak, mert van a kezükben egy eszközrendszer - egyszerűen kitörlik, letiltják az illetőt. Persze mindenki máshogy reagál egy-egy ilyen incidensre, a reziliencia kérdése is fontos tényező, van, akit már egy dickpic is nagyon megüt, nem tudja mit kellene csinálnia ezekben a helyzetekben. Mi az, amit verbalizálnak a gyerekek, mit tekintenek természetesnek ebben a térben, és ehhez képest mit mondanak a jogszabályok? Rengeteg aspektusa van egy ilyen bántalmazásnak, ezért is nehéz megfelelő eszközöket találni a megoldására - legalábbis itthon.

Csak ki ne derüljön

Fontos lökést adna gyermekvédelmi alapelvek (safe guarding policy) bevezetése, ami Nyugat-Európában már elterjedt, tavaly február óta már Lengyelországban is. Ezen keretrendszerek nagyban hozzájárulnának ahhoz, hogy átláthatóbbak legyenek a gyermekvédelem komplexebb kérdései. Ha jogilag meghatározható lehetne, hogy ha történik egy határátlépést, akkor azt hogyan kell jelezni, milyen folyamatok vannak, mik a bejelentés következményei. Vannak olyan szervezetek, amik már dolgoznak az ügyön, próbálják bevezetni iskoláknál, nyári táboroknál vagy edzéseken, hogy minden felnőtt és gyerek megismerje az együttműködésük szabályait. Számonkérhető, tiszta kereteket jelentő folyamatokat kellene egyértelműsíteni, egy erre felépített szabályrendszerrel. Egy ilyen jóváhagyott keretrendszer pontosan azt a szubjektivitást védené ki, hogy ki mennyire érzékeny, ki mit tekint bántalmazásnak vagy határátlépésnek. A jogszabályok nagyon lent és fent húzzák meg a határokat, és egy kényes kérdésben nagyobb kapaszkodók nélkül maradnak a gyerekek és a felnőttek is.

Ha egy gyereket jobban megviseli a társainál, ha valamilyen online bántalmazás éri, őt a társai és a felnőttek is furának, túl érzékenynek kezdik titulálni, és egyre inkább azt fogja megtanulni, hogy nem szabad a belső iránytűt követni, nem szabad a saját érzéseit iránymutatóként használni. Inkább fogja elnyelni a kételyeit, és számára is egyre inkább normalizálódik, hogy a bántalmazás, amit átél, teljesen normális, ezzel pedig kikerül a veszélyes kategóriából. Muchichka László szerint azért is fontos egy ilyen keretrendszer felállítása, mert az iskola számára létrehoz egy protokollt, hogy hogyan vizsgálja meg és mit kezdjen egy ilyen szituációval, a diákok pedig tudni fogják, hogy ha ilyet tapasztalnak, hova mehetnek, mit csinálhatnak, kihez fordulhatnak.

Rengeteg határátlépés, bántás, bullying nem éri el azt a szintet - kiskorú veszélyeztetése, rágalmazása, könnyű vagy súlyos testi sértés - ami a büntetőjogig eljutna, ez a végső szint, ahova a súlyosabb esetek kerülnek. És amíg a büntetőjogon kívül van egy „egyszerű” szexuális határátlépés, addig nem számít törvénysértőnek, nincs jogszabály áthágva, ergo nem kell vele komolyan foglalkozni. A résztvevők egyöntetű elmondása szerint olyan közeget kellene teremteni, ahol a gyereknek van hova odamennie, és azt mondani, hogy rosszul érzi magát, amikor nézi őt a tanár. Legyen valaki, aki segít neki érezni, megérteni, megfogalmazni, valamilyen módon, hogy mi történik.

Csak ki ne derüljön

Az esetek jelentős százalékában fontos szerepet játszik az intézmény érdeke is, ezt a film is hangsúlyosan érinti. Egy bántalmazás esetén azonnal felmerül, hogy hogyan hatna a botrány a tantestületre, mit fognak gondolni róluk, mi lesz az iskola jövője. Elmondásuk szerint nem kell úgy tenni, mintha ez az érdek nem lenne, az a fontos, hogy ez ne írja felül a gyerekek és a közösség életét. Jármi Éva szerint a felnőttekről sem szabad megfeledkezni, egy idősebb tanár is jogosan retteg attól, hogy hogyan gúnyolódnak rajta a fiatalok online, hogy a generációs különbség miatt mennyire kiszolgáltatott tud lenni a diákokkal szemben. Ebben az esetben is az intézménynek kellene megvédenie a saját dolgozóit, a safe guarding policy az iskola összes polgárára ki kell, hogy terjedjen. „Nem az minősít egy iskolát, hogy megtörténik egy ilyen eset, hanem az, hogy hogyan kezeli. A film a legrosszabb szcenáriót mutatja meg” - teszi hozzá Muchichka László.

Az alkotók elmondása szerint az iskolás vetítések alkalmával nem az internetes visszaélés témája csúcsosodott ki a diákoknál. Tapasztalataik azt mutatják, hogy szükség van a film végén a feloldásra, mert a diákok első reakciója szinte mindig a düh. Együtt éreznek a fiatal karakterekkel, érzik az igazságtalanságot. Az iskolás beszélgetés mindig azzal indul, hogy megpróbálják közösen felfejteni, hogy mi lett volna a helyes megoldás, mind a felnőttek, mind a diákok részéről.

„Miket szoktak mondani a felnőttek azoknak a gyerekeknek, akik jeleznek egy ilyen határátlépést? Túlérzékeny vagy, túlreagáltad, nem is az történt, biztos csak viccelt, félreérted a helyzetet - ezek nagyon tipikus történetek. Ha ebből kivesszük a szexuális határátlépést, és csak azt nézzük, hogy hányszor kapják meg a gyerekek, hogy túlreagálnak vagy nem értenek valamit, a film után még az is érzi a dühöt, akit nem bántalmaztak az interneten. Ez a film a felnőtteknek is jó tükröt nyújt, hogy hogyan nem kéne fordulni a fiatalok felé” - teszi hozzá Gyurkó Szilvia.

A kerekasztal végén az alkotók ismét kihangsúlyozták, hogy várják azon tanárok és programszervezők jelentkezését (akár a film Facebook-oldalán keresztül), akik szívesen befogadnák őket egy közös vetítésre és feldolgozásra. A Hintalovon Alapítvány egy 15 oldalas módszertant is készített, amit oda lehet adni a tanároknak, hogy vezetett, segítő kérdések mentén dolgozzák fel a filmet, a diákokkal együtt.