„A filmművészet alkotásai eddig zömmel férfiak készítették, s a férfiak a nőket természetesen férfiszemmel ábrázolják. Én viszont belülről ábrázolom az asszonyokat, és természetesen asszonyszemmel nézem a világot” - nyilatkozta egyszer Mészáros Márta. Milyen egyszerűnek hangzik, mégis kevés alkotó van, aki ilyen magátólértetődően, ilyen könnyedséggel, és mégis ilyen mélyen tudja megmutatni a női lélek természetét. Nyugaton feministának tekintették a filmjeit, ő mégis tiltakzott ellene, pedig hősei a kor szemléletéhez képest egyedülállóan függetlenek voltak.
Már első nagyjátékfilmjében (Eltávozott nap) feltűnően önálló karaktert formál meg Kovács Kati - milyen pimasz húzás a kor híres beat énekesnőjét megtenni főszereplőnek! -, és ezzel évtizedekre megnyílt filmjeiben azoknak a öntudatos, lázadó nőalakoknak a sora, akik mindemellett összetett, mély érzelmeket élnek meg. A Szabad lélegzet Jutkája, a Kilenc hónap Julija, és az Ők ketten Julija mind olyan asszonyok, akik még a nehezebb élet tudatában sem hajlandóak megalkuvásra és választják a függetlenséget.
Mészáros Márta filmjeit áthatják az önéletrajzi elemek: nem véletlen, hogy többször is visszaköszön az intézeti lét és az örökbefogadás témaköre, nehéz és kalandos gyerekkora később, Napló-trilógiájában kerül tisztán feldolgozásra. A későbbi rendező öt évesen került a Szovjetunióba, édesapja, Mészáros László szobrászművészként és építészként az új élet reményében költözött a hatalmas birodalomba és vitte magával a családját is. Kirgizisztán fővárosában telepedtek le, ahol vasúti pályaudvar, a régi miniszterelnöki hivatal és a nemzeti bank épületének, valamit a kirgiz főváros egyik központi terének tervezésében, díszítésében is aktívan részt vett.
Fotó: NFI Filmarchívum
Az apját a ’30-as évek végén elvitték, anyja pedig néhány évvel később tífuszban halt meg egy kórházban. A kis Márta és iker húgai egyedül maradtak az idegen országban, állami gondozásba kerültek, és ekkor még nem tudták, hogy édesapjukat pár hónappal elfogatása után kivégezték. Később örökbefogadták, és nevelőszülőknél nőtt fel.
Az Örökbefogadásban két, dacos, független nő sorsát követhetjük nyomon, akik egy pillanatra összetalálkoznak - de csupán azért, hogy megváltoztassák egymás életét. A már régen megözvegyült, 43 éves Kata (akit a csodálatos színpadi színésznő, Berek Kati alakít) magányosan él egy falusi házban, ahol édesanyjával lakott egészen annak haláláig. Több éve folytat szerelmi viszonyt a nős Jóskával (Szabó László), akitől gyereket szeretne, de a férfi nem akar elválni, és otthagyni a feleségét és fiát, „balkézről” pedig nem szeretne egy újabb babát, még akkor sem, ha az asszony egyedül vállalná. Egy nap összeismerkedik a közeli nevelőintézetben élő fiatalkorú Annával (Vígh Gyöngyvér), aki később visszatér hozzá, mert szobát keres, ahol Sanyival (Fried Péter), a barátjával találkozhatna.
Kata összebarátkozik az öntörvényű lánnyal, és segít neki megszerezni az engedélyt ahhoz, hogy összeházasodhasson a barátjával. Az Annával való találkozás pedig előrehozza annak a döntésnek a meghozatalát, hogy saját gyerek vállalása helyett az örökbefogadás mellett döntsön.
Két öntörvényű, magányos és közösségi normáktól eltérően gondolkodó nő talál egymásra ebben a csendes faluban, mialatt egyikük kora reggeltől a bútorgyárban robotol a szalag mellett, a másiknak az intézet uniformizált szabályaihoz kellene idomulnia. Kata nehezebben nyílik meg, míg Anna egy fajta anyafigurát lát meg az asszonyban már az első találkozáskor. A viszony egyre mélyül, egészen addig, amíg Kata felajánlja, hogy magához veszi a lányt, de ő már önálló életet akar.
Fotó: NFI Filmarchívum
Kapcsolatuk legfelfokozottabb pontján a két nő beül egy étterembe, ahol Anna - talán életében először - egyedül rendel mindkettőjüknek. Körülöttük csak férfiak vannak, akik mohó tekintetekkel lesik a két felszabadult nőt, megpróbálják felkérni táncolni őket, de Anna és Kata visszautasítják, ők ketten, már szövetségben, stabilan állnak a világban.
Elsősorban ez a bajtársiasság ad alapot Katának arra, hogy más fényben lássa öt éve tartó viszonyát, amikor pedig a férfi hirtelen ötletétől vezérelve, Jóskával együtt megy haza annak családjához (mint kolléganő), egészen nyilvánvaló lesz, hogy ez az ember nem neki való. Az asszony - Jóska kérésére, bár vágyott rá, soha sem dolgozott, sőt, most, hogy a közös gyerekük már nagyobb lett, sem engedi a férfi munkába állni - nem is lenne könnyű neki, hiszen fiatalon ment férjhez, és a konzervatív családmodellt követve semmilyen képesítése sincs. Kata már itt távolodik el igazán a szeretett embertől, aki a konyhában falatozza az asszony által főzött meleg vacsorát, míg a nők ketten, a nagyszobában próbálnak szót érteni egymással - azonban két teljesen más valóságban élnek. Talán itt látszik leginkább, hogy mennyire kívülálló a főhős a környezetében.
Bár nemzedéki közérzet filmek csellengő, talajtvesztett alakjait láthatjuk a két nőben, Mészáros Márta kifejezésével élve „kvázirealizmussal” közelít a történethez, mert míg dokumentalista stílusban és sok amatőr szereplő közreműködésével valósítja meg a filmjét, mégsem idegenenít el a szereplőktől, sőt erőteljesen bevonódunk a történetbe és a bőrünkön érezzük a két nő lelkiállapotát.
Ehhez természetesen erősen hozzájárult Koltai Lajos kamerája is, ami szinte végig szuperközelikkel dolgozott: látjuk a szálló port a gyárban, a dolgos kezeket, a bőr felszínét, a pórusokat is majdnem, ajakakat, amik nehezen nyílnak szólásra, szempillán megcsomósodott festéket, szinte a bőr alá is bekúszik a kép. Mi pedig megyünk vele az apró részletekig, egészen addig, amíg már meg nem érezzük az apró rezdüléseit is.
Nehéz úgy nézni Mészáros Márta filmjét, hogy ne lebegne közben a fejünk felett 2025 valósága. Az elmúlt években a gyermekotthonok körül egyre szaporodó botrányok erős érzelmi pluszt adnak az egyébként is erősen ható alkotás befogadásához. Jelenleg 24 ezer gyerek van állami ellátásban és ki tudja mennyi kering láthatatlanul a bürokráciai szervek között a kórházakban hagyott újszülöttek közül. Ma meg lehetne csinálni ezt a filmet? Hiszen 2021-ben Magyarország kormánya elfogadta a törvényváltoztatást, amellyel bürokratikus akadályokat gördített az egyedülálló örökbefogadók elé: minden egyedülálló személynek külön jóváhagyás kell, hogy határozatot kaphassanak (ez a házastársak esetén nem szükséges), és amennyiben megkapták a jóváhagyást, hivatalosan csak olyan gyereket ajánlhatnak ki nekik, akiket jelentkező házaspár nem fogadott el. Egy érintett tapasztalata szerint míg régebben elég volt egy azonos nemű pár visszautasítása, most szinte mindegyik rá illő jelentkező párnak vissza kell utasítani a gyereket, amire eljuthat az egyedülálló nőhöz, vagy férfihoz.
Kata ráadásul 43 éves. Ebben a korban ma, Magyarországon, bár papíron nem lehetetlen, de a valóságban szinte esélytelen gyerekkel távozni a rendszerből. Az Örökbefogadásban, 1975-ben azonban Kata végül adoptált babáját erősen magához szorítva, sűrű léptekkel gyalogol a busz felé. Hogy reális ez a kép vagy Hernádi Gyula, Grunwalsky Ferenc és Mészáros Márta forgatókönyvírók dramaturgiai megoldása volt, nem tudom. Az azonban biztos, hogy akár egy évtizeddel korábban is könnyebben válhattak családdá az egyedülálló emberek, ezzel érzelmileg biztonságosabb környezetet biztosítva egy szerencsétlen sorsú gyereknek.
Kata és Anna sorsa nem oldódik meg a film végén. Bár kimozdították egymást az egy helyben toporgásból, Kata meggyőzte Anna szüleit, hogy engedélyezzék a kiskorú lány házasságát, Anna pedig hiába mondja, hogy a másik ne adaptáljon, mert „az elhagyott gyerekek mind sérültek”, meglágyította az egyedüllétbe belecsendesült Kata szívét, és az asszony örökbefogad egy kislányt. Kívülállóságuk azonban megmarad. Hiszen nagy szerencse kell hozzá, hogy egy - menekülésből fakadó - tini házassága hosszú életű legyen, Anna és a férje már a lagzin összezördülnek, a lány pedig üresen néz maga elé, Kata pedig az egyedülálló anya szerepében nem lesz elfogadottabb a ’70-es években falusi munkás társadalmában.
Az Örökbefogadás elérhető a Filmio kínálatában.
