Gáspár Kata: Bejöttek az iskolába, hogy egy teljesen más filmbe válogassanak szereplőket. Aztán odajöttek hozzám, hogy lenne-e kedvem ebben szerepelni. Először teljesen meglepő volt, hogy 16 évesen hogyan játszhatnék el egy 17 és fél éves lányt. Mégis sikerült, 600 lány közül kiválasztottak. Persze nagyon sokat kellett dolgozni érte, szinte minden héten 4-5-ször kellett elmennem a válogatásra.
 |
G.K.: Először nagyon furcsa volt. Az a jó benne, hogy nem is stábnak tekintem őket, hanem egy nagy családnak. A csajokkal sokat hülyéskedünk, zenét hallgatunk, össze-vissza ugrálgatunk. Mindenkivel nagyon jókat lehet beszélgetni, és már pár nap alatt is összeszoktunk.
filmhu: Hogyan készültél a szerepre? Gondolom, elolvastad a könyvet…
G.K.: Ahogy mondod. Aztán átgondoltam, hogy mégis ki ez a lány, honnan jön, mit csinál, és miért csinálja. És rájöttem, hogy nem is kell semmit játszanom, hiszen Szarka olyan, mint én.
filmhu: Tetszett a könyv, amikor elolvastad?
G.K.: Nagyon tetszett, rögtön elolvastam az egészet.
filmhu: Mi tetszett benne leginkább?
G.K.: A szabadság. Az, hogy a két lány meri vállalni, hogy elutaznak, és hogy mernek vagányak lenni.
filmhu: Szerinted a könyvben megjelenő világ jellemző a ti generációtokra?
G.K.: Nagyon jellemző. Mindenki el szokott menni például bulikba, s eleinte titkolja a szülei elől.
filmhu: Azt mondtad az imént, hogy Szarka nagyon hasonlít rád. Mondanál róla valamit, hogy milyen figura ő?
G.K.: Nagyon laza lány, mindig önmagát adja, vagány, és nagyon nagy a szája (én is iszonyatosan sokat beszélek). A környezetét is mindig önmagának megfelelően próbálja alakítani, soha nem akar megfelelni.
filmhu: Milyen a viszonya a másik lányhoz, Barbihoz?
G.K.: Azért alakul ki köztük barátság, mert nincsen más, és csak benne bízhat meg. Szép lassan összeszoknak a lányok, egyre jobban megszeretik egymást. Ők sem tudják, honnan jön ez a szeretet, de azt érzik, hogy segítenek egymáson.
filmhu: Milyen instrukciókat kaptok a rendezőtől?
G.K.: Sok mindent, de nem nagyon nehéz végrehajtani. „Most nézz oda!” vagy „Most ne nézz oda!” - ezek például okoznak némi problémát, mert az életben másképp csináljuk a dolgainkat, de a filmben ezeket meg kell mutatni a nézőnek. Hogy ha valaki zokog, mint ahogy tegnap nekem is zokognom kellett, akkor inkább magába fordul. Nekem a kamerába kellett nézni.
filmhu: Sikerült megoldani a zokogást?
G.K: Igen, sikerült.
 |
G.K.: Úgy zokogtam, ahogy az ember teljes szívéből zokog. Ez azonban nem volt elég, mert kevés volt a könnyem, így hát kaptam műkönnyet. Erre csak azért volt szükség, hogy jobban csillogjon, szebb legyen. Ilyen külső alakítások kellettek. Aztán rájöttem, és Tamás is mondta, hogy nem kell igazából zokogni, csak viccesen kell, mint egy gyerek, mint egy pici baba. Onnantól már nem is volt nehéz dolgom.
filmhu: Mennyiben befolyásol téged, hogy a szüleid elismert színészek? (Kata Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó lánya.)
G.K.: Kicsit rossz érzés most, hogy rögtön mindenki azt gondolja, hogy miattuk kerültem be a filmbe. Pedig nem így történt, ugyanúgy jutottam el idáig, mint a többi szereplő. Nem segítenek a filmben és nem is kértem tőlük segítséget semmilyen téren. Önmagam szeretném megoldani a feladatot. Persze nagyon sokat segített, hogy a szüleim révén megszoktam ezt a környezetet, s nincsenek olyan félelmeim, mint annak esetleg, aki most először kerül egy ilyen nagy stábba.
filmhu: Színésznő szeretnél lenni?
G.K.: Nem.
filmhu: Hát?
G.K.: Állatorvos, tengerbiológus és pszichológus.
