Anyja Eleanor Coppola dokumentumfilm-rendező, apja Francis Ford Coppola, a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most alkotója. Bátyjai Roman Coppola író-rendező, Wes Anderson állandó munkatársa és Gian-Carlo Coppola producer, nagyapja Carmine Coppola zeneszerző, unokahúga Gia Coppola író-rendező, és ha ez nem lenne elég, Jason Schwartzman és Nicolas Cage az unokatestvére. Bámulatos a Coppolák családfája és közös filmográfiája, szívesen beköszönnénk hozzájuk egyszer egy vasárnapi ebédre.
A Coppola család 1979-ben, Cannes-ban
Sofiát a felmenők ellenére nem csak a mozi érdekelte, sőt, az Indiewire-nak adott interjú szerint nem készült tudatosan a rendezői pályára, pont azért, mert tele volt a család filmesekkel. Pályája elején inkább másik szenvedélyének, a divatnak hódolt: 15 évesen a Chanelhez került gyakornokként, később a világhírű divattervező, Marc Jacobs múzsája lett.
Letisztult, francia eleganciája miatt ma is gyakran hivatkoznak rá divatikonként, rajongói oldalak foglalkoznak kizárólag a ruhatárával. 19 évesen még jobban elmerült a művészetekben, előbb festő, majd fotográfia szakra jelentkezett. Filmjeiben ezek a különutak mindegyike tetten érhető: a kompozíciók, a színek és keretezések sokszor többet mondanak a karaktereiről, mint az írott szavak, ahogy a jelmezek is mindig alaposan átgondoltak, a 18. században játszódó Marie Antoinette-ben például kulcsfontosságú szerepük van.
Lőttek a színészetnek
A fiatal Sofia a színészetbe is belekóstolt, 19 évesen azonban olyan szerepet kapott az apjától, ami inkább letérítette erről az útról: A keresztapa-trilógia befejező részében ő alakítja Michael Corleone lányát, Maryt (az első két részben csecsemőként és bevándorló kislányként is feltűnik), aki szerelmes lesz a keresztapa első emberébe, majd az opera lépcsőjén tragikus halált hal, miután őt találja el az apjának szánt golyó. Maryt eredetileg Winona Ryder játszotta volna, de az utolsó pillanatban kiesett, Francisnek pedig gyorsan kellett döntenie – így lépett a helyébe Sofia, aki kint volt vele a forgatáson. A lány alakítását a kritikusok és a nézők is egyöntetűen gyengének találták, két Arany Málna-díjat kapott, apját pedig amiatt kritizálták, hogy a saját lányát választotta a trilógia fontos szerepére. 2020-ban, a film 30. évfordulójára Francis Ford újravágta a filmet, amiben már jóval kisebb szerepet kapott Mary, és kicsit helyre tette a trilógia leggyengébb darabjának tartott film hírnevét is.
A keresztapa III kritikai fogadtatása után Sofia egy-egy kisebb filmszerepben – köztük a Baljós árnyakban – és videoklipekben tűnt fel (például a Chemical Brothers klipjében, amit a későbbi férje, Spike Jonze rendezett), de hamar a rendezés felé fordult. Gyerekkorát érthető módon a filmek vonzáskörében töltötte: apja oldalán rengeteg forgatáson járt, a családi mozizásokon a francia újhullám és az olasz neorealizmus legfontosabb darabjait vették sorba – nagy hatással voltak rá Antonioni és Godard filmjei, különösen a Kifulladásig, amit 12 évesen látott, és amire sok szempontból példaként tekint a saját munkája közben.
Aranyat érő magány
Első nagyjátékfilmjét 1999-ben mutatta be, ez volt az Öngyilkos szüzek, Jeffrey Eugenides regényének adaptációja. A 70-es évek amerikai kertvárosában, szigorú szüleik mellett felnövő öt tinilány története tökéletes elsőfilmes bemutatkozás és sikeres kilépés volt az apja árnyékából. Az Öngyilkos szüzek magában hordozza azt az esztétikát és tematikát, ami Sofia Coppola legfontosabb filmjeinek a védjegyévé vált: olyan fiatal női hősöket mutat be, akik testileg és lelkileg is átmeneti állapotban vannak, és a nőiségük felfedezése mellett a társadalom által elvárt szerepük is egyre inkább kirajzolódik.
Sofia Coppola és Kirsten Dunst az Öngyilkos szüzek forgatásán
A szereplők lelkiállapota nem a párbeszédeken, sokkal inkább a képi megoldásokon keresztül nyilvánul meg – a színekben, a kompozíciókban, a finom áttűnések és álomba illő szekvenciák segítségével. Az Öngyilkos szüzekben a saját hangja mellett a múzsájára, Kirsten Dunstra is rátalált, akivel további nagyjátékfilmet készítettek, és aki Sofia világában kapta karrierje legjobb szerepeit. A Lisbon-lányok történetét látva különös melankólia ül a vállunkra, még a szabadabb pillanatokban is jelen van egy állandó szomorúság, amihez a francia Air filmzenéje is hozzáad. Ha az Öngyilkos szüzek hangulatát egyetlen dallal kellene kifejezni, akkor ezt választanánk (a klipet Roman Coppola rendezte):
Az első film sikere után a második még nagyobbat szólt, és az indie-világból rögtön az Oscar-díjasok ünnepelt ligájába emelte őt. Az Elveszett jelentés főszerepére megnyerte Bill Murrayt (állítólag ha Bill nem vállalja, a film se készül el) és a mindössze 17 éves Scarlett Johanssont. Összezárta őket a kaotikus Tokióban, és elkészítette velük a kétezres évek legszebb filmjét, ami sajátos, megfoghatatlan mélabúval mesél a szerelemről, magányról, rossz döntésekről, lelki válságról és a kommunikáció hiányáról. A legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscarjával a Coppolák három generációja vált nyertessé (apja és nagyapja is Oscar-díjas), mellettük csak a Houston-család tagjai – Walter, John és Angelica mondhatják el ezt magukról.
Bill Murray-vel az Elveszett jelentés forgatásán
A versailles-i tornacipő
2006 májusában befutottak az első cannes-i hírek: Sofia Coppola új filmjének bemutatóját hangos fújolás fogadta. Persze Cannes-ban kifejezetten szeretnek a kritikusok hangosan véleményt nyilvánítani, de írásban is sokan panaszkodtak a Marie Antoinette ürességére, hogy két órán keresztül a színpompás luxus, a cukormáztól ragadó bulik, a tornyosuló parókák és a trónörökös feleségének szüzessége körül forog minden. A videoklipes, epizodikus szerkezet és a kortárs zenei betétek miatt nem tartották hiteles életrajzi filmnek, mert az ikonikus történelmi címszereplőből unatkozó tinilányt csinált.
Sofia Coppola Kirsten Dunstot fotózza a Marie Antoinette forgatásán
Éppen ezek a jegyek teszik a Marie Antoinettet a kétezres évek egyik legkülönlegesebb filmjévé, ami sokkal színesebb és díszesebb, mint Coppola többi munkája. Ahogy Kirsten Dunst hercegnőből élvezeteket habzsoló királynővé és anyává válik, tulajdonképpen egy zabolátlan tinilány felnövését követjük. Versailles-ba érve pillanatok alatt fel kellene nőnie a királynői feladatokhoz (vagyis minél gyorsabban szüljön sok szép gyereket és tartsa meg szövetségben Ausztriát Franciaországgal), viszont őt a pompás ruhák, az édesség, a jelmezbálok, a boldogság és a fiúk sokkal jobban érdeklik, mint a francia parasztok lázadozása. Sofia Coppola több rétegben emeli be a modern világot az 1700-as évek fényűző arisztokrata közegébe: a ruhahegyek között kék Converse tornacipő hever, dübörög a Cure és a The Strokes, a buliból napkeltekor hazakocsizó Kirsten Dunst mellett pedig mi is újra átérezzük, milyen piszkosul magányos dolog tininek lenni.
A stream csábítása
A 2010-es évek hideget és meleget is hoztak magukkal. A Made in Hollywood – az eredeti Somewhere sokkal kifejezőbb, mint a magyar ‘fordítás’ –, bár Velencében elnyerte az Arany Oroszlánt, a kritikusok körében nem aratott osztatlan sikert, ahogy az őt követő Lopom a sztárom (The Bling Ring) sem. Az előbbi egy kiégett filmsztár és lánya kapcsolatát követi, utóbbi pedig megtörtént eseményeket dolgoz fel: hősei olyan fiatalok, akik egyszerűen besétáltak több hollywoodi sztár házába, és elloptak több százezer dollárnyi ruhát, ékszert és más értéktárgyakat. A két film témájában egymásra rezonál: az egyik a fényűző amerikai élet hajkurászását, a másik annak árnyoldalát mutatja be – a Made in Hollywood hőse már bőven kiégett attól az élettől, amit ezek a tinik megszállottan akarnak.
A Made in Hollywood forgatásán
A két gyengébben sikerült film után a Csábítás hozta újra reflektorfénybe Coppolát, a szovjet Yuliya Solntseva (Chronicle of Flaming Years) után ő lett a második nő, aki Cannes-ban kiérdemelte a legjobb rendezőnek járó Arany Pálmát. A Csábítás egy viszályokkal teli leányiskolát mutat be az amerikai polgárháború idejénközepén. Az alapjául szolgáló regényt Don Siegel is feldolgozta 1971-ben, Coppola azonban a sajátos kézjegyeivel felfrissítette a történetet, a korábban hisztérikusnak ábrázolt nőkből komplexebb főhősöket csinált. A rendezőt a díjeső mellett negatív hullámok is érték: sokan kritizálták azon döntését, hogy a regény és a korábbi filmek egyetlen fekete szereplőjét, a lányokkal együtt élő tanítónőt egy fehér nővel, Kirsten Dunsttal játszatta el.
A Csábítás forgatásán
Az utóbbi években őt is utolérte a streaming hullám, amihez húsz évvel ezelőtti hősét, Bill Murrayt hívta segítségül. A Netflixes Very Murray Christmas-ben a színész saját magát alakítja és egy kaotikus karácsonyi TV-műsort próbál összerakni, az Apple TV+-ra készített On the Rocks viszont egy sokkal személyesebb hangvételű apa-lánya film lett (amit már a Made in Hollywoodban is feszegetett), Woody Allent idéző New York-i esztétikával és vitriolos párbeszédekkel.
A stílusváltásnak több oka is lehet, talán 50 éves korára már nem a tinédzserek lelki világa érdekli a legjobban, helyette közelebb érzi magához egy középkorú nő házassági problémáit és apakomplexusát. Következő filmje ismét egy irodalmi adaptáció lesz: Edith Wharton The Custom of the Country című regénye az 1920-as évek New Yorkjában követ egy fiatal vidéki lányt, aki felküzdi magát a városi elit legfelsőbb köreibe. Hogy visszatér-e a fiatalkori melankóliához vagy újra megreformálja a stílusát, nem tudjuk, mindenesetre kíváncsian várjuk mit hoz Sofia Coppola számára az elkövetkező 50 év.
