Kalandjai során, a Baltikum furcsa figurái a mindennapjai részévé válnak – a helyi kocsmában öt órakor meztelenre vetkőzve folytatják az ivást, a kitömött nyúllal mászkáló nő rave-partikba jár, a saját sírkövével dicsekedő, helyi orosz kiskirály és szétműtott asszonykája pedig vodkával és uborkával várja a főhőst vacsorára. Ezek a groteszkbe hajló, Aki Kaurismäki és messziről Roy Andersson világát idéző, rövid találkozások mozdítják előre a filmet, és nem a főhős tettei. Ez a mozdulatlanság a benne rejlő kétségek és kudarcok kivetülése – hiába hagyta el az országot, hogy talpra álljon, az odakint tapasztalt magány, és a kultúrákból adódó különbségek miatt mégsem találja a helyét.
Bár ezek a rövid sztorik önmagukban szórakoztatóak, és meglepetés-erejükkel fenntartják a figyelmet, Ágoston (fejlődés)történetét mégsem tudják egyben tartani – inkább szkeccsfilmként, és nem egységes, egymásra épülő jelenetekként funkcionálnak. A férfi leghőbb vágya, hogy végre a tengerben horgászhasson, és ennek érdekében tesz is pár drasztikus lépést, de a kezdeti eltökéltség után, a furcsaságok tobzódásával, egy idő után elveszíti lelkesedését, ami a néző figyelmét is fokozatosan lelohasztja.
Ez természetesen nem a színészek játékán vagy Pohárnok Gergely operatőr atmoszféra-teremtő világán múlik (nagyszerű képei sokszor rántanak vissza minket a tenger mélyéről az életbe), sokkal inkább dramaturgiai, történet-vezetési problémákkal küzd a film. A kényelmes életét hátrahagyó férfi, majd magányát felismerő, és feloldozást elnyerő főhős toposza kicsit döcög, de azért működik, hála az utóbbi időben két másik most futó filmben is felbukkanó (1945, Jupiter holdja) Terhes Sándornak, akinek acélos tekintete, magánnyal való küzdelme és vodkától fűtött pillanatai is csodálatosak – rég megérdemelt főszerepe ez, a Krétakör színészének.
A főként elsőfilmekre jellemző, dramaturgiai hibák ellenére, sok szeretni való, ismerős, apró momentum akad Kristóf György bemutatkozó darabjában, ami miatt érdemes Ágostonnal útra kelni.
