Pappa Pia: Megfeneklett bulihajó

Ritkán fordul elő, hogy egy film már a főcím alatt tökéletesen előrevetíti, mire számíthat végig a néző. Korda György motorcsónakos ámokfutása ugyan nem kapcsolódik szervesen a cselekményhez, de rögtön úgy tűnik, hogy az alkotók szerint a poénos felütés olyan, hogy a bulvármagazinok gyakori szereplőit gyors egymásutánban végigrángatják a kamera előtt. A dalénekes szerepeltetésének egyetlen érdemi funkciója van a jelenetben: megadja a kezdő löketet az első zenés betéthez. Az Állami Áruházból átemelt Egy dunaparti csónakházban poposított verziójának felcsendülése több szempontból determinálja a Pappa Piát. Noha minden idők legnépszerűbb magyar zenés vígjátékának örökzöld dalbetétjeiből mai füllel főképp az agitprop szűrődik ki, a Csónakház pont kivétel alóla. Csupán egy túlontúl cukormázas, bőrégetően napfényes életérzést közvetít. Csupó Gábor első hazai rendezése pedig pontosan ennek a művi világnak a modernizált, ‘rádióbarát’ hangszerelésű, de mégis anakronisztikusan ható inkarnációja. A film mindent elkövet, hogy külsőségeiben trendi legyen: májerkodó főszereplők, romkocsma, instagramsztároknak öltöztetett statiszták és #yolo bulika 24/7-ben. Csakhogy a forgatókönyv nem dúskál az önreflexióban, a fiatalos lazaságra tett kísérletei annyira hatnak természetesnek, mintha a Szomszédok szereplői látogatnának ki a Sziget Fesztiválra.

Szabó Kimmel Tamás / Fotó: Intercom

A cselekmény egy dunaparti csónakház körül bonyolódik, amelynek létét még a mobilgátnál is nagyobb veszély fenyegeti: a telket kinézte magának egy gátlástalan vállalkozó, hogy legyen hely felhúzni az új megadiszkóját. A történet csupa jól bejáratott műfaji panelből építkezik, de nagy fordulatokat hiába is várnánk egy vállaltan az önfeledt, könnyűzenei kikapcsolódást megcélzó nyári mozitól. A baj csak az, hogy teljesen életidegen és (a szó nem vígjátéki értelmében vett) abszurditások sokaságát vonultatja fel, amelyek során elnagyolt karaktereket mozgat. Mihez kezdjen ezzel az amúgy jó érzékkel összeválogatott színészgárda? Itt van mindjárt Szabó Kimmel Tamás, akin jól feszít a bőrdzseki, bár intenzív tekintete alapján nem mindig könnyű eldönteni, hogy épp dalban fog-e kitörni, vagy arra készül, hogy megfojtson és a Dunába vessen valakit. Pesti vagány karaktere, a külföldről menő BMW motorján frissen hazatért Tomi háromszor is ugyanazt a történetszálat kapja: legjobb barátja neheztel rá, mert faképnél hagyta a zenekarukat, de a csónakház közös erővel történő megmentése újra összehozza a bandát. Ex-barátnője neheztel rá, mert faképnél hagyta az egyetemen, de a csónakház közös erővel történő megmentésének hatására a szerelem újra fellángol köztük. Apja pedig azért neheztel rá, mert faképnél hagyta a családi ügyvédi irodát, de a csónakház közös erővel történő megmentése helyreállítja a bizalmat köztük. A kérdéses csónakház Nagy Feró, azaz Pappi, Tomi eladósodott, nyugdíjas rocker nagyapjának tulajdona, aki épp a világ egyetlen olyan rock’n’roll tematikájú idősek otthonában tengődik, ahol tilos a zenehallgatás. De hiába uralkodik vasmarokkal az intézmény felett Ratchet nővér helyi megfelelője, Pappi még mindig elég nagy vagány ahhoz, hogy bármikor random táncos zenebetétben lázítsa fel a bentlakókat.

Szabó Kimmel Tamás és Nagy Feró / Fotó: Intercom

Tomi kitalálja, hogyan segítsenek kilábalni a nagyfaternak az adósságcsapdából. Csinálnak egy romkocsmát a vízparti épületből, aztán becsületkasszával meg Kőbányai árusításával szedik össze a hiányzó nyolc milliót. Mindez persze nagyon nincs ínyére a szomszédos diszkó letapasztott hajú, maffiózó módszerektől sem visszariadó tulajának, Wizynek - Stohl András azzal kompenzálja az alapvetően elnagyolt karaktert, hogy a végsőkig túltolja az ego- és kleptomániás figurát, ezzel pedig a játékidő legszórakoztatóbb pillanatait szolgáltatja. Ráadásul ő az egyetlen, akinek nem jut egyetlen dal sem, holott az eltulajdonított női lábbeliben, a part menti iszapban bokáig gázolva előadott Sáros lett az új cipőm lehetett volna a film egyik csúcspontja, ha valakinek eszébe jut összeadni a kettőt. Ostorházi Bernadett játssza Marát, Tomi zabos ex-szerelmét, de csak a legelnyűttebb elemekből építkezhet, mivel karaktere az iskolapéldája a film szereplői közti kidolgozatlan kapcsolatrendszernek: szerelmes a fiúba, de a nyilvánvalóan elvetemült vállalkozónak dolgozik, és egy csomó félreértésnek köszönhetően csak a végére jön rá, hogy a rossz oldalon áll. Valamiért ott dekkol a csónakházban Reviczky Gábor is, de a hívatlan csavargó szerepének jelentősége azzal a lámáéval vetekszik, akit a filmben valaki ott felejt egy bekészülős bulit követően a romkocsmában.

Stohl András és Ostorházi Bernadett / Fotó: Intercom

Csupó Gábor animátorként arról ismert, hogy a 90-es évek elején megteremtette a Disney- esztétika tökéletes ellenpólusát az amerikai rajzfilmek világában. A Pappa Pia vizualitása azonban nem tükrözi ezt a stilizált zsenialitást, sematikusabb már nem is lehetne. A színvilág persze harsány, a romkocsma berendezése igazán trash, de a jelenetekben pontosan ugyanaz az a statikus képi világ érvényesül, ami a táncos számokból is kiszív minden energiát. A vágóasztalon is csupa furcsa döntés született: néhol ügyetlen, párhuzamos vágások boronálnak össze két érezhetően különállónak szánt jelenetet: ilyen, amikor a főcímben a csónakázó Korda házaspárt és a motorozó Szabó Kimmel Tamást látjuk felváltva, vagy ahogyan Wizy és Pappi két külön helyszínen, de sután egymás mondatai közé illesztve ismereti az alapszituációt a nézővel. Máshol gyanús, hogy lecsapták néhány jelenet csattanóját, de a film humorából kiindulva ezért inkább hálásak lehetünk.

Pappa Pia / Fotó: Intercom

A film leggyengébb pontját mégis a fő attrakciónak szánt musical részek jelentik. Amíg a címben is megidézni próbált Mamma Mia kizárólag ABBA számokra fókuszált, addig itt kapunk mindent, mint egy kereskedelmi rádió délelőtti kívánságműsorában, Bonanza Banzájtól a Macskafogó cicuskás betétdalán át, egészen Kis Grofóig. A műfaji egyveleg még jót is tenne a filmzenének, ha tényleg megvalósulhatna. Ezzel szemben minden egyes dal uniformizált, rágógumi hangzású változatban kerül terítékre. A film néhány saját szerzeménye ugyancsak műanyagszagú, nemhogy ötven év múlva örökzöldnek bizonyulna majd bármelyik, de azt is nehéz elképzelni, hogy holnap tömegek követelnék őket a rádióba betelefonálva, vagy a stranddiszkóban. Musicalhez illően a cselekmény minden alkalmat megragad, hogy szüneteltesse magát egy-egy zenés etűd kedvéért, de mindez csak kötelező körnek tűnik: egy zenés filmben alap lenne, hogy a főbb színészek, vagy legalább a filmhez leszerződtetett rocklegenda kieressze a hangját. Ehhez képest erősen tátogós, a stúdióban szétmunkált performanszokat kapunk, és egy percig sincs meg az illúzió, hogy a felcsendülő dalokat valójában itt és most, hőseink torkából halljuk. Az éneklést természetesen nagyszabású, látványosnak szánt táncjelenetek kísérik, de kár a sok háttértáncost mozgató helyszínekért (belvárosi ügyvédi iroda márványoszlopos előtere, a tóparti kocsma előtti színpad stb.), ha a kameramunkának, beállításoknak nem sikerült elcsípniük a megfelelő a ritmust a koreográfiával.

Kováts Vera / Fotó: Intercom

A Pappa Pia tehát romantikus vígjátékként és musicalként is jól befürdik. Legjobb esetben is csak kívülről szemléli a megcélzott generáció világát, de képtelen eltalálni azt a hangnemet, amit oly görcsösen imitál. Csupó Gábor rendezése annyira fájdalmasan hamiskásan szól, hogy még jó ideig csengeni fog a fülünk tőle.