2001. 08. 17. Kenderesi Andrea
Pauer Gyula - „A díszlettervezés nem szakma, csak egy kis spiritusz kell hozzá”
Pauer Gyula Munkácsy-díjas szobrász, díszlet- és jelmeztervező, performer, idén ünnepelte 60. születésnapját. Jelentős képzőművészeti pályafutása mellett, számos sikeres színdarabban és filmben dolgozott. A Hídember című, - Széchenyi életét feldolgozó -, film látványtervezőjeként, művészeti vezetőjeként mostanában sem unatkozik.
- Megnézem a helyszíneket, figyelemmel kísérem a forgatást, de az én munkám ebben a filmben, már évekkel ezelőtt elkezdődött. Látványtervezőként először a kor stílusjegyeivel kellett megismerkednem. Korhű díszleteket képzeltem, melyek a reformkor műalkotásait idézik, akvarellek, korhű metszetek inspiráltak. A jelenetek többsége főúri környezetben játszódik. A nagycenki , gödöllői, keszthelyi, noszvalyi kastély és a Habsburg birodalom szívében, Bécsben kiválasztott helyszínek elképesztően szépek és korhűek, amitől automatikusan látványos lesz a film.
- Elég pénz jut a díszletekre ?
- Azt gondolom, minden idők legnagyobb költségvetési összegét kapja a díszlet. Emellett nincs lehetőség felesleges pénzkidobásra, hiszen egy ilyen nagy volumenű, kosztümös, történelmi film minden pénzt felemészt még akkor is, ha csak a legszükségesebbre költünk. Volt például egy elképzelésem arról, hogy az egyik jelenet miatt felszóratom Sopron bizonyos utcáit homokkal, hiszen abban az időben még nem volt aszfalt. A film pénzügyi felelősei azonban elvetették az ötletet, túlságosan költséges lett volna. Ebből is kitűnik, a díszlettervezés kollektív munka, amiben nem dönthet egyetlen ember elképzelése. Ha a rendező, a producer vagy az operatőr kifogásolja az ötletemet, módosítanom kell. Előfordulnak olykor kirívó esetek, amikor egészen biztos vagyok benne, hogy nem lehet másképp megoldani a feladatot, mint ahogy elképzeltem. A Hídemberben látható virtuális megoldásokat többnyire én kezdeményeztem, és elfogadták az ötleteimet. A Lánchíd ma már egyáltalán nem úgy néz ki, mint akkoriban, csak egyetlen éjszakai felvételnél használhattuk. Az összes többi jelenethez, – korabeli fényképek alapján -, elkészítettem a rajzokat, ezután néhány kitűnő számítógépes munkatársammal megcsináltuk a virtuális modellt. Megvásároltam Budapest hegy- és vízrajzi katonai térképeit, és ezek alapján betápláltuk a számítógépbe a Duna Lánchíd körüli részét. Ide behelyeztük az épülő hidat, a pilléreket. A térség bármely pontjára rákattintunk az egérrel, más-más nézőpontból lehet modellezni a látványt. Az operatőrrel közösen meghatároztuk, hogy a híd mely részeit kell feltétlenül megmutatni. Ebből adódott a következő feladat, a virtuális képekhez meg kell építeni a valóságos környezet egyes részleteit. Ez meglehetősen költséges és bonyolult munka, hiszen nehéz megoldani, hogy a virtuális részek és a valódi felvételek egy stílusban maradjanak, ne legyen más a képi hatásuk.
- Ez a klasszikus film mennyire egyeztethető össze az ön avantgarde művészeti kifejezési módjával ?
- A Hídember a valósághoz hűen ábrázolja Széchenyit, ebben tehát nincs megalkuvás. Ám a tervezőművészet alkalmazotti műfaj, ami azt jelenti, hogy nem egyedül döntök abban, mit és hogyan készítek el, a munkám alárendelődik a közös produkciónak. A díszlettervezés biztos megélhetést nyújt, legalábbis a film, a színdarab befejezéséig. A műtermemben megengedhetem magamnak, hogy saját elképzeléseim szerint dolgozzak, ám korántsem biztos, hogy a szobor, a festmény, amit csináltam, bárkinek is kell. A hetvenes években éppen ezért vállaltam színházi munkákat is. Nem nagyon tudtam megélni az avantgarde képzőművészeti tevékenységből, mert nem volt összeegyeztethető a korabeli elvárásokkal. Gyakran kellemetlenségeim adódtak, - az akkori politikai rendszerben-, az alkotásaim miatt. Abban az időben az volt a lényeges, hogy engedélyeznek vagy betiltanak egy művet. Ha betiltottak egy műalkotást, annak többnyire megnőtt az eszmei értéke, ám nem volt eladható. Az Aczél-korszakban a szocialista, realista művészet volt az elfogadott, minden, ami ettől eltért, felháborodást és félelmet keltett az akkori politikai vezetésben. ’78-ban a nagyatádi művésztelepen többek között elkészítettem egy monumentális művet, a Tüntetőtábla-erdőt, amely összesen egy napig létezett, azután lerombolták. Mégis emiatt választottak a Széchenyi Művészeti Akadémia örökös tagjává, a mai napig szó esik róla, már Amerikában is ismerik. 131 tüntetőtáblát állítottam fel egy réten, melyekre harsogó szövegeket írtam. Egy részük költői, lírai mondanivalót sugallt, más részük politikai jellegű provokációnak hatott, melyek ironikus jellegét nehéz volt nem észrevenni. Több olyan alkotást hoztam létre, melynek a lényege egyfajta tiltakozás, úgy éreztem én is tehetek valamit azért, hogy azt a világot, amit szeretek, ne olyanok uralják, akik nem méltók erre. Bosszantottuk egymást.
- A lázadó művészélethez képest, egészen hétköznapi feladatnak tűnik a látványtervezés. Hogyan kezdett bele ?
- Úgy vélem, végső soron képzőművészet ez is. Amikor egyik rendező barátom, Kornis Mihály megkért, vállaljam el diplomamunkájának díszlet- és jelmeztervezését Kaposváron, szívesen vállaltam. Nem zavarta, hogy nincs gyakorlatom, azt mondta ez nem szakma, csak egy kis spiritusz kell hozzá. És valóban, új horizont nyílt meg előttem. Botcsinálta tervező lett belőlem, lementem Kaposvárra, és hét évig ott maradtam. Újabb és újabb darabokra szerződtem, nem állhattam ellen saját sikereimnek, és együtt dolgozhattam zseniális emberekkel. Komorral, Zsámbékival, Babarczyval, Ascherrel és a többiekkel. A hét év alatt Ascher és Zsámbéki szinte összes darabjában közreműködtem, majd később jöttek a filmes munkák: Jeles András, Gothár Péter, Fehér György, Tarr Béla, Bereményi Géza és mások filmjeiben „művészkedtem”. Technikailag lényegesen különbözik a színházi tervezés a filmes munkáktól, ám úgy gondolom jó színházi művész könnyen válik jó filmes látványtervezővé. A rendezőknek nem csupán kivitelező szakiparosokra van szüksége, hanem egy szellemi alkotótársra, - akinek határozott művészeti szemlélete, koncepciója van - , akivel megbeszélhetik az elképzeléseiket. Jó néhány alapvető újítást vezettem be annak idején, például több produkcióban ragaszkodtam ahhoz, hogy a díszlettervezés mellett a jelmezeket is az én elképzeléseim szerint készítsék el. Fontosnak éreztem, hogy ilyen módon egy képi stílusban tegyem láthatóvá a történetet.
Például Dosztojevszkij Ördögök című darabjában azt találtuk ki Ascherral, hogy az egész előadás alatt essen az eső a színpadon. Tetőket, esőfolyosókat terveztem, melyek megvédték a színészeket. Több műszakvezető felmondott, de a színházi vezetésnek tetszett az ötlet, mellém álltak. Macskaköves, enyhén lejtős színpadot csináltattam, - a vízelvezetés miatt -, két polietilén fólia közé füstöt fújattam, s láthatóvá vált az égen gomolygó esőfelhő. Nagymértékű anyagismeretre van szükség ehhez a „szakmához”. Tudni kell, mit lehet bevinni a színpadra és előre érezni kell, milyen hatása lesz. A hetvenes években enyvszagú, áporodott díszleteket készítettek, a néző szinte elaludt, amint meglátta őket. Az újszerű ötletekkel arra törekedtem, hogy a díszletek és a jelmezek által kifejezőbb, érdekesebb legyen az előadás. A színdarabok, filmek sikere engem igazolt.
Amikor felhozatták a Kaposvári színházat Budapestre, a Nemzetibe, én is velük jöttem. A Katona József Színházban négy évig voltam, és egyszer csak úgy éreztem, abba kell hagynom ezt a munkát, vissza kell térnem a szobrászathoz, a képzőművészethez. Nehéz döntés volt, mert Zsámbékival nemcsak munkatársi, hanem baráti viszonyban is voltunk. Haragudott rám, de végül talán belátta, az én életpályám másfelé vezet. Ma már, így hatvanévesen úgy vélem, nagy marhaságot csináltam. Nem kellett volna teljesen megválnom a színháztól, könnyelműség volt, okosabb lett volna, - és jövedelmezőbb is -, megosztani az időmet a művészeti és az alkalmazotti műfaj között.
- Miért döntött mégis a szakítás mellett ?
- Mert autonóm, szabad művésznek tartom magam és elegem lett az alkalmazotti státusz kötöttségeiből. A hatvanas években kidolgoztam egy képzőművészeti látásmódot, - a pszeudót - , de a színházi munkák miatt sosem volt időm befejezni azt a programot, amit elképzeltem. A képzőművészet fontosabb számomra minden másnál, úgy éreztem „ördögöm” a színház, az én helyem a műtermemben van, ott jobban megbecsülöm magam.
Ugyanakkor a társaság, a színészek miatt, mindig kellemesen éreztem magam a filmes produkciókban is. A színházi szakítás után újból dolgozni kezdtem, mint képzőművész, és időnként filmekben is vállaltam feladatokat, sőt ritkábban színházi produkciókban is részt vettem. Olykor még filmszerepeket is játszottam, a ma ismert legjobb rendezők filmjeiben. Nem voltak színészi ambícióim sosem, a színészetet játéknak tartom. Ha a rendező nem választ ki egy-egy szerepre, magamtól biztosan nem ajánlkoztam volna. De végül is nekem már oly mindegy, sok mindent csináltam életemben. Festek, szobrász vagyok, filmet csinálok, miért ne lehetnék időnként színész, vagy akár költő?
Magyarországon képzőművészetből csak nagyon szűkösen lehet megélni, családról gondoskodni szinte lehetetlen. Éppen ezért mostanában kissé pánikhelyzetben érzem magam. Van egy 8 és egy 12 éves fiam, az unokáim is kisiskolások, 10-15 évig még szükségük lenne a támogatásomra. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy a népszerűségem, az eddig elért eredményeim elegendőek-e ahhoz, hogy a jövőben is képes legyek megteremteni számukra az anyagi biztonságot. A filmes feladatok eltartanak egy darabig, de fogalmam sincs, miből fogok megélni, mint szabadúszó művész. A kiállítások és a díjak erkölcsi elismerést nyújtanak, de egzisztenciális biztonságot nem adnak. Amikor elindultam a képzőművészeti pályán, volt egy olasz mesterem, Luigi De Battista, az ő hitvallása az volt, hogy a művészet, a szobrászat a legfontosabb dolog a világban. Már régen nem hiszek ebben, mert egyre kevesebb a jelentősége, - így a harmadik évezred elején -, ennek a pályának. Magyarországon hagyománya van a szobrok rongálásának, a legtöbb alkotást előbb-utóbb ellepi a graffiti, az emberek szemében a szobor nem műalkotás, hanem valamilyen politikai objektum vagy dísztárgy a polcon. Az én szobrászatom nem dísztárgyak és műtárgyak készítése, hanem egy képzőművészeti filozófia, egy gondolkodásmód kifejezése, melyet megpróbáltam közvetíteni a filmes és a színházi munkáim által is.