Legyen szó egy komplex fikciós világ felépítéséről, dokumentumfilmről vagy videójátékról, a rendező alapvető motivációja minden esetben egy sajátosan filmi vizualitás meghatározása és megalkotása. Kompozíciós problémákat narratívakká alakít és viszont, egy festő agyával tesz fel kérdéseket a képről, olyan témákon keresztül, mint a szexualitás, az étvágy vagy a halál.
Z és két nulla (1985)
Hétköznapi rítusok – a játék keretező szerepe
Greenaway visszatérő témái első hallásra hétköznapi jelenségeknek tűnhetnek, azonban a rendezőnél korántsem a konvencionális formában kerülnek elő. A szexualitás vérfertőző és erőszakos, az étvágy maró és csillapíthatatlan, a halál gyakran az előző témák egyikéből nő ki.
A hétköznapok rítusai kétirányúak; formát adnak, jól körülhatárolt és alaposan szabályozott kereteket a szereplők extravagáns, gyakran kiszámíthatatlan viselkedésének, miközben a kompozíció fényekkel és tárgyi világgal kiemelt középpontjába rendeződnek, így a nézőnek lehetősége nyílik azok alapos megfigyelésére. Az étkezés, a szeretkezés, a társasági élet játékká szerveződik, amely egyszerre teszi ki a szereplőket a maguk és a nézők tekintete jelentette veszélynek.
Első nagyjátékfilmje, A rajzoló szerződése (1982) látványosan alakítja vizuális alapelemmé ezt a kettősséget. A címszereplő munkájához szükséges segédvonalak a film kompozícióiban célkeresztként hatnak, de a későbbiekben a filmek építészetét meghatározó geometrikus motívumok is ehhez hasonlóan összetett elemekként kezdenek működni. A kockás padlók, oszlopokkal határolt térrészek, rácsok és függönyök szimmetrikus vonalai megadják a játékteret, formát adnak a megfejthetetlen motivációknak, rendszerbe kényszerítik és megfigyelhetővé teszik az irracionális vágyakat.
A rajzoló szerződése (1982)
A felsoroltakhoz hasonló építészeti elemekkel való játék és a perspektivikus komponálás egyben felidézik a reneszánsz festészeti hagyományt, melyre a rendező gyakran tematikusan is ráerősít, például a lakomák bemutatásával. Étkezést bemutató jelenetei gyakran idézik Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját, emellett például a Számokba fojtva (1988) vagy A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című filmek lakoma-jelenetei is példák lehetnek Greenaway egyik jellegzetességére, a kontrollálatlan vágyak szigorú keretezésére.
A perspektivikus elrendezés a szereplők kiállítását, megfigyelhetővé tételét szolgálja – ezt talán a rendező szinte minden filmjében megjelenő ágy motívuma mutatja meg legtisztábban. A lakomához hasonlóan ez is a kezdetektől jelenlevő elem; a Z és két nulla (1985) vagy a harminc évvel későbbi Eisenstein Mexikóban (2015) című filmekben is ugyanazt a szerepet tölti be. Jelenetek és kompozíciók centrumává teszi az ágyat, színpadként világítja meg és emeli ki a steril térből, ezzel szigorúan kijelölve a rítusok és játékok helyét.
E két téma pedig gyakran szinte elválaszthatatlanul kapcsolódik össze a halállal. Szemléletes példa a blaszfémiával vádolt, az erőszakos jelenetek miatt a rendező hazájában évekig be nem mutatott A maconi gyermek (1994), melyben a kompozíció középpontjában lévő ágyban 208 ember erőszakolja halálra a női főszereplőt, vagy éppen a 8 és ½ nő (1999) című film, melyben apa és fia családi házukat bordéllyá teszik, míg az egyik nő az apa kielégítése közben nem végez vele. Az evés, a szexualitás és a halál témáit legemlékezetesebben talán mégis A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című film kapcsolja össze, melyben, miután a férj megöli a szeretőt, a feleség megfőzeti azt a szakáccsal és arra kényszeríti a férfit, egye meg – annál a bizonyos vacsoraasztalnál.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989)
Először volt a kép
„A lényeg, hogy téged, a közönséget rávegyelek, hogy nézz az istenverte képre. Ne hagyd, hogy elterelje a figyelmedet a sok minden egyéb, például a színészek” – mondja Greenaway, aki minden eszközzel azon dolgozik, hogy a film számára elsődleges aspektusára, a vizualitásra koncentráljunk.
Irodalmi igényességgel megkomponált szövegkönyvei segítik a színészeket abban, hogy a hitelességnek és a természetességnek még a látszatát is elkerüljék, ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a szövegekre fordított figyelem valójában nem szövegközpontú alkotást jelent. A rendező a szöveget, mint a filmi kifejezés egyik eszközét egy másik eszköz, a színészi játék hatástalanítására használja. Hiába tűnnek fel olyan színészek a filmjeiben, mint Tim Roth, Hugh Fraser vagy Ralph Fiennes, Greenaway mindent megtesz azért, hogy puszta kompozíciós elemmé tegye őket.
Erre szolgálnak a tömegjelenetek vagy a túlzsúfolt szobabelsők is, illetve első munkáiban a statikus beállítások, jellemzően totálok szinte kizárólagos használata. Utóbbi az elemek egymáshoz való viszonyának megfigyelését teszi lehetővé, egymás mellé rendelve építészeti elemeket, tárgyakat és embereket. A formai szabály néhány filmben metaforává fejlődik, Az építész hasa (1987) című film az építész testét, belső tereit asszociálja a filmben megjelenő épületek tereivel.
Számokba fojtva (1988)
Emellett Greenaway téma- és közegválasztásaiban is nagy hangsúlyt fektet a fotogén jelenségek megmutatására. A víz anyagát előszeretettel használja a legváltozatosabb módokon; vízfüggöny jelenik meg a képet torzító előtérként, a medencék finom hullámai feloldják a bennük tükröződő épületek merevségét, de visszatérő jelenet a szereplők kádban vagy zuhany alatt fürdése is. Ehhez hasonló érdeklődés fűzi a rendezőt a köd anyagához is, a Z és két nulla (1985) című filmben például a hajnali ködben felkelő napot hasonlítja a filmvetítőhöz.
A fények, illetve a színes megvilágítás és a különböző jelenetek szinte banálisan kifejező színszimbolikája szintén a némafilmek világára emlékeztet, amikor például éjszakai és nappali jeleneteket választottak el átszínezéssel, például virazsírozással, egymástól. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című film a díszletelemek dús színei mellett a megvilágítás színeivel is játszik; a szerető megölésére készülő férfi például magával viszi a piros színt a féktelen lakomáról a mosdó steril, fehér terébe.
Szótár, leltár, seregszemle
Greenaway első nagyjátékfilmje, A rajzoló szerződése (1982) a rendezői nyersvágásban egy félórás bevezetéssel indult, mely egy-egy jelenettel minden szereplőt bemutatott volna. Bár a végső változatban ez a felépítés nem maradhatott benne, az ehhez hasonló seregszemle Greenaway további munkáinak fontos része maradt.
Ez egyrészt táplálkozik abból a némafilmes hagyományból, amelyben a főcím részeként a szereplők egyesével bemutatkoznak, legjellemzőbb tulajdonságukat mutatva a nézőknek, ezzel egyfajta katalógusát adva a filmben szereplő karaktereknek. Másrészt viszont ez a fajta gondolkodás a film egész szerkezetére is kiterjeszthető, amennyiben Greenaway a lineáris történetmesélés mellett, bizonyos esetben egyenesen helyette adatbázis komplexumokat épít. Az ok-okozati történetvezetésnél fontosabbak a filmben megjelenő elemek és azok egymáshoz való viszonya, a visszatérő konfliktustípusok, a szereplők, mint a felettük álló vágyaik és kényszereik jelölői, a megjelenő tárgyak – például a már említett ágy, asztal vagy kád –, mint a filmeken átívelő jelentésrendszer fel-felbukkanó motívumai.
Greenaway ágyai
A rendező rövidfilmjei ezeket a motívumokat dolgozzák fel, mintha az életmű gyűjteményének adatai lennének, betűk az abc-ben, amik a nagyjátékfilmek kontextusában állnak össze szavakká és mondatokká. Ilyenek például a korai H, mint ház (1973) és Ablakok (1974) című montázsgyakorlatok, vagy éppen a Belső terek - 26 fürdőszoba (1985) is.
Greenaway szeriális gondolkodásáról árulkodik első nagyobb, összefüggő munkája a Balesetek krónikája (1980) című sorozat, mely 92 ember megmagyarázhatatlan haláleseteit dolgozza fel groteszk rövidfilmek formájában. Fatalista, rémálomszerű katalógusát adja az embereknek, egy önmagában álló gyűjtemény, amit későbbi munkái rendre újraértelmeznek és tartalmilag kiszélesítenek. A Balesetek krónikája nem csak azért különleges, mert megelőlegezi a rendező életművét, de azért is, mert ez Greenaway egyik első közös munkája későbbiekben szinte állandó zeneszerzőjével, Michael Nymannal.
A vizualitás iránt mélyen elkötelezett Greenaway a képek észlelését és bemutatását is hasonlóan adatbázisszerű logika mentén képzeli el. A rávetítés vagy az osztott képernyő adta lehetőségek már a kilencvenes évek óta foglalkoztatják a rendezőt: „Azt hiszem, ez mindig is a mozi egyik korlátja volt, hogy egyszerre csak egy képet mutat. Amikor a világot nézzük, nem egy képet látunk egyszerre, és főleg nem ugyanabban a keretben” – nyilatkozta a rendező, felidézve, hogy Abel Gance már 1927-ben három, egymás mellé vetített képből állította össze Napóleon című filmjét.
.jpg)
Párnakönyv (1996)
Greenaway, mint minden számára érdekes képi problémát, ezt is konkrétan beépíti a filmjei cselekményébe, ezzel kényszerítve a nézőt, hogy vegye már észre azt az istenverte alkotói gesztust. A Párnakönyv (1996) egy Hongkongban élő, japán modell történetét meséli el, a film központi kulturális motívuma pedig a lány életét végigkísérő testfestés, a testére való írás.
Mindezek után szinte magától értetődő a rendező érdeklődése a multimédia projektek, amilyen a The Tulse Luper Suitcases volt, vagy éppen a film kiállítótérben való megmutatása iránt. Legutóbb Saskia Boddeke holland művésznővel közösen rendeztek immerzív kiállítást Miért nehéz szeretni? címmel 2020-ban, melyben különböző mozgóképes anyagokat állítottak egymással közvetlen párbeszédbe.
Greenaway és a cinefília
A festészet iránti érdeklődés mellett Greenawayt a filmtörténet nagyjai inspirálták, a már említett Abel Gance, Luchino Visconti tumultuózus, barokk esztétikája vagy Hitchcock a mozinézés aktusát tematizáló, a film szerkesztettségét kiemelő és a nézőben azt szándékosan tudatosító művei egyértelmű vizuális és szellemi elődjei a rendező munkáinak. Ennél is szorosabb a kapcsolat Alain Resnais filmjeivel, a francia rendező hatalmas életművéből leginkább a Tavaly Marienbadban (1961) volt hatással Greenaway filmnyelvére, olyannyira, hogy a film operatőrével, Sacha Vierny-vel dolgozott A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) és a Párnakönyv (1996) című filmeken is.
Emellett a rendező filmjeiben gyakran utal, akár említésszerűen, számára fontos alkotókra; a 8 és ½ nő (1999) esetében már a cím, és persze a történet is egyértelmű utalás Federico Fellini 1963-as klasszikusára, de felidézi Jean Renoir A játékszabály (1939) című filmjét is. „Vajon hány rendező csinál filmet azért, hogy kiélje a szexuális fantáziáit?” – kérdezi a főszereplő apa a fiától, miközben megy a tévében a 8 és ½, majd fogják magukat és az olasz rendezőtől inspirálva összeállítják saját otthonukban a számukra vonzó, változatos nők katalógusát.
Eisenstein Mexikóban (2018)
Eisenstein Mexikóban (2015) című munkájában a rendező az orosz filmrendező életének mexikói fejezetét színesíti egy Greenaway színészhasználatához képest meglehetősen azonosulható karakterré. Nem véletlen, hogy a montázsiskola atyjának szentelt egy egész filmet – az a fajta adatbázis-alapú gondolkodás, amiről fentebb szó esett, egy olyan korból származik, melyben az alkotás mellett vagy akár helyett elsődleges feladat a már rendelkezésre álló információk strukturálása és összerendezése. Emiatt tartja Greenaway a montázst a képi komponálás mellett a filmkészítés legfontosabb részének.
A rendező a kétezres évek végén A mozi halott, éljen a mozi! címmel hirdetett előadássorozatot, és ahogyan az már talán a címből is kiolvasható, klasszikus érdeklődése ellenére, pontosabban a mozi valóságteremtő erejébe vetett hitéből fakadóan, kifejezetten bizakodó a mozi jövőjét illetően: „A virtuális valóság, az IMAX-vászon, az egész digitális forradalom lehetővé teszi majd, hogy valódi mozit csináljunk. Talán emlékeznek még arra, amikor éppen Eisenstein mondta Walt Disney-nek, hogy Disney az egyetlen ember, aki valóban filmeket készít, mert az egész filmes univerzumot teljesen a képzeletében hozta létre, és nem a való világra való hivatkozással.”
Remélhetőleg még számos készülő projektje fogja bizonyítani, hogy Greenaway képzelőereje játszi könnyedséggel feszíti szét a valóság határait.
