Ki tudja, hogy a Filmmúzeum e szellemes reklámspotja vagy a Plan 4 elnevezésű sci-fi fesztivál igényesen összeállított programja vonzotta inkább a pécsieket az erős kaptatóval nehezített zarándoklatra, mindenesetre szép számmal érkeztek az országban elsőként (még 1975-ben) átadott állandó, igaz meglehetősen kicsi planetáriumba, hogy első, második és harmadik típusú találkozásokkal szórakoztassák magukat, a legkülönfélébb dolgokkal, masszákkal és mutánsokkal hagyják elraboltatni képzeletüket, földönkívüli civilizációkról, Mars-expedíciókról, űrkatasztrófákról, az űrállomásbeli életről szóló előadásokkal mozgassák meg fantáziájukat.




















S ha ez még mind nem volna elég, további tudattágítónak ott volt az ezerfényű város lábainknál és a csillagos ég felettünk. Csak a hideg és az eső hátráltathatta az embert, hogy kitárva mellét az éjszakának, megnyíljon az univerzum végtelenségének. A hegy, talán az űr fagyos semmijéhez szokott idegen lényeknek kedveskedve, e május eleji galaktikus találkozás idejére zordonan hideg gúnyát öltött magára, ami bizony arra késztette a zarándokok hadát, hogy a tudatmódosítás rövidre fogott szertartása után beoldalogjon a pompás kilátást nyújtó teraszról és tavasziasan zöld kertből a planetárium kicsi és zsúfolt épületébe. Ahol már várta őt a Fekete lyuk, a Csodálatos bolygó és a Sötét csillag – hogy csak néhányat idézzek a világegyetem fenségességét felidéző filmcímekből. Úgyhogy, ha valaki komolyan belevetette magát a déltől hajnalig, két teremben párhuzamosan zajló filmvetítések sötét bugyraiba, akkor aligha volt szüksége gyorsítóra az éjszakai techno-partik fáradt pörgéséhez.

E sötét bugyrokban a vígjáték és a horror, a barkácsolt film és a szuperprodukció közti széles skálán mindenféle tudományos-fantasztikus film megfordult. A program legismertebb tételei a délidőben vetített klasszikusok és az esti főfilmek voltak, amelyek kultikus státuszuk miatt kötelező darabok egy efféle, a műfajt szélesen reprezentáló sci-fi fesztiválon. Ezek azok a filmek, a Metropolis, a Solaris, a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001. Űrodüsszeia, amelyeket mindig izgalmas újranézni, amik újra meg újra beszippantanak magukba és aztán nem eresztenek el.

Hadd osszam meg az olvasóval a találkozásomat egy olyan klasszikussal, amellyel a Plan 4 előtt nem volt szerencsém személyes ismeretséget kötni és amely a fesztivál legsokkolóbb élményét okozta. A Dolog 1982-es remake-jéről van szó, amelyet a Halloween rendezőjeként befutott John Carpenter jegyez. Carpenter, szemben az 1951-es eredetivel, hátborzongató naturalizmussal mutatta meg annak testi-lelki szörnyűségét, ahogy az Antarktiszon dolgozó kutatócsoportot megtámadja az élőlények genetikus mintáit átvevő, emberi alakot felöltő, a rák metaforájaként is értelmezhető dolog. A rettegés és a bizalmatlanság légkörében őrlődő mikroközösség tagjait a testüket magára öltő idegen és saját szorongó kollégáik egyforma intenzitással gyilkolásszák és még a feloldás, a várva várt happy end is elmarad. A film végén az utolsónak megmaradt két férfi az egzisztencialisták fenséges reménytelenséggel néz szembe az elkerülhetetlen pusztulással.

A Plan 4 azonban igényesebb és sokszínűbb fesztivál volt annál, semhogy csak a legnevesebb szerzőket és legnépszerűbb filmeket kínálja fel nézőinek, azokat, amelyeket az ember amúgy is kockáról kockára ismer vagy ha nem, akkor könnyen megtalálhatja őket a videótékák polcain. A sci-fi hajlamos a gyors amortizálódásra, így aztán a szervezők a műfaj számos, évtizedekkel ezelőtt készült reprezentánsát kifejezetten campként vették bele a fesztivál programjába. A nosztalgiázás jegyében gyerekkorunk bájosan suta televíziós sci-fi-sorozatai, a Pirx pilóta kalandjai és az Alfa holdbázis néhány epizódja oldotta a műfaj műalkotásként kanonizálódott csúcsdarabjai által kiváltott áhítatot. A gyerekkori galaktikus izgalmakat és űrbéli élményeket nem rombolta le az igénytelen kosztümökkel és makettekkel való szembesülés, hanem csak tudatosította azt a fajta játékos megegyezést, amit az erősen a fantáziára építő műfaj alkotói kötöttek-kötnek minden esetben a nézőikkel.

Ahogy a világ legrosszabb rendezőjének kikiáltott, Tim Burton által megszerettetett Ed Wood Plan 4-n bemutatott filmjét sem lehetett nevetés nélkül végignézni a színészi játék ügyetlensége és az olcsó, igénytelen díszletek miatt, mégis volt valami naiv báj a Lugosi Béla utolsó filmszerepével büszkélkedő munkában, aminek komolykodó történetét az író-rendező-producer mindenáron, akár a nevetségesség árán is el akarta mesélni. Varró Attila, aki 9-es terv a világűrből előtt tartott nemcsak lenyűgőzően részletes, de fölöttébb inspiratív és szellemes előadást az idegen lények filmes reprezentációjáról, meggyőzően érvelt amellett, hogy a film médiumát szerzői módon felhasználó Ed Wood a halottakat feltámasztó űrlények alakjában az elfeledett sztárok újjáélesztésével és kiszipolyozásával pénzt csináló televíziós társaságok ellen fogalmaz meg éles kritikát.

A jó minőségű, magyarul feliratozott CD-kről vetített filmek között világhírű rendezők kevésbé ismert alkotásaival is megismerkedhetett a hideg hegyre felbaktató zarándok, így került Carpenter 1976-os diákfilmje, a Sötét csillag is a programba. A négy füvező hippi kalandja a címszereplő űrhajó fedélzetén a bemutató idején nem aratott osztatlan sikert, nem csoda hát, ha Carpenter gyorsan maga mögött hagyta a vígjátéki vonalat és ezután inkább a horror vérgőzös atmoszférájából szippantott életerőt filmjeihez. George Lucas első nagyjátékfilmje szintén igazi kuriózum volt a programban és vélhetően nem kevés csalódással szolgált a Star Wars-rajongók számára. A THX 1138-nak semmi köze a Csillagok háborúja meseszerűségéhez, Új Hollywood hetvenes évek eleji társadalomkritikus korszakának gyümölcse ez a ma már közhelyesnek ható antiutópia. Az érzelmeket elfojtó, a racionalitásra és munkára alapozott társadalom elleni lázadás és a fehér színre alapuló képi világ Truffaut 451 Fahrenheitjét idézi, ami ismét megerősíti a francia új hullám és Új Hollywood közti párhuzamokat. A THX 1138 azonban éppolyan nagyot bukott, mint a Sötét csillag, és ez a két példa némileg rávilágít arra, hogy miért jutott oda Új Hollywood, ahogyan azt ma látjuk.

Bár érhető módon az amerikai filmek uralták a fesztivált, a szervezők dicséretére legyen mondva, nem volt teljes a hegemóniájuk. Ha Japán, mint az egyik vezető sci-fi hatalom nem is volt jelen a Plan 4–n, legalább a szovjetek képviseltették magukat Pavel Klusancsevvel, akinek két műve, a 2001 Űrodüsszeiáját látványvilágában inspiráló Út a csillagokhoz valamint a Viharok bolygója került vetítésre az egyik hűvös éjszakán. Jövőre talán a Távol-Kelet egzotikumát is elhozzák az idegenek repülő csészealjaikon Pécsre. S ha a következő évben fenyegető erővel emelkedne ki egy sci-fi-monolit a kortárs magyar mozgókép pusztájából, az volna az igazi csoda. Akkor talán még a kicsi zöld emberkék is füttyentenének egyet meglepetésükben.