Ez nem más volt, mint a Vétlen Balthazár. A hívás után rögtön el is ment a moziba, hogy megnézze, mégis milyen film tudott még az övénél is jobb lenni. A gőgös kíváncsiság helyét hamarosan az érzelmi megrendülés vette át, elmondása szerint Bresson filmje volt az egyetlen film, amelyen élete során sírt. Bő 50 évtizeddel ezután a meghatározó filmélményt követően, karrierjének, sőt életének legutolsó szakaszában döntött úgy a rendező, hogy egy „saját verzióval” tiszteleg az eredeti alkotás előtt.
Az EO címszereplője kiszolgáltatott bolyongását követi nyomon: elkerül az otthonát jelentő vidéki cirkusztól, ahol bár nem bántak a legjobban vele, volt egy fiatal artista, Kasandra, akihez szoros kapcsolat fűzte. Már ezen a ponton is egyértelmű az egybecsengés a Vétlen Balthazárral, ahol a címszereplő csacsinak Marie személyében volt egy róla hasonlóan gondoskodó lány az életében, és a cirkusz mint motívum Bresson filmjében is megjelenik. Ahogy Kassandra, úgy Marie is eltávolodik a szamártól, viszont az Olaszországig jutó lengyel csacsihoz képest Balthazár nem kerül kimondottan messze az otthonától.
Ezt a vándorlást a film egyfelől a szamár személyes nézőpontjából mutatja meg, másfelől Skolimowski rendre alkalmaz teljesen külső, a természetet, valamint az állatvilágot bemutató nézőpontokat, arra reflektálva, hogy miként bontja meg a harmóniát, használja, valamint zsákmányolja ki az ember az őt körülvevő környezetet. Állatok igába hajtása, módszeres megölése, sötét karámokban tartása: horrorisztikus képet fest a rendező arról, ahogy az emberek az állatokkal bánnak.
Az emberi agresszió nem korlátozódik az állatokra: egymással is ugyanolyan kegyetlenül bánnak. A két lengyel megyei csapat mérkőzését követően a vesztes fél szurkolói rárontanak csapatuk győzelmét egy kocsmában ünneplő szomszéd falu szurkolóira, és jól összeverik egymást. Az is kifejezetten brutális jelenet, amikor a metál kedvelő, amúgy kimondottan szimpatikus kamionsofőr torkát teljesen váratlanul elvágja egy ismeretlen tettes a parkolóban. Az EO tehát nem szimplán arra világít rá, hogy mennyire embertelenül bánunk a természettel, az állatokkal, hanem arra is, hogy ugyanígy bánunk egymással.
Míg Bresson filmjében az emberek között az erőszaktevő karaktereken túl látunk áldozatokat (főleg Marie személyében), addig Skolimowski az egész emberiséget iszonyatosan rossz színben tünteti fel. Fontos különbség az is, hogy a Vétlen Balthazárt erőteljesen meghatározza a vallásosság: Bresson választása azért esett a szamárra, mivel Jézus Jeruzsálembe szamárháton érkezett, és Balthazár lesz az, aki átveszi magára az emberiség bűneit. Ezzel szemben az EOban az egyetlen karakter, aki direkten össze van kapcsolva a kereszténységgel, az egy játékfüggő fiatal pap, aki képtelen uralkodni saját függőségén. A hit nem jelent megoldást, nem emel fel és nem nyújt feloldozást, ugyanolyan gyarló a fiatal pap is, mint mindenki más.
Bresson filmjében a vallásos dimenzió lehetőséget teremt egyfajta megváltásra, a transzcendens, az ártatlanság, a tisztaság nemcsak az állati világban van jelen, hanem az emberiben is, akármennyire is ritka. Az EO viszont semmilyen szinten nem reménykeltő, az erényes tulajdonságok szinte teljesen kivesztek az emberi világból. Skolimowski filmje egészen más irányt vesz: Bresson transzcendentális lezárásával szemben teljesen kilátástalanul, tragikusan ér véget EO története.
A meglehetősen kevés párbeszéd miatt kitüntetett szerep jut a virtuóz képi megoldásoknak és a széles műfaji skálán mozgó zenének, amelyek csakúgy, mint képileg, a szamár szubjektív érzékelését képezi le. Előbbi Michal Dymek operatőr érdeme, aki a rendező karakteréből kiindulva nagyfokú kreativitással egy sok helyen szabadon kísérletező képi világot teremtett meg, elmondása szerint teljesen transzba esett a snittek felvételekor. A szélerőművek szárnylapátjainak körkörös mozgását a kamera is leköveti émelyítő hatást okozva, többször kapunk a mélységélességgel játszó szuperközeli beállításokat EO szeméről, valamint lassítva, szintúgy közeli beállításokban láthatunk egy ménest a szabadban vágtatni. Az EO átütő ereje egyértelműen történetének és témájának egészen különleges vizuális világában rejlik.
Szembetűnő vizuális jegy a képek tűzpirosra színezése is, amely fontos tematikus elemet jelöl. Ez az ijesztő hatású technika megjelenik a cirkuszos snitteknél, egy drónfelvételnél, amely az erdőt és a természetbe beépített szélerőműveket mutatja, továbbá egy robotkutya is piros színezetet kap, akit azt követően látunk, hogy a fociultrák jól elverték szegény szamarat. Skolimowski a technológiai fejlődésről beszél, amely véleménye szerint káros hatással van a emberiségre. A természetellenes piros filteren keresztül érzékelteti azt a mesterséges jövőt, ami felé az emberiség tart.
A kortárs szerzői filmben jól láthatjuk, hogy az állatok történetben betöltött szerepe változik, a rendezők már nemcsak humanizálják, emberi gesztusokkal ruházzák fel az állatokat, de egyre nyitottabbak a nem-emberi szemszögre is, arra, hogy az állatok nézőpontjából beszéljenek arról a világról, amelyben élnek. Rögtön az idei díjszezon egy másik fontos filmjében, A sziget szellemeiben is pont egy szamarat (Jenny) látunk hasonló, az ártatlanságot megtestesítő szerepben, a tavalyi évben Andrea Arnold egy dokumentumfilmet szentelt egy tehén életének (Cow), 2020-ban pedig Viktor Koszakovszkij Gundája követett végig egy disznót, akinek sorsa ugyanaz, mint EO-é: pusztán végigjárja a sanyarú utat, amit az emberek szánnak neki.
Van olyan rendező, aki már csak az állatok között tudja megtalálni az erőszakmentességet, az ártatlanságot, és sok más olyans humánus tulajdonságot, amelyek majdhogynem teljes mértékben kivesztek az emberi világból, más alkotók pedig politikusabb irányból közelítenek: a környezetvédelem, az etikus állattartás fontosságáról készítenek filmet. Skolimowski egy interjúban arról beszélt, hogy Bresson filmje mellett az EO kiindulópontja az volt, hogy jelenleg nagyon mérges a világra. Viszont úgy gondolta, hogy nem akar nyíltan provokatív, szókimondó filmet csinálni, mivel azok nem érnek célt, nem képesek érdemi hatást kiváltani, és már amúgy is túl sok ilyen típusú film készült. Ezért döntött amellett, hogy a nemtetszését egy sokkal érzékenyebb, humánusabb történetben nyilvánítja ki.
Azzal együtt is, hogy egyrészt kapkodóan halad a cselekmény, így sokszor kevés idő jut egy-egy mesterien megkomponált jelenetnek, másrészt maga a narratíva kizárólag a dolgok rossz oldalára koncentrál, túlságosan egysíkú megvilágításba helyezve témáját, az EO egy bátran kísérletező, vibráló látványvilágú alkotás, amely mindenképp ritkaságszámba megy manapság.
