Persze lehetne csak a Szépre is emlékezni, ha volna szép. De eddig nem akadt olyan film – sajtóvetítésekről beszélek, a Szép napokat nem láttam még –, ami feledtethetné velem azokat a nyomorúságos kísérleteket, amiket a versenyprogramban játékfilmként vetítettek. A kisbéri mecénásról (Sulyok Kálmán) és A titkos háborúról (Mihályfy Sándor) van szó, melyek rendezői az 1848-49-es szabadságharc leverését illetve az 1948-as kommunista hatalomátvételt kívánták ötlettelen dramaturgiai fordulatok, élettelen dialógusok, rettenetes alakítások, igénytelen díszletek segítségével közelebb hozni honfitársaikhoz. Szerintem olcsóbb és energiatakarékosabb volna megadni a vonatkozó szakirodalmat a nézőknek, akik közül egyébként kevesen bírták negyedóránál tovább a rettenetes történelemórákat.

A történelemleckék azonban nem merültek ki a minősíthetetlen színvonalú tévéfilmekben, kaphattunk belőle Jankovics Marcell jóvoltából is, aki az Ének a csodaszarvasról című animációs filmjét bevallottan az ifjúság okítására alkotta. Pontosan ez vele a baj: amíg az ősmagyar mondavilágot rajzolja meg képzeletgazdagon, addig legalább a képeket élvezettel lehet nézegetni, ám amint a magyarság őstörténetét próbálja rekonstruálni különböző források megidézésével, attól kezdve nem több a film unalmas képes történelemkönyvnél. De legalább lesz mire kihajtani az általános iskolásokat ebben az évben is. Gondolom, nagy örömükre fog szolgálni, hogy Szörényi Levente kodályi ihletettségű vegyeskórusait hallgathatják nyolcvan percen át. Egy kis ősmagyar tam-tam szívemnek kedvesebben szólna a csodaszarvas különböző verziókban eljátszott üldözései valamint az emberiség- és nemzetségteremtő közösülések alatt. A hagyományos és a (poszt)modern, a művészet és a tanítás keveredéséből származó bámulatos eklektika nemcsak a hangsávban (halálhörgés, siralom plusz fent idézett vegyeskar), de a legkülönfélébb stílusú rajzokban is nyomot hagyott. A közönségtől való teljes elszigeteltségben, idejét múlt ideákból fogant zavaros mű: ez a minisztérium hivatalos hozzájárulása a nemzeti kulturális örökséghez.

És még mindig nincs vége a magyar történelem megidézésének. A szalmabábuk lázadására nem fecsérlem a szót, Palásthy György mesefilmjét az elmúlt hónapokban láthatta, aki akarta. Sokkal izgalmasabb Gulyás Gyula Fény hull arcodra című alkotása, amelyben ugyan egy szóval sem utalnak a forradalomra, a magyar közönség ennek ellenére bizonyosan 1849-re asszociál a film nézése közben. A konkrét időponttól való eloldódás értelme a történet általános emberi mondanivalójának kidomborítása. Domborodik is a szerelem, Férfi és Nő egyesülése tűzön-vízen, levert szabadságharcon, földönfutó csőcselék tombolásán át, de addig hízik, addig gömbölyödik, amíg már a fene sem hisz benne. Pedig a Fény hullban van valami régies tartás, valami huszáros elegancia. Szabadság és szerelem, mint mondjuk Mészöly Miklós Sutting ezredesében. Ez részben Vasile Dragan borús képeiből jön, melyek a pusztításnak tagadhatatlanul erős atmoszférát kölcsönöznek. A pusztulás ellenpontjaként a női szépség megdicsőítése és a múltbéli szerelem megidézése bosszantóan olcsó esztétizálás, amihez ügyetlen dialógusok és bumfordi dramaturgiai fordulatok társulnak. A tiszteletreméltóan nagy ambíciókkal induló szellemi közösség hajója megfeneklik a szerelem beteljesülésén.

Hol van már szerelem és hol van már szabadság a fiatal(abb)aknál! Valami Amerika dúl Magyarországon. A reklámfilmes Herendi Gábor korrekt vígjátékot rendezett: többnyire jók a dialógusok és működik a helyzetkomikum, a színészek lazán viccelődnek), technikailag is rendesen meg van csinálva a dolog, csak a történet döcög kicsit. Az ifjúság azonban megnyugtathatja a Ki viszi át a szerelmet? miatt aggódó öregeket: ha a szabadság és a szerelem nem is, de legalább a megváltás témájává lett Csáky László és Bánóczky Tibor filmjének. A dinoszauruszokon még röhögünk, mert Jézus csak akkor hajlandó felvinni a mennyországba őket, ha nem ölnek és nem paráználkodnak, ami ugyebár egyenlő a kipusztításukkal, de aztán arcunkra fagy a mosoly, amikor a legyekkel való kísérletezésből kiderül, hogy Jézus nem Isten fia, így nem lehet ő a megváltó, vagyis mi is megszívtuk. A súlyos mondanivaló szerencsésen eltűnik a Neoszarvasbika neoavantgarde hagyományait kevéssé örvendetes módon felelevenítő hülyéskedések közepette, amiből egy-egy poén még számomra is élvezhető volt, ám Az ifjúság megnyugtat általában nem tűnt többnek a képző- és iparművészekből álló stáb szórakozásánál. Csalódásom másik oka, hogy hiányoltam Csáky korábbi, 8 mm-es szalagra rögzített munkáinak sajátos faktúráját, az intenzív kameramozgást, a meglepő vágásokat, és most a zene sem volt olyan karakteres, mint eddig.

Ha se szerelem, se szabadság, se megváltás, akkor mire esküdjön a fiatalság? Hát az ébrenjárásra! Miklauziè Bence három szálon futó történetének főhősei nem hajlandók hazamenni - és ezt most értsük nagyon metaforikusan. Az Ébrenjárók három főszereplője közül kettőnek (a munkahelyéről frissen kirúgott negyvenesnek és a vidékről feljött lánynak) el is hiszem, hogy ez a helyzet, mert ők jól megírt, Gazsó György illetve Márkó Eszter által kiválóan eljátszott figurák. A villanyszerelő viszont kidolgozatlan karakter, László Péter szenved is vele rendesen. Az ő sztorija borítja az amúgy is gyenge lábakon álló történetet, amiben nagyon lassan bontakoznak ki a szálak, és nem jutnak el a forrpontig, mert túl könnyen oldódnak meg. Ha a történet nem is lehengerlő, a film részleteiben nagyon ügyes megoldások rejlenek. Miklauziè nemzedékéből szinte egyedülálló módon magabiztos a groteszk kezelésében: a passzióból packázó rendőrök (egyikük a filmes groteszk hazai nagymestere, Gothár Péter alakításában), az álmatag DJ, az eminens marketinges, az idegbeteg, szexuálisan aberrált menedzser egy-egy mondata, gesztusa pontosan jellemzi a feje tetejére állt pesti értékrendet. Van néhány remek színészi alakítás a filmben (Gazsó és Márkó mellett Pindroch Csaba és Lengyel Ferenc), erős a képi világ, jó a zenehasználat, tetszik a klipesre vágott autós rohanás… Talán második dobásra növelni kéne a tétet.
Így legyen! A szemlén is.