„A történelemben azt szeretem a legjobban, ahogyan belehelyezkedünk az előttünk élő emberek nézőpontjába. Az ítélkezést felváltja az objektivitás és a megértés iránti vágy. Így a múltat a maga összetettségében lehet látni. Nekem ez szabadságot jelentett, bátorságot, hogy szabadon beszélhessünk a múltunkról” – mondja a filmben a rendező, egyben narrátor és főszereplő, Timár Sára.

Kép az Alattunk dobog című filmből
A volt történelemszakos alkotó megállapításai elsőre naivan hangzanak, de később kiderül, ez inkább ártatlanság, amely nagyon is tudatosan van ott a filmben, koherensen illeszkedik a koncepcióhoz. Timár mindannyiunkat érintő kérdéseket, a magyar társadalmat nagyon is foglalkoztató témákat kutat, közben pedig saját családtagjainak idegeit is borzolja kitartó, szinte gyermekien őszinte kíváncsiságával. Kutatása attól emberi, hogy a kamera előtt vállalja fel bizonytalanságát, a zsákutcákat, azt, hogy van, ahová már ő maga sem mer bemerészkedni. Ettől a végeredmény töredezett, ahogyan a történelem és az igazság is csak korlátozottan megismerhető.
A filmben édesanyjának teszi fel a kérdést, vajon a magyarok inkább hallgatással vagy épp, hogy szavakkal dolgozzák-e fel a közös traumákat. A kérdés ismét csak naivan hangozhatna, de Timár édesanyja nem tud unalmasan válaszolni.
A család a rendszerváltás évében talált otthonra a mesebeli budai villában. A tánc és a zajos hétköznapok organikusan kezdtek összefonódni az épület történetével, a falak között azonban mindig jelen volt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Amikor pedig az immár felnőtt Sára édesapja, Timár Sándor Kossuth-díjas koreográfus és táncpedagógus már nem tud megszólalni, a lány úgy dönt, maga jár utána a ház elhallgatott történetének.
A kutatás során kiderül, hogy az épület pincéjében a kommunista diktatúra idején valóban koncepciós perek – gyakran neves – vádlottjait tartották fogva, teljes titokban. A családi otthon története így az ott lakók akaratán kívül végleg összekapcsolódik a huszadik század egyik legsúlyosabb örökségével.
A filmben számos nagyszerű karakter bukkan fel, köztük a táncos szülők, Sára apja mellett édesanyja, Timár Böske, valamint a testvérek. Ők azok, aki az Államvédelmi Osztály egykori börtönének épületében évtizedek óta élik a hétköznapi magyar családok életét: főznek, játszanak, táncolnak, beszélgetnek, megülik az ünnepeket. A család összetartozásán, kérdésein, közös tanakodásain keresztül pedig mi is megérzünk valamit abból, hogy a ház – és tágabb értelemben: a haza – számára a továbblépés, egy másféle jelen nagyon is valóságos.

Kép az Alattunk dobog című filmből
A filmben látható felvételek a házhoz kötődnek. Az első képeken hófedte, karácsonyi idill – az épület még inkább mesébe illő így. Ám Timár a következő felvételen az udvar kevésbé esztétikus elemét is elénk tárja, egy hétköznapi garázst, amely rejthet sok mindent. Emberek bukkannak fel, akik pizsamában, kötényben ténykednek, a kertet figyelik, egy elvetemedett zárat kérlelnek, karácsonyfát állítanak és tüzet raknak, levágják a rózsabokor virágait. Élik hétköznapi életüket, és közben döntéseket hoznak azzal kapcsolatban, mennyit is akarnak tudni a múltról.
A szituáció mindig érdekesebb az almondott szavaknál: a legjobb jelenetek szinte ad hoc vannak lefilmezve, mintha Timár csak előkapta volna a kamerát, a teraszon álldogálók beszélgetésébe mintha véletlenszerűen csöppennénk bele. A szoba sarkainak portalanítása, az ebéd körüli matatás – ezek a jelentéktelen pillanatok adnak apropót, hogy kérdezzen, a válaszoknál, a szembesítésnél pedig mindig érdekesebb a prózai, hétköznapi élet, a ház hétköznapjai.
Jogunk van-e úgy élni a világban, hogy nem nézünk szembe a múlttal? Létezik-e valóban a hely szelleme? Épített környezetünk az emlékek mellett őrzi a múlt terheit is?
Timárék sajátos stratégiát választanak, hogy ezekre a kérdésekre választ adjanak: közös nyelvüket, a táncot veszik elő. Táncolnak a ház teraszán és a szobákban, mintha ezzel is a múltat faggatnák, és mintha ez is azt bizonyítaná, itt nem csak szörnyűségek történtek. A tánc felidézi közös múltjukat, identitásuk egyik alapját.
Az Alattunk dobog széttartó anyag, számos téma, sok-sok szál megfér benne a táncos múlttól a helytörténeti vonatkozásokon, egy házibuli képein, Kállai Gyula, Rajk László és Kádár János alakján keresztül egészen egy olyan jelenetig, amelyben Timár családja régi lomokat pakol ki a pincéből. Sok a megválaszolatlan kérdés, de a rendező nagyon is releváns témákat feszeget és éppen a töredezettség, helyenként a pongyola fogalmazás az, ami élővé, folytathatóvá teszi a történetet.
A magyar–francia koprodukcióban készült alkotás részt vett az EURODOC, az IDFAcademy és a Verzió DocLab programjában, elnyerte a Sundance támogatását, világpremierje pedig a franciaországi Fipadoc Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon volt. A DOK Leipzig koprodukciós fórumán Unifrance Doc Award díjjal ismerték el.
A 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált november 16. és 25. között rendezik meg. Az Alattunk dobog november 21-én és 25-én megtekinthető a Művész moziban, jegyek itt kaphatók.



