A Filmanatómia-sorozat második részeként megjelent horrorfilmes tanulmánykötet előde példáját követve igazi infotainment darabnak készült: célja, hogy alkalmasint megállja a helyét témájában hiánypótló szakirodalomként, de érdeklődő laikusok számára is izgalmas olvasmány legyen. Ahogy a sorozat egyik szerkesztője, és a Címlapsztori című előző kötet (olvasd el kritikánkat a könyvről!) szerzője Kárpáti György korábban megfogalmazta, igyekeztek megtalálni az egyensúlyt a tudományos jelleg és az olvasmányosság között. Sikerüknek bizonyítéka, hogy e sorok írójának rémfilmektől való idegenkedése minden fejezettel egyre inkább kíváncsiságba, majd lelkes filmnézésbe fordult át.
Bár a műfaji kérdések teljes spektrumának lefedése nem célkitűzése a kötetnek, a legrelevánsabb témák így is helyet kaptak benne. A klasszikus és modern horrorfilm történetét összefoglaló fejezetek, valamint a műfajelmélet szerves részét képező alműfajok ismertetése után mind a kortárs filmgyártási tendenciák horror zsánerre gyakorolt hatásai (franchise-ok, műfajkeveredés, tévésorozatok), mind egyes alulreprezentált területek (filmzene, animáció, női horrorok, és keresztény koncepciók) említésre kerülnek. A horrorfilm sokszínűségét azonban nem csak témaválasztásai, hanem a szövegek eltérő stílusa is adja: Varró Attila Filmvilágba illő barokkos körmondatait remekül ellenpontozza Kovács Gellért a blogok közvetlenebb hangvételét idéző tanulmánya. A névsorból továbbá még érdemes kiemelni Dargay Marcellt is, aki egyedüli „nem filmesként” saját szakterülete, a zene felől közelíti meg a zsánert, valamint Farkas Viktort, aki pályakezdő létére egy alapos háttérismeretről tanúskodó, nyelvileg is változatos és érdekes munkát tett le az asztalra a műfajkeveredésekről.
Fájó gyengepontja azonban a kötetnek a szerkesztői pontatlanság, ami csorbítja az olvasási élményt. A tanulmányok hangvételének eklektikussága önmagában még nem lenne gond, azonban a különböző szövegek egymásnak ellentmondó tényanyaga már annál problémásabb. A szubzsánerek közötti homályos határokat sajnos Orosdy Dániel tanulmánya sem jelöli ki egyértelműen, és több szövegben is találkozhatunk bizonytalan fogalomhasználattal. Továbbá a szakirodalom jegyzékek nem egységes formátuma – néhol egyesen hiánya – még akár szépséghibának is mondható, de a filmcímekhez tartozó adatok következetlen jelölése a folyószövegben már kifejezetten zavaró tud lenni, aminek szabályait látszólag minden szerző kénye-kedve szerint alakítja, valamint átalakítja sokadik említés alkalmával is. Pedig a merítés igen tekintélyes: a több mint 22 oldalas filmjegyzék széleskörű ismereteket feltételez, ami abban is megnyilvánul, hogy a legevidensebb példák mellett kevésbé ismert, sőt akár egészen friss alkotásokat is rendszeresen méltatnak. Akad ugyan néhány film (A cápa, A bárányok hallgatnak, Sikoly…), amik gyakori említésük okán helyet kaphattak volna a harminc megkerülhetetlen mű között, de mivel ezek javarészt nem vegytiszta műfaji darabok, nem szükségszerűen képezik részét egy ilyen jellegű felsorolásnak.
És végül ne feledkezzünk meg a kötet egyik legnagyobb különlegességéről sem, elvégre nem véletlen szerepel George A. Romero neve a borítón. A novemberben tartott ünnepélyes könyvbemutatón Kárpáti György a nagyközönséggel is megosztotta az említett előszó megszületésének kalandos történetét, de ezen felül még egy mesterkurzus leírása is szerepel a könyvben utolsó fejezetként, amiben Romero készségesen válaszol a karrierjét, a filmkritikához és a műfaj jelenlegi trendjeihez való viszonyát firtató kérdésekre is.
Összességében tehát A horrorfilm ha nem is hibátlan, de hasznos és szórakoztató olvasmány azok számára, akik elég nyitottságot éreznek magukban egy ilyen mostohán kezelt, ám meglepően sokoldalú zsáner felfedezéséhez. A Filmanatómia-sorozat következő, sci-firől szóló darabjára ugyan még várnunk kell, a köztes idő eltöltésére vonatkozó leghasznosabb tanácsot maga Romero fogalmazta meg: „Élvezzék hát a könyvet, és mindenekelőtt kutassák és élvezzék a filmeket magukat.”
