Cannes-ban egyelőre külön díjazzák a férfi és női színészeket, ellentétben például a Berlináléval, ahol néhány éve már nem tesznek különbséget a nemek között, egyszerűen a legjobb fő- és mellékszereplőknek adnak 1-1 díjat. Így nyert néhány éve Kizlinger Lilla a mellékszereplők mezőnyében a Rengeteg: Mindenhol látlak-ért, idén pedig a Queen at Sea nyugdíjas párját alakító két színészt, Anna Calder Marshallt és Tom Courtenayt ismerte el a zsűri ugyanabban a kategóriában (tehát ezúttal ugyanúgy egy női és egy férfi színész kapott díjat, mint a „régi időkben”). A főszereplők között idén Sandra Hüller alakítását tartotta leginkább a díjra érdemesnek a berlini zsűri: Hüller Markus Schleinzer Rose című filmjében egy 17. századi nőt alakít, aki férfinak álcázza magát.
A cannes-i, hagyományos módszer előnye, hogy a nemek szerinti megosztás miatt fegyelmezettebben kell díjazni, igaz, az itteni zsűrinek a fő- és mellékszerepeket nem kell megkülönböztetnie. Ez pedig azt jelenti, hogy általában a főszereplők viszik el ezeket a díjakat, de olyan is előfordulhat, hogy a zsűri szimbolikusan a teljes cast-ot kitünteti, ahogy tették ezt 2024-ban, az Emilia Pérez esetén. Tavaly a később a díjszezonban is nagyot futó Wagner Moura (A titkosügynök), és az élete első filmszerepében remeklő Nadia Melliti (A legkisebb lány) kapták a színészi díjakat a Croisette-en.
A színésznők mezőnye hihetetlenül erős az idei cannes-i filmfesztiválon. Ez persze nagyban köszönhető annak is, hogy a versenyfilmek nagy része női nézőpontot választ, sőt, a japán rendezők által készített Nagi Notes (Fukada Kódzsi) és az All of a Sudden (Hamagucsi Rjúszuke) női barátságokról szólnak, így rögtön két alakítás is méltó lehet a színésznői díjra. Ez egyébként könnyen megtörténhet, különösen az említett két filmnél adja magát, hogy a szinte végig együtt játszó szereplőket együttesen ismerje el a zsűri. De elképzelhető az is, hogy egy nagyobb díj esetében a rendező mellett a főszereplőket is megnevezik, ahogy ez történt az Adéle élete: 1-2. fejezet Arany Pálmája esetében, 2013-ban Akkor Abdellatif Kechiche rendező mellett Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux is megkapták az Arany Pálmát.
Fatherland (főszereplő: Sandra Hüller, rendező: Pawel Pawlikowski)
Sandra Hüllernek elég jó éve van. A berlini díja után Pawel Pawlikowski (Szerelmem nyara, Ida, Hidegháború) versenybe válogatott filmjében Thomas Mann lányát, Erikát alakítja, aki édesapját (Hanns Zischler) kíséri el előbb Frankfurtba, aztán Weimarba 1949-ben. Az idős, emigrációból hazaérő író e két helyszínen tapasztalja meg a II. világháború utáni Németország két arcát. Az út során Erika ügyeket intéz a láthatóan kiábrándult és zavart édesapja számára, igyekszik megvédeni a szülőhazájában idegenül mozgó, Nobel-díjas írót.
Erika emellett a család kohéziós erejét is megtestesíti, hídként működik az egymástól elhidegült Thomas és Klaus Mann (August Diehl) között. Ezáltal ő jelenti a biztos pontot és a racionalitást ebben a végtelenül kiábrándult, reményvesztett filmben is. Erika, ha kell, kikezdhetetlen érvekkel győzi meg apját, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Hüller alakítása rendkívül karizmatikus, a csendes szemlélődés mellett a higgadt vita, és az érzelmi kitörés is jól áll neki. Utóbbira remek példa a Fatherland legakciódúsabb jelenete, amikor hirtelen felindulásból, az ablakból ordít ki és káromkodik a „fasiszta söpredékre.” Pawlikowski hűvös, közönyös filmjében így Sandra Hüller alakítása jelenti az oázist.
A Woman’s Life (főszereplő: Léa Drucker, rendező: Charline Bourgeois-Tacquet)
Léa Drucker sem új vendég a cannes-i versenyprogramban, tavaly Dominik Moll rendhagyó zsarufilmjében, A 137-es akta - Egy belső jelentésben alakított meggyőzően egy kiégett nyomozót. Az A Woman’s Life-ban a középkorú érsebészt, Gabrielle-t játssza, aki az életközepi válsága során a szexuális irányultságával kapcsolatban is elbizonytalanodik. Szenvedélyes viszonyba bonyolódik Fridával (Mélanie Thierry), a nála valamivel fiatalabb íróval, miközben szakmai fronton is komoly kihívások elé kerül, főorvosként egy alulfinanszírozott osztályt kell vezetnie.
Charline Bourgeois-Tacquet és Léa Drucker Cannes-ban
Drucker alakításának kulcsa ezúttal is a hitelesség. A színésznő teljesen átlényegül Gabrielle szerepében, kifinomult természetességgel, szerényen jeleníti meg a figura egzisztenciális krízisét és a túlhajszoltságát is. A 11 fejezetre osztott A Woman’s Life erősen épít is Drucker magabiztos, visszafogott, mégis vibráló színészi jelenlétére. Charline Bourgeois-Tacquet rendező túl sok újat nem mond a francia felsőközép-osztály helyzetéről, sem a szexuális útkeresésről, és a kezdeti lendület is gyorsan alábbhagy, ám Drucker sokat tesz azért, hogy az A Woman’s Life ne fulladjon ki idejekorán.
Gentle Monster (főszereplő: Léa Seydoux, rendező: Marie Kreutzer)
Hamarosan külön cikkben foglalkozunk részletesebben Marie Kreutzer (Fűző) új filmjével, azonban addig is dicsérjük egy kicsit a Gentle Monster főszerepében ismét rendkívülit játszó Léa Seydoux-t! Kreutzer nagyon nehéz témát választott, testközelből mutatja meg egy idillinek látszó értelmiségi család brutális széthullását, egy súlyos bűncselekmény előzményeinek és utóhatásának fényében.
A popdalokat zongorára áthangszerelő zenész, Lucy (őt játssza Seydoux) látszólag példás családi életet él egy vidéki házikóban. Férje, Philip (Laurence Rupp) munkanélküli filmrendező, ketten nevelik tíz év körüli kisfiukat. Egy nap váratlanul házkutatás miatt kopogtatnak a rendőrök a családnál, innentől pedig gyorsan összeomlik az addigi idill. A Gentle Monster Lucy, valamint a nyomozást vezető rendőr, Elsa (Jella Haase) szemszögéből mutatja meg az eseményeket, ám az utóbbi szál inkább csak nyomatékosítja Lucy történetének a legfontosabb dilemmáit. Bár Jella Haase a rendelkezésére álló kevés jelenetében is képes érzékeltetni a karakter szorongásait, illetve a figura magánélete és szakmai jelenléte között húzódó ellentmondást, a film motorja mégis Léa Seydoux. Lucy szerepében titokzatos, elszánt, megtört és kíméletlen, a széles érzelmi skálán pedig hideg profizmussal megy végig. Bár Kreutzer hoz megkérdőjelezhető rendezői döntéseket Elsa történetszála, és a film közepébe illesztett flashback-jelenet kapcsán, a Gentle Monster így is hatásos darab, nem függetlenül Seydoux teljesítményétől.
The Beloved (főszereplő: Victoria Luengo, rendező: Rodrigo Sorogoyen)
Rodrigo Sorogoyen az Érzelmi érték karcos, teljesen elszállt párdarabjával száll idén versenybe. A The Beloved főszereplője egy Oscar-díjas rendező, Esteban (Javier Bardem) és lánya, Emilia (Victoria Luengo). Emilia életében az apja alig volt jelen, azonban a világhírű filmrendező váratlanul szereppel kínálja őt legújabb, Sivatag című filmjében. A The Beloved egy húsz perces, lenyűgöző éttermi szópárbajjal indít, amiben Esteban és Emilia először feszülnek egymásnak. Victoria Luengo és Javier Bardem tökéletes párost alkotnak: előbbi már a nyitányban érzékelteti az apjához fűződő ellentmondásos viszonyt, míg Bardem a kontrollmániás, enyhén határsértő rendezői allűröket forgatja virtuóz módon. Kettejük csörtéjének minden pillanata hidegrázós.
Luengo egy hihetetlenül nehéz szerepben áll helyt, a filmbéli film szereplőjeként egy jeleneten belül többször is ugrálnia kell a fikció különböző szintjei között, miközben a karakter apaképével kapcsolatos súlyos deficiteket kell megjelenítenie. A színésznő, aki Pedro Almodóvar Keserű karácsony című versenyfilmjében is szerepel idén, bravúrosan, mégsem hivalkodóan oldja meg a feladatot, neki is köszönhető, hogy Sorogoyen lendületes meta-őrülete ennyire erős érzelmi töltettel bír.
All of a Sudden (főszereplők: Virginie Efira és Okamoto Tao, rendező: Hamagucsi Rjúszuke)
A Happy Hours, a Szerencse és képzelet, valamint a Vezess helyettem Oscar-díjas rendezője 2021 után újra egy ambiciózus alkotással tért vissza a cannes-i versenybe. Az All of a Sudden érzékeny dráma egy francia szociális munkás és egy japán színházi rendező barátságáról, miközben a kapitalizmus buktatóiról, a gondoskodásról, és a kultúrák közötti különbségekről is bőven van mondanivalója. Jut is idő mindenre, hiszen a film közel 200 perces. Az All of a Sudden azonban egyáltalán nem érződik hosszúnak, ebben pedig nagy szerepe van a két színésznőnek.
A Virginie Efira (aki két napon belül két versenyfilmben tűnt fel, igaz, Asghar Farhadi Parallel Tales-ét vehemensen utálják a kritikusok) és Okamoto Tao alkotta páros mindkét tagja japánul és franciául játszik, gyakran mondatonként váltogatva a két nyelv között. Hamagucsi forgatókönyve ezúttal is mély emberismeretet és bölcsességet tükröz, a főszereplők pedig gondoskodik arról, hogy az érzelmek is a helyükön legyenek. Efira és Okamoto összeszokott párosként viszik a hátukon a filmet, közös jeleneteik tele vannak szerethető nüanszokkal, hétköznapi keresetlenséggel és bájos humorral.
A filmeket a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk május 12. és 18. között.
