A Tigrisek
My dog killer
A korábbi évektől eltérően sem távol-keleti, sem latin-amerikai film nem volt a díjazottak között, a szomszédaink vitték a pálmát. A szlovák Mira Fornay két évet töltött a szlovák skinhead mozgalmak körében megfigyelőként. Filmje, a My Dog Killer (Kutyám, Killer) hű ábrázolása egy elveszett léleknek, aki a hiányzó családi kötelékeket a bőrfejűekhez való tartozással próbálja pótolni a szlovák-moráviai határ közelében, mindez könyörtelen, realista dokumentarista stílusban ábrázolva. Az ifjú skinhead és kutyájának tréningje nem sokban különbözik egymástól, mindkettő gépies és agresszív, erre utal a film címe.
A másik díjnyertes alkotás a Soldate Jeannette (Jeannette katona), Daniel Hoesl alkotása Ausztriából, aki a filmhu-nak elárulta, hogy nagyon is hisz egy egyesített Közép-Kelet-Európában, és filmjét nemcsak hazájáról, hanem az egész régióról szóló helyzetjelentésnek tartja. A történet két nő találkozásáról szól, és ami talán a legérdekesebb az egészben, hogy a rendezőt maguk a színésznők valós élete inspirálta, és annak megfelelően alakította ki a film két karakterét. A pénztől megundorodó, új életre vágyó arisztokrata üzletasszonyt, Fannit és harcostársát, a fiatal, jobb életre vágyó farmerlányt, Annát. A címet pedig az amerikai előadó, Beck: Soldier Jane című száma ihlette, annak zenei világa is tükrözi azt a szigorú megkomponáltságot és formalizmust, amely Hoesl filmjét igazán kiemelkedővé teszi. A rendező saját bevallása szerint minden előre meg volt tervezve, a forgatás során szigorúan követtek egy szikár excel-táblázatot, amelyben minden egyes sor egy-egy jelenetnek felelt meg, így nem sok mindent bíztak a véletlenre. A film egyik magját képező vonat-szekvencia pedig bizony Magyarországon lett felvéve, csekély, ám akkor is hazai vonatkozás, örüljünk neki.
Daniel Hoesl Ricky Rijnekével fotó: Szalkai Réka
A harmadik díjnyertes alkotás az iráni Fat Shaker (Zsírrázó), Mohammad Shirvanitól. Ha rosszmájúak lennénk, megjegyezhetnénk, ez várható volt, hiszen az idei fesztivál külön szekciót szentelt underground-alternatív iráni rövidfilmeknek, illetve e program keretein belül helyett kapott a rendező Elephant in Darkness (Elefánt a sötétben) című installációja is; az egyik Tigris-zsűritag pedig nem volt más, mint a perzsa sztár színésznő, Fatemeh Motamedarya, akit Iránban két éve eltiltottak mindenféle színészi tevékenységtől. Ezen kívül Shirvani maga is több éve visszatérő vendég Rotterdamban, Navel (Köldök) című rövidfilmjét már 2004-ben vetítette a fesztivál, valamint végül, de nem utolsó sorban, a Fat Shaker is Hubert Bals támogatással készült el. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem (csak) e tényeknek köszönhető, hogy ez lett a harmadik Tigris-díjas film: ez egy, az iráni filmes konvencióktól teljesen eltérő mű, inkább Shirvani álmai által ihletett szürrealista alkotás, amelyben a kövér apa szexbomba süket-néma fia vonzerejét kihasználva próbál fiatal nőktől, a megfélemlítés erejével pénzt kicsalni. A főszereplőnek, Lavon Haftmannak, a hájtömegnek, vagy a címmel élve a zsírrázónak - már a kezdő képsorokban is, ahol mindenféle fogyasztó kezeléseknek veti alá magát - a visszataszító ábrázolása az egész iráni patriarchális társadalom tipikus, a nőket elnyomni szándékozó férfi-tagjainak szimbólumaként is értelmezhető.
Mohammad Shirvani Fotó: Szalkai Réka
A Tigris-filmek közül a filmhu külön kedvence volt a new york-i Eliza Hittman It felt like love (Olyan érzés volt, mint a szerelem) című filmje, amely kitűnő dinamikával és todd solondz-i kegyetlen őszinteséggel mutatta be egy amerikai kisvárosi tizenéves első szerelmét, jobban mondva szerelmének a tárgyát, a macsót, aki egyértelműen egy bunkó, és nemhogy nem viszonozza a lány érzelmeit, hanem meg sem érdemli azokat. A film bemutatta azt a frusztrációt is, amit akkor érez az ember, amikor a legjobb barátnője mindenben százszor sikeresebb nála, a szerelemtől kezdve egészen a hiphop-táncig. Érdekes volt még az argentín Leonardo Brzezicki filmje, a Noche (Éjszaka), amelynek az egyik vetítését követő sajtótájékoztatón elhangzó (igencsak magától értetődő) kérdésre, miért van a filmben annyi szex, a rendező azt felelte: „Mi csak elvonultunk az erdőbe forgatni, azt se tudtuk miről fog majd a film szólni, ott voltunk a természet lágy ölén, még az állatok is szeretkeztek körülöttünk, így nem csoda, hogy felébredtek bennünk az ösztönök, ez került bele az Éjszakába.” Hasonlóan személyes vallomás ütötte meg a fülünket a Tigris-szekcióban, amikor a thai Karaoke Girl (Karaoke lány) fiatal rendezőnője, Visra Vichit Vadakan könnyekkel a szemében vallotta be, hogy filmjének karaoke-örömlány főhősnője, Sa a forgatás során szinte a testvérévé vált, és ennek megfelelően kart karba öltve jelentek meg nemcsak a záróünnepségen, hanem az amúgy valljuk be, a téma ellenére nem túl érdekes film összes vetítésén is.
Magyarok Rotterdamban: Tóth Orsi és Pálfi György
Mindig örömteli magyar neveket látni a Tigris szekcióban: A csendesek Ricky Rijneke holland-magyar koprodukciója, amely a tulipán országában készült, ám magyar nyelvű filmjét takarja. Rijneke a film vetítését követően kifejtette a filmhu számára, hogy nagy elismerésben részesíti a magyar filmet (különösen, hogy a megerőszakolás és egyéb hasonló incidensek ábrázolásában szerinte nagyon jók vagyunk), és mennyire örült annak, hogy A csendesekben együtt dolgozhatott Tóth Orsival és Pohárnok Gergővel. Orsi pár nap erejéig kint volt Rotterdamban, jelenléte valószínűleg ugyanannyira jót tett a film bemutatójának, mint magának a filmnek is, úgyhogy a holland rendezőnő mondhatni, ebből a szempontból fején találta a szöget a magyar színésznő szerepeltetésével e nagyjátékfilmes debütjében.
Tóth Orsi a The Silent Ones-ban
A fesztivál másik magyar résztvevője Pálfi György volt, aki a Final Cut: Hölgyeim és Uraim cannes-i sikere után Rotterdamba is ellátogatott. A rotterdami publikum nagyon pozitívan fogadta a filmet: ez nem is véletlen, hiszen neve ismert már Hollandiában; a rendező a fesztivál vendége volt korábban a Hukkle és a Nem vagyok a barátod című alkotásaival is. Szerinte a vetítések itt sikerülnek mindig a legjobban, a közönség nagyon aktív a találkozók alkalmával, izgalmas és érdekes kérdések hangoznak el, könnyű a nézőkkel megtalálni a közös hangot. Bár Pálfi szerint igazi kihívás ma Magyarországon filmrendezőnek lenni, ő azonban nem adja fel. Fontos, hogy legyen magyar film, Rotterdamban is, ha nem is újonnan forgatott, de szerkesztett mű legalább. Jó tudni, hogy a hollandiai Magyar Nagykövetség egy film és az alkotóinak rotterdami jelenlétét támogatja évente, ezen tehát nem múlhat, hogy ne legyen magyar film a Tigris fesztiválján.
Huszár Viktor Dénes és Pálfi György Rotterdamban Fotó: Szalkai Réka
További magyar vonatkozásnak tekinthető, hogy a budapesti székhelyű HBO Europe három részes minisorozatának is itt volt a nemzetközi premierje. A Burning Bush (márciusban Magyarországon majd Olthatatlan címmel vetített) cseh produkció rendezője nem más, mint Agnieszka Holland, akinek A város alatt című nagyjátékfilmjét márciustól játsszák majd a magyar mozik. A cseh sorozat Jan Palach, a prágai tavasz egyik leghíresebb aktivistájának az életét dolgozza fel, aki felgyújtotta magát, hogy így is tiltakozzon a kommunista rendszer ellen. Ezen kívül magyar volt még Lichter Péter négy perces kísérleti rövidfilmje, a Look Inside the Ghost Machine, amely a fesztiválon a Dinamo experimentális rövidfilm és video art kísérő programjában kapott helyet.
Élő legendák: Bernardo Bertolucci és Park Chan-wook
A Berlinale, Cannes és Velence is híres arról, hogy számos sztárrendező, színész látogatása színesíti a programot. Rotterdamban inkább csak rendezők szoktak helyet kapni, és idén két alkotóóriás volt jelen: Bernardo Bertolucci és Park Chan-wook. Az olasz mestert már sokan eltemették, Bertolucci azonban bár tolókocsiban, de teljes szellemi frissességgel jelent meg és fogadta az újságírók kérdéseit, majd pedig két televíziós műsor felvételén is részt vett. A fesztivál egyik legnevesebb eseménye volt új filmje, az Io e te (Én és te) vetítését megelőző Big Talk (Nagy Beszéd), ahol Bertolucci háláját fejezte ki az orvosoknak, hogy majdnem kilenc év kényszerszünet után újra forgathatott, illetve ifjú színészeinek, hogy a Niccoló Ammanti-könyvsikerből készült filmet ilyen élővé tudták tenni. Az Io e te két tizenéves, az introvertált Lorenzo és az extravagáns, drogfüggő Olivia találkozása egy elhagyatott hétvégi házban, a szokásos bertoluccis lendülettel és romantikával megfűszerezve. Noha láttunk már a mestertől ennél jobb filmet is, még így is megvan benne az a színkavalkád és érzéki bizsergés, ami őt olyan naggyá tette. Nem véletlen, hogy szinte mindenki széles mosollyal az arcán távozott a moziból a film első rotterdami vetítése után: és nemcsak azért, mert egyfajta filmtörténeti pillanat részeseként, magával Bertoluccival együtt nézhettük meg az alkotást (az olasz mester az egészet végi ülte, és így fogadta a végén a közönség álló ovációját), hanem a pozitív végkicsengés, a „hát, mégis csak szép az élet”, amelyet a hetvenhárom éves, tolókocsiba kényszerült rendezőóriásnak nyilván kétség nélkül elhiszünk.
Bertolucci Rotterdamban Fotó: Szalkai Réka
Park Chan-wook első angol nyelven forgatott filmje, a Stoker volt a fesztivál zárófilmje. Mielőtt bárki elkezdené lefordítani az angolnak tűnő címet (kazánfűtő) eláruljuk, hogy Bram Stokerre, a Drakula című írójára utal, ugyanakkor közel sem vámpírfilm, hanem egy hitchcocki inspirációjú erotikus thriller, az ötvenes évek amerikai felső tízezrének életébe ágyazva. Meglepően vértelen, és annyira nem is izgalmas, mint ahogy a mestertől azt korábban megszoktuk, mégis élvezet nézni Nicole Kidman és a kamaszlány Indiát alakító Mia Wasikowska játékát, amelyet a korábbi Park Chan-wook filmekből ismert vizuális perfekcionizmus hat át.
A fesztivál vendégei voltak Kelet-Európából olyan mesterek, mint a román Cristi Puiu (Trois exercises d'interpretation / Három színészi gyakorlat), aki jelen művét nem is tekintu filmnek, hanem, ahogy a cím is elárulja, csupán színészi gyakorlatnak, vagy a nálunk a Testvér 1-2. Bodrov-filmekről híressé vált, amúgy igencsak kafkai és gogoli vénával rendelkező orosz rendező-fenegyerek, Alexej Balabanov. Aktuális filmjének címe: Me Too (Én is), amelyben előbb találunk érdekes dialógusokat, fülbemászó orosz rockzenét vagy éppen megkapó képeket, mint bármiféle értelmezhető történetet. A japánok közül pedig olyan rendezők vendégeskedtek Rotterdamban, mint a J-horror mestere, az A kör (Ringu) 1-2. atyja, Nakata Hideo (The Complex / Az épülettömb), vagy éppen Kore-eda Hirokazu, aki a mangák megfilmesítése után most családi TV-sorozattal jelentkezett (Going Home / Hazamenés).
Park Chan-wook Rotterdamban Fotó: Szalkai Réka
Illetve ha személyesen nem is, de két filmjével: egy véres iskolai túszdrámával (Lessons of the Evil / A gonosz leckéi) és egy végtelenül szórakoztató musicallel (For Love's Sake / A szerelem kedvéért) a japán Miike Takashi is képviseltette magát Hollandiában. Hongkongból Johnnie To ismét egy körmönfont, ugyanakkor a nála annyira nem jellemző kínai anyaországi helyszínek miatt eléggé különleges bűnügyi filmmel, a Drug Warral (Drogháború), a változatos oeuvre-jéről híres Pang Ho-cheung pedig egy abszurd, poéngyáros és számos tabut feszegető, például az öszvérekkel való szexuális közösülés vagy a filmproduceri lét nem-mindig-tisztességes játszmáit bemutató Vulgariájával szerepelt Rotterdamban. Vetítették többek között a dél-koreai sztárrendező, Kim Ki-duk Velencében Arany Oroszlánnal díjazott Piétáját is, amely a mestertől megszokott véres stílusban beszél olyan univerzális témákról, mint a kapitalizmus kegyetlensége, vagy az emberek általános vágya a szeretet után, amely még a legkeményebb, szívtelen bűnözőket sem kerüli el.
A nagy öregek Spektruma mellett azonban hasonlatosképpen izgalmas szekció a Bright Future: Fényes jövő is, amely minden évben a fiatal, tehetséges rendezők krémjét vonultatja fel. Az első szaúd-arábiai rendezőnő, Haifaa Al Mansour filmje egy tízéves kislány története, aki a társadalmi berögződések és tiltások ellenére biciklit akar. A Wadjda a szekció büszkesége: elnyerte a legjobb Hubert Bals Alapítvány által támogatott film Dioraphte-díját, és második helyen végzett a közönség-kedvencek listáján is. Fényes jövőről árulkodik a dán Michael Noer gengszterfilmje, a Nordvest (Észak-Nyugat) is, amelynek címe egyben Koppenhága egyik legkeményebb kerületének a neve, a története ennek megfelelően nyers és kegyetlen, a karakterek ezért igencsak realisztikusak (utcagyerekek, stricik és kelet-európai prostik, dögivel). A főszereplő testvérpár pedig a való életben is öcs és báty, ugyanakkor a harmadik főszerepben feltűnik Dánia huszonhárom éves, ünnepelt bevándorló -indiai-skót gyökerekkel rendelkező- hiphopsztárja, Kidd is, akiről ugyanebben a Bright future szekcióban dokumentumfilmet is vetítettek (Kidd Life / Kidd élete, r.: Andreas Johnsen). Itt szerepelt a blockbuster gyanús, pitiáner bűnözőkről szóló Trainspotting-variáció (vagy olykor utánérzésnek is nevezhető), Rowan Athale filmje, a Wasteland (Hulladékország), és ebben a szekcióban kapott helyet a 2013-as év talán legfontosabb magyar világpremierje, legyen az szlovákiai magyar, de mégis csak magyar: Prikler Mátyás filmje, a Köszönöm, jól. A film az azonos című, 2010-ben már Cannes-ban is sikerrel szerepelt kisjátékfilm egész estés változata, a régiónkban -a gazdasági válság és deficites évek idején- olyan jól ismert történetek, szereplők és családok krónikája, ügyesen megírt párbeszédekkel és dinamikus jelenetekkel. Prikler nagyon örült, hogy éppen ez az innovatív és leginkább a filmekre és a publikumra koncentráló fesztivál adott a filmje világpremierjének helyet, amelyen személyesen is részt vett a Köszönöm, jóllal és mind a nézők, mind a sajtó kérdéseire felelt a közönségtalálkozòk ès interjùk során. A rendezővel a filmhu külön interjúzott.
A filmekről és a nézőkről szól Fotó: Szalkai Réka
Rutger Wolfson fesztiváligazgató idén is lelkesen beszélgetett el a filmhu-val. Külön kiemelte az idei Tigris-filmek bátor, kísérleti jellegét. Pálfi Final Cut-ját szinte jelenetről jelenetre tudta idézni, amikor arról esett szó, hogy honnan is jövök. A 2013-as, 42. kiadását a Rotterdami Filmfesztiválnak erősnek és sikeresnek érezte, valamint kihangsúlyozta: „Ez alkalommal az iráni filmet próbáltuk meg támogatni, hiszen az ottani alkotókra rettenetes politikai nyomás nehezedik, mi ezen próbálunk könnyíteni azzal, hogy a műveiket nemzetközi környezetben mutatjuk be.” Rotterdam tehát ott is ott van, ahol segíteni kell a filmeseket, a fesztivál nem a vörös szőnyegekről és hatalmas partykról, hanem a filmekről és a nézőkről – és az alkotókról szól. Ha van, lesz magyar film, akkor annak e fesztiválon is ott a helye, és drukkoljunk, hogy legyen jövőre (is)- mert Rotterdamban mindenki ott van, aki számít.
