Úgy hallom, beszélsz olaszul.
Az iskolában tanultam. Beleszerettem a kultúrába, az ételekbe, a vidéki tájba, a filmkészítésbe, a zenébe, és két éven át egy csodálatos olasz tanárral vettem magánórákat. A legtöbb dolgot, ami valaha igazán boldoggá tett, pusztán kíváncsiságból csináltam. Nem a pénz, a karrierlehetőség vagy egy barátnő miatt. Csak önmagáért. Ide tartozik a lovakkal suttogás is. Ezek néha nagyon kifizetődőek voltak, hiszen például a Jegyzeteim a Marsról esetében lovagolni is lehetett. Ilyenkor azt érzem, hogy ez egy kis bónusz. De a legtöbb dolgot nem egy cél érdekében csinálom az életemben.
Más nyelveket is beszélsz?
Jelenleg spanyolul tanulok, töröm a franciát, és valószínűleg Németországban is elboldogulnék. Amikor Magyarországon voltunk, próbáltam megtanulni a magyart. Nehéz volt. Elképesztő, amikor elkezdesz mondatokat mondani, olyan, mintha elhagynád ezt a bolygót. Ez egy teljesen más világ. Nem tudom, hogyan épül fel ez a nyelv.
Így felkészültél lelkileg is a filmre.
Igen, mindenképp segített, hogy tényleg úgy éreztem magam, mint egy külföldi, aki lovak segítségével próbál beilleszkedni Magyarországon. A képernyőn és azon kívül is ezt csináltam.
Mennyire vagy vidéki ember?
Inkább természetkedvelőnek mondanám magam. Imádom, sokszor csak a szabadban akarok lenni. Ami ironikus, mert valamilyen oknál fogva először Londonba sodort az élet, aztán a felnőtt életem több mint felét New Yorkban éltem le. Sokat Manhattanben, ami valójában egyáltalán nem az én stílusom. Sokkal boldogabb vagyok a magas hegyek között, lóháton, egy patak partján. Horgászás, csónakázás, séta, úszás a hideg tengerben – ezek tesznek boldoggá. Aztán bejönni, a kandalló mellett ülni, és olvasni egy könyvet – ilyen egy tökéletes nap. Nem akarok éjjel-nappal bent lenni.
Rupert Friend és Horvát Lili a velencei filmfesztiválon / fotó: Horváth Andor
Mi vonzott a lovakhoz?
Nagyon lenyűgözött a szavak nélküli kommunikáció gondolata. Akkoriban egyszerre kezdtem el foglalkozni a lósuttogással és a tánccal. Nem tudok táncolni, de a tánc nézése, egy olyan művészet nézése, amely szavak nélkül hat, és a szavak nélküli kommunikáció egy állattal, hihetetlenül kielégítő élmény. Egy elme, két test, négy lábon osztoztok, vagy haton, ha vezeted őt. Amikor tanultam, sok munka után végül felmentünk egy hegyre, és táboroztunk a hóhatáron a lovainkkal. A tanárom elmagyarázta a bizalomfaktort: ha ott vagy fent egy meredek hegyen, és azt mondod a lónak: „Tedd oda a jobb lábad!”, a ló nem láthatja, hogy az biztonságos hely, mert nem lát lefelé. Csak éreznie kell. És ha bízik benned, és odateszi a lábát, és minden rendben van, az pont olyan, mintha együtt csináltátok volna, mert te látsz, és az övé a test. Ez egy rendkívüli szimbiózis.
A vicc szerint ha a színész elmegy a meghallgatásra, és megkérdezik tőle, tud-e lovagolni, rávágja, hogy persze, pedig nem tud. Veled előfordult valaha, hogy igennel feleltél ilyen helyzetben, csak hogy megkapd a szerepet?
A színészvilágban megváltoztak a dolgok. Amikor kezdtem, sokkal több idő volt a felkészülésre. Így kaptam időt arra, hogy megtanuljak egy-egy új készséget. Ma viszont gyakran azt kérdezik: „hétfőn repülőre tudsz ülni?” Szerencsémre, mivel már 20 éve csinálom ezt, elég sok készséget sajátítottam el valamilyen szinten – nem profi szinten, de elboldogulok. Így amikor azt kérdezték, „fel tudsz ülni erre a lóra és el tudsz indulni?”, azt mondtam, persze. Ha azt kérdezték volna, hogy tudok-e szaxofonon játszani, a válaszom nem lett volna. De ha adnak két hetet, és minden nap gyakorlok, talán össze tudok hozni valamit. Ennek a munkának az örömteli része, hogy sokféle készséggel és szakterülettel kerülök kapcsolatba, és gyakran a legnagyobbak tanítanak. „Fake it till you make it” – mondhatjuk. Biztosan azt tanácsolnám egy fiatal színésznek, hogy mondj igent, aztán gyakorolj minden nap. És amikor eljön a forgatás napja, sok szerencsét! De úgy ne mondj igent, hogy aztán lustálkodsz, mert ki fognak rúgni.
Nagyon izgalmas rendezőkkel dolgozol együtt a világ minden tájáról. Hogyan választod ki a projektjeidet?
A nagyszerű rendezők nyilvánvalóan plusz pontot jelentenek. Egy remek forgatókönyv is jó dolog. De rájöttem, hogy mindig valami új élményt keresek. Olyasmit, ami másnak tűnik, nem csak ahhoz képest, amit korábban csináltam, hanem ahhoz képest is, amit mostanában – nem akarok egymás után hasonló projekteket. Nincs igazán tervem. Talán egyes színészek kapnak egy olyan isteni sugallatot, amellyel kijelölik az útjukat. De a valóság az, hogy érkeznek a lehetőségek, és te mérlegeled őket. Nagyon szerencsés vagyok, hogy azokkal dolgozhattam együtt, akikkel, és hogy ilyen sokféle szerepet játszhattam.
A Jegyzeteim a Marsról elsősorban egy házassági történet. Bizonyos értelemben a karaktered irányítja a kapcsolatot. Ugyanakkor nagyon kevés a mozgástere. Hogyan egyensúlyoztad ki ezt?
Érdekes megfigyelés. Valójában itt drámai feszültségről van szó, ami minden dráma forrása. A karakter valami olyasmit akar, amit nem kaphat meg. Van egy akadály, ezért van a feszültség. Hogyan győzik le? Amit látsz – szerintem Horvát Lili ezt dramaturgiailag zseniálisan teremtette meg –, az a tehetetlenség, a frusztráció, ami abban ölt testet, hogy Sam teljes gőzzel lovagol, és ordít a Dunára. Olyan, mintha azt kérdezné: mit kéne kezdenem ezzel az információval? Ki is rúghatná a lányt, de imádja őt. Megverhetné a másik fickót, de mit érne vele?
Rupert Friend, Mackenzie Davis és Horvát Lili a velencei filmfesztiválon / fotó: Horváth Andor
A film elején Sam úgy döntött, hogy Margot összeomlott: „Eljössz velem az őseim hazájába, hogy lovagolj és túrázz.” Ami teljesen elviselhetetlen, maga a teljes gyarmatosítás. Sam nem figyel, nincs jelen, nem jó férj. Minderre rá kell jönnie, hogy a film végére remélhetőleg olyasvalaki legyen, aki jobb partner Margot számára. Nagy áron, igen. De mint bármely görög tragédiában vagy a hős útjában, gyakran az a helyzet, hogy minél nagyobb a hübriszed, minél jobban elemelkedtél a valóságtól, annál mélyebbre zuhanhatsz. Rengeteget kell még tanulnia, amikor először találkozunk vele, és joggal gondolhatjuk, hogy ő csak egy mellékszereplő, aki csak telefonálgatni fog, kicsit bosszús, vagy ilyesmi. És szerintem ez Lili szándékos húzása, hogy a nézőt Margot világában tartsa. Szóval amikor megfosztanak minket Margot-tól, mindannyian meg vagyunk fosztva Margot-tól – most kit nézzünk?
Nagyon megható volt, amikor a karaktered azt mondta: „Tényleg nem tudod, ki vagyok?” Hogyan dolgoztál ki egy ilyenfajta sebezhetőséget, ami egyben ennyire visszafogott?
Hát, köszönöm. Bárki, aki valaha is szerelmes volt, tudja, hogy ez egy nagyon mélyreható és megrázó dolog, amin el lehet gondolkodni. Az a gondolat, hogy a gyereked, a férjed, a feleséged vagy a legjobb barátod a szemedbe néz, és azt mondja: „Nem tudom, ki vagy.” Ez valahogy felforgatja mindazt, amit az emberi faj tagjaként tudni vélünk. Mi egy törzsi közösség vagyunk. Kapcsolatokat keresünk, néha szakmai, néha plátói, néha romantikus jellegűeket. De folyamatosan keressük, és néha évekbe telik, mire kiépítjük ezeket a kapcsolatokat, megteremtjük azt a bizalmat, amiről a lovakkal kapcsolatban is beszéltünk.
A szerelem pedig egy másik dolog, ami gyorsan bekövetkezhet, de aztán dolgozni kell rajta, hinni kell benne – és ha ezt egyszerűen elveszik tőled, az olyan, mintha meztelenre vetkőztetnének, és kidobnának az utcára. Teljesen sebezhetőnek érzed magad, ahogy mondtad. Szerintem ez olyasmi, amit talán mindannyian meg tudunk érteni, még ha soha – remélem, soha – nem is történt meg velünk.
A film szinte bergmani hangulatú, a kapcsolatban van természetfeletti elem is.
Igen, gondolj csak a Hetedik pecsétre, ahol a halált vonják be a történetbe, de nyilvánvalóan a Jelenetek egy házasságból is kiindulópontként szolgál. A Persona pedig az egyik kedvenc filmem.
Nagyszerű az egyensúly a valóság és a természetfeletti között.
Köszönöm. Vagyis nem az én érdemem, hanem teljes mértékben Lilié. Megalkotott egy parabolát, és a parabolákban a dolgok két szinten működnek: van az, ami történik, és van az allegória. Egy jó film képes erre. És itt ez nagyon szembetűnő, mert vannak elképzeléseink arról, hogy Margot kicsoda, micsoda, mi történt. És imádom, hogy tegnap óta beszéltem olyanokkal, akik esküsznek, hogy rájöttek a megoldásra. Én pedig azt mondom, hogy amennyire én tudom, nincs egyetlen helyes válasz. Mondták, hogy doppelgänger, amnézia, űrlény… Nem tudom, hogy a válasz olyan fontos-e, mint maga a felfedezés.
Rupert Friend és Mackenzie Davis a Jegyzeteim a Marsról című filmben
Érezted a forgatókönyv alapján, hogy milyen lesz a film? Úgy érezted, hogy ez a szerep neked való?
Nem kellett tudnom, mert egyszerűen csak azt gondoltam, hogy a forgatókönyv nagyon erős. Egyébként a film jelentősen eltér a forgatókönyvtől, és jobb is. De úgy gondoltam, hogy az a metafora, amit Lili próbált feltárni – ami egyáltalán nem volt nyílt –, egy egyszerű ötlet. Ha bármely kapcsolatban vissza lehetne térni ahhoz a ponthoz, ahol rossz irányba fordult, és ki lehetne javítani a dolgokat – működne ez egyáltalán? Te megtennéd, képes lennél rá? Ha bármelyik tartós kapcsolatban, ami megromlott – mint az övék, amikor megismerjük őket –, azt mondhatnánk: „Várj csak, mióta nem figyel oda Sam? Mikor kezdte el a saját elképzeléseit ráerőltetni Margot-ra?” Ha visszamehetne az időben, és nem tenné ezt, a lánynak akkor is idegösszeroppanása lenne? Vagy akkor minden remekül alakult volna? A film egy allegorikus utazás ennek az ötletnek a jegyében. De valójában, amikor eljátszod a szerepet, nem játszhatod el az allegóriát, nem játszhatod el a témát, a koncepciót vagy az absztrakciót. A „mi lenne, ha” igazságát kell eljátszanod.
Mi volt más a forgatókönyvben?
A befejezés. Csak a premieren tudtam meg, mi a film vége. És imádtam. Szinte mágikus realizmus. Gyerekkoromban voltak mesék, mint a Hüvelyk Matyi vagy a tündérekről és manókról szólók, akik szitakötőkön repülve jelentek meg, és felajánlották az emberi szereplőnek a lehetőséget, hogy belépjen a tündérvilágba. De ehhez el kellett felejtenie az egész emberi életét, és soha többé nem térhetett vissza. És mindig is kíváncsi voltam, mit tennék, ha ilyen lehetőség adódna, és bizonyos szempontból azt hiszem, a film is kicsit ezt mutatja meg. Szóval a befejezés nagyon új. Nem láttam még ilyet, és a forgatókönyvben semmilyen módon nem lehetett leírni azokat a vizuális, fraktálszerű dolgokat, a Marshoz kötődő képeket. Szinte lehetetlen leírni őket. Az egymás iránti szeretetért való megrázó küzdelem viszont benne volt. És pont erről gondoltam azt, hogy ebbe belevetném magam: a fel nem ismerés borzalma és az újrakezdés.
Azt mondtad, hogy a film jobb, mint a forgatókönyv volt, szóval gondolom, előfordult már a karriered során az is, hogy a végeredmény rosszabb lett. Színészként hogyan birkózol meg ezzel?
Ó, igen. Le kell mondanod az irányításról, mert a színészet egyáltalán nem olyan autonóm médium, amely az irányításon alapul. Mi a munkánkat egy nagyobb egészbe adjuk bele. Mintha te lennél a festő palettáján lévő egyik szín. Egyikünk piros, másikunk kék, és kettőnkből lila lesz, egyedül nem tudjuk megcsinálni. Lehet, hogy a festő gyönyörű képet fest, lehet, hogy nem, de ha nem, az nem a piros hibája. Én úgy állok hozzá, hogy nem az én érdemem, ha az embereknek tetszik a végeredmény, és nem vállalom a felelősséget, ha nem.
Ez a film a megszállottságról is szól. Van valami megszállottságod?
Jelenleg a tenisz. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyeknél még nem találtam okot arra, hogy egy napon belül abbahagyjam, azon kívül, hogy szeretek a családommal lenni. Nincs bennem fáradtság vagy érdeklődéshiány. Lenyűgöző és frusztráló sport, amit imádok.
Miért lenyűgöző és frusztráló?
Amikor eljutsz oda, hogy ténylegesen taktikusan tudsz játszani, az már teljes mértékben mentális dolog. Lenyűgöző és frusztráló is egyben, mert rájössz: ha miközben játszol, beugrik egy másik gondolat, például hogy vajon mikor megyek Velencébe, abban a pillanatban vesztettél. Egyszerre kell zen szerzetesnek és atlétának lenni. Mint a meditáció: eleinte nagyon frusztráló, aztán elragadó. És egyszer csak: „mióta is vagyok itt… ó, ne, egy gondolat.”
Vonzódsz az univerzum iránt?
Igen, az univerzum megismerhetetlenlensége mindenképp vonz. Amikor a négy dimenzióról beszélünk, vagy az öt érzékről – mindenki ismeri azt a furcsa érzést, amikor úgy érzed, hogy követnek. Nos, ez melyik érzék? Legalább még egynek lennie kell. Számomra ezek tehát teljesen magától értetődő igazságok: a nyelvünkben elég szűk keretek között fogalmazzuk meg, amit tudunk. Néhány éve eltöröltük a bolygót. Kilenc volt, most már csak nyolc van. Na és? Azok csak címkék. Csak szavak.
Felülnél egy űrhajóra, hogy elmenj akár a Marsra?
Etikai szempontból az az elképzelés, hogy ilyen összegeket költünk erre ahelyett, hogy olyan dolgokra fordítanánk a Földön, amikkel megoldhatnánk néhány problémát – nem mondok neveket, Elon Musk –, egy kicsit őrültség. Ez mégiscsak szórakozás. Elégethetem ezt a sok üzemanyagot és pénzt, de mire is? Egy kirándulásra. Ez nem hangzik túl szórakoztatónak, és nem tűnik a források jó felhasználásának sem.
Csak azért, mert említetted a Muskot: te egy New Yorkban élő angol férfi vagy. Hogy érzed magad ott európaiként?
Hát, szigorúan véve, a Brexit után már nem is vagyok európai. Angliában születtem, az Európai Unióban. De soha nem éreztem úgy, hogy egy országhoz tartoznék. Soha nem volt olyan érzésem, hogy amikor leszállok egy repülőtéren, azt mondanám: „Itthon vagyok.” Ez az érzés idegen számomra. A legtöbb ismerősöm leszáll a repülőtéren, és azt mondja: „Ó, remek.” Látják a táblákat, pénzt váltanak, és úgy érzik, „na, itt is vagyunk”. Nekem soha nem volt ilyen érzésem. Én mindig a mozgásra, a felfedezésre gondoltam – a távozásra, nem pedig a maradásra.
Ez volt az oka, hogy ma az USA-ban vagy?
Nem, nem. Csak ott kötöttem ki, miután befejeztem a Homelandet, mert nem akartam visszatérni Angliába. Szóval lakást cseréltem valakivel, New Yorkba költöztem, és megismerkedtem a feleségemmel. És ez remek ok arra, hogy valahol maradjon az ember. De őszintén szólva, csak annyit vagyunk ott, hogy felvegyük a postánkat. Nemrég Ausztriában és Magyarországon voltunk, aztán Kanadában... Ez egy vándorélet. És ez valójában jól illik hozzám. Apaként már kevésbé, de amíg a lányom kisbaba, addig nem gond.
Rendeztél rövidfilmeket is. Ez csak egyfajta kitérő volt, vagy ennél többről van szó?
Nem, nem, elég sok minden van készülőben. Vannak terveim. De kicsit babonás vagyok, ha ezekről kell beszélnem. Szívesebben ülnék itt azután, hogy már láttátok őket, és őszintén elmondhatnátok a véleményeteket, mint hogy csak arról beszélgessünk, hogy milyenek lehetnének.
A Jegyzeteim a Marsról-t itthon elsőként a Budapest International Film Festivalon lehet látni, október 28-án. A film a Mozinet forgalmazásban télen érkezik a magyar mozikba.
